FőképValahol a könyv elején a sokáig névtelen narrátor bemegy szeretője kisfiának a hálószobájába, és egy pillanatig eltűnődik a zsineggel a plafonhoz erősített repülőgép-maketteken. Ilyen gépek bombázták Madridot a polgárháborúban, és szintén ezek harcoltak később a világháborúban. Az akkori embereknek az ilyen gépek a háborús valóságot jelentették, most pedig csak játékok. Azokban az időkben az emberek úgy szaladtak az égből hulló bombák elől, mint manapság akkor, ha kitör egy heves zivatar. Neki is voltak makettjei gyerekkorában, bár nem ennyi. Még így felnőttként is irigyli őket egy pillanatra. Biztosan az apjától kapta őket a kissrác, gondolja, akiről nem tud semmit, de abban szinte biztos, hogy a férfi gyerekkorában maga is gyűjtő lehetett. Eközben a nappaliban egy, a tévéújság hiányában kinyomozhatatlan című filmben Spitfire-ek és Messerschmidtek harcolnak egymással, valószínűleg Anglia felett. Talán ennyiből is kitűnik, hogy Javier Marías Romuló Gallegos-díjas regényében minden mindennel összefügg, az élet folyton ismétli önmagát, és csak egy számít igazán: hogy ki a megfigyelő, ki az elbeszélő, ki uralja a történetet.

Az élet mint film. Ez a metafora folyamatosan jelen van a regényben. Az emberek nem ismerik egymás életét, történeteit, nem látták a „film” elejét, így, még ha szinte mániákusan is figyelik a másikat, mint ahogy Victor, a narrátor teszi, óhatatlanul is pontatlan következtetésekre jutnak. Az egyik jelenetben az álmatlanságban szenvedő spanyol király elmeséli beszédíróként dolgozó főhősünknek, hogy néhány hete látott egy részletet egy hajnalban sugárzott filmből, ami igazán nagy hatást gyakorolt rá. Azonban sem a címét, sem a pontos történetét nem ismeri. Victor pontosan tudja, hogy melyik filmre gondol a király, és azt is tudja, hogy ha a koronás fő ismerné a történetet, vagy elejétől a végéig látta volna a filmet, egészen más következtetéseket vont volna le belőle.

Marías könyve korántsem könnyű olvasmány, de mindenképpen megéri a fáradságot. A történet maga pár szóval felvázolható: Victor összejön egy férjes nővel, Martával, ám mielőtt bármi is történhetne, a nő rosszul lesz, és rövidesen meghal. Victor nem szól senkinek. Kinek szólna? Az épp Londonban tartózkodó férjnek, akit csak fényképről ismer? A lány rokonainak? De hát róluk sem tud semmit. A rendőrségnek? És hogyan magyarázná meg, hogy mit keres egy szinte vadidegen, férjezett és ráadásul halott nő lakásán? Végül úgy dönt, hogy magára hagyja testet, a másik szobában alvó kétéves gyerekkel és hazamegy. Ezután mindent meg akar tudni a lányról, a lány rokonairól. Még a temetésre is elmegy, majd összeismerkedik a családdal is. A titkát mindvégig igyekszik megőrizni, a Téllez család számára ő csak egy idegen, aki beszédeket és filmforgatókönyveket ír. Nem tudják Martához kötni, hisz nem ismerik a kettejük történetét, nem látták a filmet.

A Holnap a csatában gondolj rám ízig-vérig posztmodern könyv, ami gondosan egyensúlyoz az esszéregény és az elbeszélés határmezsgyéjén. A kötetet át- meg átszövik különböző ismétlődések, motívumok, amelyek közül nagyon fontos a címadó Shakespeare-idézet is. Marías sokszor féloldalnyi, oldalnyi, sokszorosan összetett óriásmondatokkal dolgozik, amelyek gyakran miniesszének is elmennének. Ezek a néha többoldalas elmélkedések, leírások, emlékképek gyakran szakítanak meg párbeszédeket, szinte mondat közben, így maga a történetmesélés végletekig lelassul, bár azt hiszem, akik ezt a könyvet a kezükbe veszik, ezt nem fogják bánni, hiszen Marías nyelvén egy tekintet, egy kioldódott cipőfűző, egy filmrészlet leírása is élményszámba megy.