FőképFülszöveg:
1592 - Londont a fekete halál, a pestis, Angliát a Nagy Armada pusztulása után ismét talpra álló Spanyolország fenyegeti. Erzsébet királyi udvara az eltérő érdekkörök csatájának színhelye. John Shakespeare, a volt hírszerző, jelenlegi iskolamester ide tér vissza családja köréből, amikor feladatot kap, hogy kutassa föl Roanoke szigete elveszett telepeseinek vélt túlélőit. A gyilkosságok útvesztőjében végzett felderítés során Shakespeare-nek nemcsak régi ellenségével, Topcliffe-fel kell folyamatosan megküzdenie, de egyszerre kell két urat szolgálnia, hiszen mind a királynő-kedvenc Essex grófja, mind ellenlábasa, Sir Robert Cecil titkos tanácsnok megbízását teljesítenie kell. A küldetés időközben már a saját és családja életéért való küzdelembe torkollik - rajta múlik, hogy testvéröccsét, Willt is megmentse a hóhér kezétől, mivel bizonyos szerelmes versek miatt hajszálon függ az élete.
 
Intrikák, konspirációk, cselszövések, felségárulás, trónkövetelés az 1590-es évek Angliájában, a katolikusok halálos vesszőfuttatása közepette. Clements díjnyertes történelmi krimije megnyerő módon ábrázolja a 16. század végi angol politika világát, miközben közelről mutatja a mindennapi élet ezer apró jellegzetességét.

Részlet a regényből:
1. fejezet

Ahogy a lemenő nap szürkületi fénybe vonta az estét, és a hőség is enyhülni kezdett, Joe Jaggard kézen fogta Amy Le Neve-öt, és vitte magával, el a lakodalmi forgatagból.
Amy törékeny szőkeség volt, bőre hamvas és tejfehér, mint egy falusi szűz lányé, termete apró, súlya alig több negyvenöt kilónál. Tizenhat múlott, ám kicsiny kezecskéje úgy tűnt el Joe nagy tenyerében, mint egy gyermeké. Mert a ?ú ugyan csak két évvel lehetett több nála, de magas volt, vagy száznyolcvan centi is, szíjas és izmos, bőre aranybarnán ragyogott a nyári nap enyésző fényében. Bal kezében kancsó bort vitt magával.
Lélekszakadva rohantak kéz a kézben, mígnem a lány meztelen talpával éles kavicsra lépett, akkor fájdalmasan felkiáltott. Joe megállt, a magas fűbe fektette a lányt, és csókokkal csillapította talpa sajgását, a kicsorduló vért is lecsókolva róla.
Amy szeméből patakzott a könny, Joe pedig két kezébe fogta fejét, ujjai elmerültek könnyáztatta szőkeségében, és összevissza csókolta arcát. Szorosan magához ölelte, mintha el se akarná ereszteni többé.
A lány kigombolta a ?ú ?nom batisztingét, az felhajtotta a díszes menyegzői ruhát, felfedve a hibátlan combokat, gyűrve-gyötörve a lehelet ?nom gyapjúszövetet. Szeretkeztek, igen, de már nem csak szerelem volt ez, hanem háború, amit elveszítettek, hiába ez utolsó döfölős ütközet. Vége volt.
Joe nagyot kortyolt a kancsóból.
– Tudod, babám – vijjogta éles, magas hangon –, a romlás teremtménye vagy, úgy hiszem! Kotródj utamból, Sátán leánya, te, hisz tisztátalan és világi mocsok vagy, Ádám cafka bordája. Bizony mondom, a züllés vagy maga!
Amy oldalba is bökte a könyökével.
– Hát akkor megrontlak téged is – kacagott együtt a ?úval, ám egy pillanat múlva már elkomorodott megint. – Az a mókás, hogy tényleg így beszél.
– Magyalvári úr? Szarvárinak nevezném inkább, ha kérdezel. Ocsmány, ganajos ülepű kéjenc az uraság. Puritánnak nevezteti magát, miközben csak úgy tiszta az, mint a disznótrágyában hentergő kurtizánok, akikre vadászna legszívesebben. A pofája akár a veszett kutyának, ami soha a láncról le nem futhatott, az öltözéke meg oly fekete, mint a pokol feneke, hogy az Antikrisztus is sivítva menekülne előle, ha látná. Úgy alkudta ki az áradat, mintha valami lotyót vett volna magának a southwarki bordélyok legszutykosabbikában.
Hallgattak egy sort. A távolból muzsika foszlányát kavarta feléjük a langyos szellő.
– Elmegyünk – jelentette ki hirtelen Joe. – Elviszlek innen, Londonba.
Van aranyam elég.
– Nem hagyhatom el a családom. Ránk uszítanák a törvény embereit,
elkapnának, megkorbácsolnának, és már lógnál is a bitón. Vagy még annál is rosszabb.
– Vagyis inkább mégy az ő ágyába? – nézett rá hirtelen feldühödve a ?ú. – Inkább hagyod, hogy mostantól ő hancúrozzon veled?
– Tudod, hogy nem én akartam! Ők kényszerítenek, ők akarták ezt az
esküvőt.
– Megölöm mind, Amy, egytől egyig – fordította félre a fejét Joe. – Végzek velük, az összessel, az egész családoddal, Amy. Leszaggatom Szarházi szottyadt mogyoróit, és letolom a torkán egymás után, hogy megakadjon.
– Mindegy már – csókolta meg Amy lemondóan. – Vissza kell mennem. Már asszony vagyok, Joe.
A ?ú lehunyt szemmel ült, aztán egyszer csak felnézett, mosolygott megint.
– Nem, babám. Még nincs vége. Még van mit tenni, és én meg is teszem. Esküszöm, együtt leszünk te meg én. Higgy nekem! És most adj egy csókot!
Megcsókolták egymást, hosszan, szenvedéllyel. És itt véget is ért minden, mert egyikük sem hallotta a magas fűben feléjük osonó lépteket.
Először Joe-val végzett az egyetlen, hatalmas ütés. Fel se fogta, mi történt, már halott volt. Amy két förtelmes másodpercre átélte a borzalmat, de akkor másodjára is lesújtott a gyilkos.

2. fejezet

John Shakespeare a tölgyfa burkolatú iskolateremben akadt rá feleségére, Catherine-re. Négyéves kislányukat tanította éppen olvasni a palatábláról. Felnézett rá, de nem mosolygott, úgy kotorta hátra arcából sötét haját, mintha légytől igyekezne szabadulni. Shakespeare érezte, hogy dühös, és azt is tudta, mi az oka az indulatnak, de szántszándékkal kerülte a témát.
– Rumsey Blade újfent eltökélte magát, hogy megvesszőzi Pimlockot – mondta inkább.
– Hallottam – biccentett Catherine. – Hat botütés, mondja, ráfér a
?úra.
– Pimlock áll elébe.
– Hát én nem, John. Hogy is várhatjuk, hogy készséggel tanuljanak a ?úk, ha ilyen s hasonló fenyítéseknek vannak kitéve?
Mit lehetett még hozzátenni? Shakespeare örök gondja volt ez is, ő lévén a Margaret Woode Tanoda igazgatója. Ha tetszett neki, ha nem, nem szabadulhatott a Rumsey Blade-féléktől és a szeretett vesszőjüktől, mert maga a tüzesen protestáns Aylmer püspök ültette a nyakába, hogy árgus szemmel felügyelje a tanrendet, nehogy római katolikus tanokkal tömjék London rongyos sihedereinek fejét. Catherine pápista elhajlása köztudott volt, és nem sok hívet szerzett az iskolának.
– Ott van azonban az a másik dolog is… – folytatta volna máris a felesége, mire Shakespeare izmai megfeszültek, nyaka megmerevedett.
– Biztosan a gyermek előtt kell megbeszélnünk az ilyen dolgokat?
– Adj apádnak egy csókot, drágám – paskolta meg a kislány vállát Catherine –, és szaladj Jane nénihez.
A ?nom és üde Mary, kinézetre akár az édesanyja, Shakespeare-hez szaladt, begyűjtötte az atyai csókot, és már inalt is tovább Jane Cooperhez, a dadához, akit a kicsinyek termében talált.
– Elillant a kifogás, férjuram, nem kerülheti többé a témát.
– Nincs miről beszélni – mondta kurtán Shakespeare, bár fájt neki saját gorombasága. – Álláspontom megmásíthatatlan. Nem mehetsz a misére.
Catherine felállt, belenézett férje szemébe. Tekintete hidegen fénylett.
– Közös életünk minden fontos kérdésében átengedtem a döntést – mondta kimérten. – Leányunkat az anglikán hitben neveljük, iskolánk az új normák szerint működik, és papokat se fogadok be házunk fedele alá. Minden héten megjelenek az egyházközségben istentiszteleten, hogy ne rójanak ki fejünkre bírságot. Nem gondolja, John, hogy eleget teszek minden feladatomnak?
– Tudom, Catherine, tudom én, de…
– Akkor hát miért tagadná meg ezt az aprócska boldogságot tőlem?
John Shakespeare nem szívesen ment a felesége akaratával szembe, általában nem sok értelme lett volna, hiszen a felesége makacs asszony volt. Ebben a kérdésben azonban nem állhatott kötélnek, nem hagyhatta, hogy önmagát és végső soron egész családját is végveszedelembe sodorja.
– Nagyon is jól tudod, miért, Catherine – felelte rá határozottan.
– Nem, John, nem tudom. Kénytelen lesz ismét elmagyarázni, hiszen én csak egy fehércseléd vagyok, akinek, mint tudjuk, igen szerények a szellemi képességei.
Titkos katolikus miséről volt szó. Mégoly szelíd, ám a legveszedelmesebb esemény. Elég volt ismerni egy katolikus pap búvóhelyét és nem jelenteni, máris hóhérkézre került az ember. Rejtegetni sem kellett személy szerint, hogy kínpadra vonják, és emberi roncsait kötélen fellógassák. Ez a mise azonban még ennél is veszedelmesebb volt, hiszen az a Robert Southwell jezsuita atya celebrálta, akit egyébként Catherine és Shakespeare maga is személyesen ismert, s immár hat esztendeje bujkált Erzsébet királynő Angliájában, bántó tüskeként hasítva örökkön az ország húsába. Amit igazi gyönyörűség lenne végre kirántani onnét, s diadalmasan kettéroppantani. Ez volt őfelsége és a Titkos Tanács leghőbb vágya, ezt mindenki tudta, még Catherine is.
– Tudom, Catherine, hogy számos engedményt tettél – fordította lágyabbra a hangját, mert semmiképpen sem kívánta, hogy vitájuk szakadékot mélyítsen kettejük közé. – De nem hoztam-e meg én is a magam engedményeit? Nem áldoztam-e fel hivatásomat, mely Walsinghamhez kötött, csak hogy nőül vehesselek?
– Vagyis engedelmességgel tartozom? – szakadtak ki szinte undorral Catherine szájából a szavak.
– Szívesebben venném, ha hagynád, hogy a józanság befolyásoljon a kérdésben. De ha úgy tetszik, hát engedelmességgel tartozol, igen. Ebben a kérdésben mindenképpen – mondta ki azt, ami még soha korábban el nem hagyta volna ajkát.
Az asszony dühödten meredt rá.
– Éljünk tehát a jó Thomas Becon tanítása szerint, amint a Keresztény házasság szentségében kimondja, hogy az asszonyokat és a lovakat erős kézben kell tartani? Ez volna tehát a mi házasságunk alapelve is? – kacagott fel keményen. – Hát valami kanca lennék én is, Shakespeare uram, hogy így bánik velem?
– Nincs több mondandóm a témában, Shakespeare asszonyom. Nem vehet részt semmiféle misén, legfőképpen nem olyanon, amit a Southwell nevű pap tart, aki közismert áruló. Mindazok pedig, akik vele egy körben mutatkoznak, az árulás bűnébe esnek maguk is, s a bűn családjukra is rávetül. Vagy talán Topcliffe uramnak kívánná asszonyom végre a kezébe szolgáltatni a bizonyítékot, mely alapján lecsaphat ránk, gyermekünket pedig a Bridewell taposómalmába küldheti? Ne is essék erről több szó.
Azzal sarkon fordult, és távozott. Vissza sem nézett, mert nem kívánta még egyszer látni az asszony szemében villogó jeges indulatot. Az udvarra ment inkább, és az árnyékban leült egy alacsony falra. Minden ízében reszketett, megviselte a vita. Catherine fejében igen veszedelmesre fordult a hit.
A háta mögül, az udvar felől bicegő lépteket hallott. Megkönnyebbülten fordult régi barátja és jó embere, Csavartláb Cooper felé, mert ő közeledett esetlenül, dongalábát nehézkesen vonszolva maga után a macskakövön. Csak most tűnt fel Shakespeare-nek, hogy az öreg Csavartláb kezd egyre lassabban mozogni így negyven felé. De az is lehet, hogy nem a kor volt ebben a ludas, hanem a csendes életforma, amit iskolai kapusként folytatott a nála kiszolgált és Drake mellett véres csatákban edződött tengeri medve.
– Csavartláb.
– Látogatója érkezett, Shakespeare uram. Egy Charles McGunn nevezetű alak kíván beszélni uraságoddal. Egy szolga is van vele.
– És ismerjük ezt a McGunnt? Valami leendő tanulónk apja talán?
– Azt mondja, Essex grófja küldte – ingatta a fejét Csavartláb. – Az ő nevében kívánna tárgyalni.
Shakespeare szemöldöke meglepetten szaladt fel a homlokára.
– Akkor nem várakoztathatom, nem igaz? – nevetett kurtán.
– Bevezetem az urat.
– De ne ide, Csavartláb. Felmegyek a könyvtárszobába. Te meg vidd a várószobába, kínáld frissítővel őt meg az emberét, és öt perc múlva vezesd elém.
Miközben a lépcsőn haladt felfelé a magas ablakos könyvtárszobába, amit még a néhai Thomas Woode, az iskola alapítója rendezett be, de melynek gyarapításához ő maga is hozzájárult az elmúlt évek során, Shakespeare gondolatai Essex grófja körül jártak. Országszerte ismerték a nevét, ő volt Erzsébet királynő legelső kegyence, magas helyre született udvaronc, akinek nem csak a neve csengett szépen, de csatában bátor volt és hős, az udvarban csillogott, szépsége és bája nem egy hercegnő kegyét is megszerezhette volna számára. Beszélték, hogy újabban ő birtokolta a királynő régebben Sir Walter Ralegh-ért lobogó érzelmeit is. Mi dolga lehet egy ilyen csillagnak a magafajta névtelen iskolamesterrel, merengett magában Shakespeare, aki az udvar magasától oly távoli mélységben éli életét, hogy nagy valószínűséggel már senki sem emlékszik még a nevére sem?
Maga McGunn is meglepetésként érte. Shakespeare öntudatlanul is egy libériás tisztfélére számított, miközben ilyen madarat, mint ez a McGunn, még életében nem látott. Középmagas, vaskos fér? volt, arcán és tartásában egy bullterrier félelmet nem ismerő elszántsága ült. Arcán és koponyáján egyetlen szőrszál se maradt, mindene tarkopasz volt a két őszülő, busa szemöldököt nem számítva dudoros, húsos homloka tövében. Bal fülének cimpáján súlyos aranykarika függött. Kedélyesen mosolygott, és barátságosan nyújtotta nagy, sonkakezét Shakespeare-nek.
– Örömömre szolgál, hogy megismerhetem, Shakespeare uram – mondta.
– McGunn uram?
– Szolgálatára.
A kiejtése ír lehetett, Shakespeare gyanította, de hogy ennek a félelmetes, sötét szigetnek mely csücskéből és osztályából, azt nem tudta volna megmondani. A kinézete is meghökkentően furcsán hatott: vaskos nyaka körül széles, keményített körgallért viselt, zekéjének drága, aranyhímzéses szövete ráfeszült tömzsi testére, kék kecskebőr térdnadrágja és kukoricasárga harisnyája is jólétről árulkodott. Mintha egy mesterembert úrias öltözékbe gyömöszöltek volna.
Szolgáját egyszerűen Simanyelvként mutatta be. Ő se úgy festett, mint egy gró? ház libériása, bár ő csak egyszerű bivalybőr mellényt viselt, mint valami kovácsmester vagy fuvaros. Gazdájánál alacsonyabb és vékonyabb volt, szíjas, mint a megfeszült horgonykötél, arca keskeny, orra, mint a penge – rémisztő külsőt kölcsönzött neki. De még ha kisebb kiadásban is, ugyanolyan félelmetesnek tetszett, mint McGunn. Ráadásul Simanyelv egyik szeme, a bal, egészen élettelenül, tompán meredt előre, míg a másikban az életnek ugyan igen, de érzelemnek semmi nyoma nem látszott.
– Remélem, Cooper uram nem fukarkodott a sörrel. Igen forró nap ez a mai.
– De nem ám és úgy bizony, Shakespeare uram – felelte meleg mosollyal az ír. – És igen nagyon hálásak is vagyunk neki ezért. Bár, hogy az igazat megvalljam, máma még a széles Ír-tengert is kopogósra ki tudnám inni, de ki én.
– Miben lehetek a segítségére, McGunn uram?
– Kezdetnek hozathatna még egy kis sört. Nem, nem, dehogy, csak tréfálkozom. Azért vagyunk itt, hogy Essex uram kívánságára az Essex-palotába kísérjük. Beszéde volna uraságoddal.
– Velem? Essex grófja velem kívánna beszélni?
– Ahogy mondja, Shakespeare uram.
– Ugyan mit akarhatna egy ismeretlen iskolamestertől, McGunn uram?
– Talán latinórát venne. Vagy épp a kalkulusban kívánna megokosodni. Kész lenne a segítségére sietni? Esetleg éppenséggel kitaníthatná, hogyan uralja indulatait, mert az is tény, hogy grófom kedélye oly forgandó, mint országunk felett a fellegek sodra.
– Attól tartok, McGunn uram, ismét csak tréfálkozik velem.
– Persze, hogyne. A valóságban őlordsága egy bizonyos kérdésben kívánná kikérni kegyelmed tanácsát. Az azonban mindennél bizonyosabb, hogy nem ítéli meg magát valami hangzatosan, amikor ismeretlen iskolamesterként említi önmagát. Mert ki ne hallott volna ebben az országban John Shakespeare csodás tetteiről, melyekkel királynőjét és hazáját egyként szolgálta?
– Nagyon régi történet az már, McGunn uram.
– A gróf szemében semmiképp. Meglehetősen nagyra tartja kegyelmed vad bátorságát, mellyel a kérlelhetetlen ellen nyomába eredt, majd végzett vele. Megvallom, engem is csodálattal tölt el a történet. Hiszen felséges munkát végzett.
Shakespeare halvány mosollyal nyugtázta a bókot, s fejét némiképp meghajtotta köszönetképpen.
– És mi lenne az az ügy, amiben Essex grófja az én tanácsomra szorul? Felteszem, arról is hallott, hogy jó ideje nem vagyok már a királynő titkos ügynöke.
– Azt elmondja majd ő maga. Bennem csak szerény szolgáját tisztelheti,
Shakespeare uram.
Szerénynek végképp nem tűnt ez a McGunn, sőt, ha a ?nom, úri ruhát kopottabbra cserélné, a szolgájával együtt éppolyan félelmetessé válna, mint akik miatt a királynő becsületes alattvalói, szégyen-nem szégyen, átsietnek az utca túloldalára, ha feltűnnek előttük. Mégis, a rémisztő külső dacára Shakespeare kedélyes ?ckónak ítélte McGunnt, és a kíváncsisága is felébredt. Ki ne akart volna találkozni a híres-neves Essex gróffal?
– Akkor hát beszéljünk meg egy találkozót, amin késlekedés nélkül megjelenek.
– Ugyan, Shakespeare uram, hiszen azért jöttünk, hogy most kísérjük hozzá, személyesen. Essex uram senkivel sem beszél meg találkozókat.
– Pedig az esetemben kénytelen lesz beérni azzal, mivel egy órán belül nekem itt tanórát kell tartanom.
McGunn mosolyogva kanyarintotta péklapát kezét Shakespeare vállára.
– No de Shakespeare uram, nem uraságodat tisztelhetjük az iskolamesteri titulusban? Csak rendelje ki valamely tanítóját, hogy vegye át az óratartás feladatát uraságodtól. A gróf elfoglalt ember, aki igen nagyra fogja értékelni, ha idejét nem sajnálja tőle. Fogja – húzott elő egy aranyat McGunn a tarsolyából. Feldobta a levegőbe, hogy az csillogva pördült meg előttük, majd ügyesen elkapta, és hüvelykje meg a mutatóujja közé fogva odatartotta Shakespeare orra elé. – Ez itt kezdetnek. Tegye csak el! Van belőle még bőségesen.
Shakespeare nem vette el az aranyat. McGunn szemében csak ?nom gúnyt látott, inkább ugratást.
– Legyen – bólintott. – Megyek uraságodékkal, de néhány percet azért kérek, hogy a tanórát elrendezhessem, és a feleségemet is tájékoztathassam, hová megyek.
De az utolsó félmondat közben a szíve elnehezedett; Catherine-nel még nem értek a vita végére.

A Kiadó engedélyével.