Főkép Fura, számtalan olvasattal bíró könyv, amit egyszer minden, tetszőleges hittel bíró, foglalkozó, vagy egyszerűen a vallás iránt érdeklődő embernek érdemes elolvasnia, mert a szerző, miközben saját magáról ír, nem mellékesen meglepő azonosságokra mutat rá a kereszténység és az iszlám között, vagy épp ellenkezőleg, az eltérő felfogásból eredő különbségek kerülnek előtérbe. Az első fejezet után ez még nem volt ilyen egyértelmű számomra, hiszen a regény kissé zavarosan indul, ami tökéletes leképezése a főszereplő-narrátor lelki állapotának.

Stephanie szerelmi bánattól hajtva menekül Amerikából Damaszkuszba, ami akkor, 2004 szeptemberében nem tűnt túl okos lépésnek. De igazából jellemző rá, hiszen addigi életében össze-vissza járkált a világban, sehol sem volt maradása, egy idő után mindig mehetnékje támadt, az ok általában – nos, erre nincs hivatalos magyarázat, sejtésem szerint szerelmi ügyek és a felelősségtől való óvakodás lehet a háttérben. Olvasás közben komolyan nem értettem, mégis mi a fene baja van ennek a nőnek? Egészséges, oda mehet ahova akar, senki nem kényszeríti semmire, jól keres – egyszóval „agyára ment a jólét” szindrómában szenved. Ha úgy gondolta, hogy Damaszkuszban majd megvilágosodik, akkor nagyot csalódott, mert ez a város sem változtatja meg a látogatóit, inkább lenyeli és beépíti magába. Ehhez persze nem árt a nyelvismeret, és Stephanie hamar rájön, hogy az általa beszélt arab annyira használható, mint amennyire latinnal boldogul bármelyik járókelő manapság Itáliában – vagyis jobbára sehogy. Szóval az alapok alapjaitól kell újrakezdenie a nyelvtanulást, s mintegy mellékesen saját énkeresését/építését.
 
Amikor a kíváncsi olvasó feladja a reményt, hogy ebből valami érdekes, a szenvelgésen túlmutató valami kerekedik, narrátorunk elmegy egy sivatagi kolostorba, és innen minden megváltozik. A hit, ami addig nem volt több családi hagyománynál, hirtelen kézzel fogható valósággá válik, köszönhetően a Lelkigyakorlatoknak. „Loyalai Ignác, a jezsuita rend alapítója ama meggyőződéstől vezérelve szerkesztette meg Lelkigyakorlatait, hogy minden embernek célja van itt a földön, amelyet föl kell ismernie. Ezt szolgálja műve, amelynek négy szakasza van: az alászállás, megtestesülés, megfeszíttetés és feltámadás.”
 
Ettől kezdve nincs megállás, az addig csak magával törődő, befelé forduló Stephanie nem csak megtalálja hitét, hanem a külvilágra is rácsodálkozik, mi, olvasók pedig egy olyan élménnyel leszünk gazdagabbak, amibe egyaránt beletartozik az iraki menekültek gyökértelensége Damaszkuszban, a Biblia bizonyos részeinek felfedezése a Korán szövegében (természetesen értelmezési eltérések vannak a kettő között) vagy a nők helyzete az arab világban. Mindez úgy történik, hogy a regény(?) végig megőrzi személyes hangvételét, naplószerűségét.
 
Összességében tetszett, mivel akarva akaratlanul ráveszi az olvasót némi elmélkedésre, saját sorsával történő szembenézésre, miközben a híradóban látottaknál sokkal hitelesebb, mélyebb beszámolót kapunk Szíriáról, Damaszkuszról, az ottani emberek hétköznapjairól, a különféle, nem iszlám vallású csoportok helyzetéről, és úgy általában a vallásról.