FőképFülszöveg:
Lillian Harte elhatározza, hogy bezárja igen sikeres házasságközvetítő cégét, mert minden idejét a festészetnek szeretné szentelni. Már csak utolsó ügyfelétől, Gabe Madisontól kell megszabadulnia. Gabe a semmiből felépített egy nagy hírű befektetési céget, és most feleséget keres, aki anyagilag független, csinos és nem „művész-típus”. Lillian öt randevút szervezett neki, de mivel mindegyik kudarcba fulladt, kész visszafizetni Gabe-nek a pénzét, Gabe azonban hallani sem akar róla. Olyannyira ragaszkodik hozzá, hogy Lillian teljesítse a szerződésükben vállaltakat, hogy még a bájos tengerparti kisvárosba, Holdfénypartra is utánamegy. Ez nagy szerencsének bizonyul, Lilliannál ugyanis betörő jár, kapóra jön tehát egy bátor férfi jelenléte. Kettesben erednek az illető nyomába, és meg is oldják az ügyet, amely nem kevés meglepetést tartogat számukra... A Holdfénypart-trilógia második kötetét tartja kezében a kedves Olvasó. Jayne Ann Krentz, a modern románc koronázatlan királynője engedett végre rajongói kérésének, és folytatásos regényt írt. Három lazán összefüggő kötetben mesél az egymással hadban álló Harte és Madison családok tagjairól, akiknek története bővelkedik romantikában, cselszövésben és váratlan fordulatokban.

Részlet a regényből:
– Gabe előrehajolt, hogy megnézze a rajzot. – Szabad?
Lillian szó nélkül nyújtotta a vázlattömböt.
Gabe egy darabig szótlanul tanulmányozta a rajzot; azon kapta magát, hogy minél tovább nézi, annál erősebb benne a vágy, hogy még tovább nézze.
A kép a Holtkéz-öblöt ábrázolta, de úgy, ahogy Gabe soha életében nem látta, vagy legalábbis nem tudott róla. Vibráló intenzitás áradt ebből a kis darab természetből – határtalan, ősi erő sötét ígérete. Ez az erő szólt hozzá, megérintett valamit a lelke legmélyén; tudatosította benne, hogy a sejtjeivel mindörökre kötődik ehhez a vad életerőhöz.
A francba. Mindez egy egyszerű vázlat miatt. Ez rosszabb volt, mint gondolta. Lillian jó festő. Nagyon, nagyon jó.
– Egy dologban biztos vagyok – mondta Gabe végül. – Csak az idődet pocsékoltad a házasságközvetítéssel. Ez a te igazi hivatásod.
– Ez még nem jelenti azt, hogy meg is veszik a képeimet – mondta Lillian.
– Nem. – Gabe visszaadta a vázlattömböt. – De az még nem változtat azon, hogy te erre születtél. Kérdezhetek valamit?
– Mit?
– Le tudnál mondani a festésről?
– Lemondani? Úgy érted, örökre?
– Mondjuk jönne valaki, és azt mondaná, hogy minden pénzt megad neked, ha megígéred, hogy nem rajzolsz és festesz többé. Elfogadnád a pénzt, és megtartanád az ígéretedet?
– Nem. – Lillian lepillantott a vázlatra. – Előbb vagy utóbb muszáj lenne elővennem. Ez belső kényszer, nem az én választásom.
– Én is így képzeltem. – Gabe sóhajtva fújta ki a levegőt. – Tehát nem mondasz le róla, akkor sem, ha lesz új állásod.
– Így van.
– Művész vagy.
– Így van – mondta Lillian ismét. – Gondolom.
Lillian kissé ijedtnek látszott. Tűnődőnek. Mintha meglepték volna a kérdések.
Gabe a hullámok robajlását hallgatta; már becsaptak a barlangokba, kezdődött a dagály. Hamarosan a szikla ujjhegyei látszanak csak ki a vízből.
– Neked a Madison Kereskedőház lehetett ilyen az évek folyamán – mondta Lillian lassan. – Belső kényszer. Valami, amit muszáj csinálnod.
– Lehet.
– Hogyhogy?
– Ki tudja? – Gabe fölvett egy kavicsot, elhajította, hogy pörögve szállt a habokba. – Talán csak be akartam bizonyítani, hogy egy Madison is tudhat olyant, amit ti, Harte-ok annyira jól csináltok.
– Micsodát?
– Nem elfuserálni a dolgokat.
Lillian arra a pontra nézett, ahol a kő eltűnt a vízben. – Azt állítod, hogy minden, amit elértél, az összes sikeredet a mi családunkkal való versengés motiválta?
– Legalábbis részben – vont vállat Gabe. – Kezdetben mindenképpen. Gyerekkoromban azt láttam, hogy ti, Harte-ok ügyesebbek vagytok annál, hogy elrontsátok az életeteket. Mi viszont ebben voltunk jók. A ti üzletetek jól ment, a családotok működött, a szüleitek együtt éltek. Még ilyet!
Lillian erre nem válaszolt; nem volt rá szükség. Mindketten ugyanolyan jól ismerték egymás családjának történeteit, mint a sajátjukat. Gabe apja, Sinclair szobrász volt, szenvedélyesen szerette a munkáját és a modelljét, Natalie-t. Gabe és Rafe ennek a szenvedélynek a gyümölcsei voltak.
A szülők közötti viszony követte a családi hagyományokat; hosszú, viharos, magas hőfokon égő szenvedély volt. Sinclair soha nem látta értelmét, hogy a vállára vegye a kisstílűnek ítélt házasság terhét. Gabe biztos volt benne, hogy a szüleik szerették egymást a maguk sajátos módján, ám a családi hátterüket véletlenül sem nevezhették stabilnak, de még átlagosnak sem.
A két fiú a maga módján birkózott meg a szélsőséges, kiszámíthatatlan, mindenkire befolyással bíró apa és a gyönyörű, temperamentumos anya miatt rájuk hárult nehézségekkel. Rafe önmaga és mások előtt is megjátszotta, hogy fikarcnyit sem törődik a jövőjével. „A pillanatnak élj”, így hangzott a jelmondata, legalábbis amíg kis híján le nem tartóztatták emberölésért.
Gabe tudta, hogy ő a másik végletet választotta. A koncentráció és a rend iránti érzék volt a két fegyvere a forgandó szerencse és a gyermekkorát felkavaró sokféle érzelem ellen. Azzal, hogy létrehozta a Madison Kereskedőházat, eldöntötte, hogy gránitból fogja kifaragni a jövőjét.
– És még? – kérdezte Lillian.
– Hogyhogy és még?
– Nem hiszem, hogy csakis a családommal való versengés késztetett ekkora hajtásra.
Gabe elhessentette a mélázó hangulatot, mely régi, elnyűtt kabátként burkolta be. – Nem vagyok önelemző típus.
– Ó, persze, milyen igaz. Hogy is felejthettem el? Pedig ezt egyértelműen leírtad a Minden Stimmel kérdőívén.
– Minden bizonnyal.
– Ha jól emlékszem – folyatatta Lillian –, az „egyéb megjegyzések” rovatba azt írtad, hogy természettől fogva észelvűnek és realistának tartod magad. És felszólítottál, hogy ne tékozoljam a drága idődet holmi elitista tudós nőkre vagy hibbant agyú ezoterikusokra.
– Ha-ha.
Lillian becsukta a vázlattömböt. – Azt is kijelentetted, hogy nem akarsz az általad művészléleknek nevezett nőkkel ismerkedni.
A bánatba.
Javíts ki, ha tévedek – folytatta Lillian –, de az volt a benyomásom, hogy az
„egyéb megjegyzések” rovat volt talán az egyetlen olyan rész a kérdőíven, ahol
többé-kevésbé igazat írtál. Vagy azokat a válaszaidat is kiszínezted?
Most már tényleg témát kellett váltani.
– Van ennivalód otthon a nyaralótokban? – kérdezte Gabe.
Lillian pislogott; nem fogta fel azonnal a kérdést. – Éhes vagy? – kérdezett vissza.
– Mindjárt éhen halok. Reggel jutott eszembe, hogy nincs otthon kávé. És egy falat ennivaló sem. Elfelejtettem venni tegnap.
– Azt akarod, hogy meghívjalak reggelizni?
– Miért ne? Jószomszédi viselkedésre vallana. Ha nekem lenne otthon kávém, pirítósom és talán még egy kis mogyoróvaj hozzá, meghívnálak.
– Mogyoróvaj?
– Meglepne, ha tudnád, mi mindent lehet kezdeni vele.
– Aha. Hát, sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Én sem vettem tegnap semmit. Úgy terveztem, hogy bemegyek ma a városba, és beszerzek valamit abban a pékségben, amelyről Rafe áradozott tegnap este.
– A Fénytestben? – Gabe felállt. – Jó ötlet. Az öcsém tudja, mi a jó. Mindig szerette a hasát.

A Kiadó engedélyével.