Főkép Az ember hajlamos elfeledkezni arról, hogy Gerald Durrell nem csupán családjáról és ismerőseiről írt utánozhatatlanul humoros stílusban, hanem legalább ilyen szenvedéllyel örökítette meg gyűjtőútjait is. Persze hatalmas változás figyelhető meg mondjuk a magyarul viszonylag korán megjelent Noé bárkáján és a jóval későbbi A véznaujjú maki meg én című kötetek között. S ez nem csak azért van így, mert közben eltelt negyven év, megváltozott a világ és eltűntek a gyarmatok. Fájó tény, de míg a korai kötetekben rengeteg humoros betét oldja az állatbefogás nehézségeit és az állattartás idegőrlő munkáját, addig most visszatérő motívumként a szerző időskori nyavalyáiról olvashatunk. Szegénykém egyszerre szenved korábbi csípőműtétjének utóhatásától, és a helyszínen elkapott bélfertőzéstől, ami miatt a mellékhelységek gyakori látogatójaként válik ismertté a helybéliek körében. Persze nem róla lenne szó, ha ennek a nyomorúságos helyzetnek nem a humoros oldalát látná – számos hajmeresztően mulatságos szituációt mesél el nekünk, melyek mindegyike ezen a madagaszkári expedíción történt meg vele.
 
A másik – ha úgy tetszik – „evolúciós” fejlemény, hogy idős fejjel Durrell már nem csak a begyűjtésre kiszemelt állatokról tud szinte mindent, hanem pár lépéssel messzebbről vizsgálva a helyzetet, azzal is tisztában van, mi lesz a végkifejlet, ha nem változnak meg a körülmények, s ez alatt nem a globális felmelegedésre, hanem az emberi tevékenység helyi következményeire gondol. Lényéből eredően nem éri be a vészharang kongatásával, hanem arra is van megoldása, hogy miként kerülhető el a nem kívánt végkifejlet. Menet közben ezeket a gondolatokat és a megelőző programokat is megosztja velünk, így ez a kötet jóval több, mint egyszerű expedíciós napló, sokkal inkább tekinthető helyszíni beszámolóval kevert munkanaplónak és – helyenként humoros betétekkel tarkított – programnyilatkozatnak. Az egészben az a legszebb, hogy szó sincs milliárdos beruházást igénylő tervekről, és arról sem, hogy az emberek költözzenek száz mérföldre a ritka állatokról.
 
Korábban elképzelhetetlen volt, hogy ne személyesen másszon fel az első ígéretes fára, vagy üregbe, s ne ő legyen az, aki saját testi épségét is kockáztatja a kiszemelt egyed befogása érdekében. Na ez is megváltozott, most inkább megfigyelőként, mentorként van jelen, aki ugyanolyan ízes prózával adja közre a történéseket, mint régen, de érthető módon ezeket már nem az ifjúság lelkesedése, hanem az öregkor bölcsessége hatja át. Ettől még persze a végeredmény ugyanolyan bűbájos marad. Egyedül az állatok bemutatása, viselkedésük, hétköznapi rigolyáik leírása nem változott, ugyanaz a rajongás, bámulat jellemzi Durrell viszonyát a ketreceibe került jószágokkal, ami már a korfui éveket jellemezte.
 
Miért érdemes elolvasni ezt a könyvet? Azon kívül, hogy megbizonyosodjunk, a címszereplő jószág valóban különleges és tüneményes, talán azért, mert egy kis időre újra átélhetjük mindazt a rajongást és szeretet, ami Durrellt jellemezte, s nem utolsó sorban, mert szakértő vezetése mellett közvetlen közelről csodálhatjuk meg Madagaszkár különleges élővilágát.