Főkép

A Népművészeti Egyesületek Szövetsége megalakulása óta legfontosabb céljának tekinti a hagyományos magyar népi kézművesség értékeinek támogatását és a népművészettel foglalkozó emberek összefogását. Nekik köszönhető – többek között – a magyarországi kézművesek legnagyobb országos rendezvénye, a Budai Várban megrendezésre kerülő Mesterségek Ünnepe, ahol egyszerre van jelen a tradicionális kézművesség, valamint az élő népzene és néptánc, ahol a látogatók nem csupán megvásárolhatják a kézzel készült portékákat, de válthatnak pár szót az alkotókkal, sőt, egyes helyszínen meg is nézhetik az alkotás bizonyos folyamatait.
 
A négy napos rendezvénysorozat minden évben kiemelten kezel egy-egy témát, ami alapjaiban meghatározza és végigkíséri az eseményt. Idén a régi, ritka mesterségek kerültek a fókuszba, melynek hála megismerhettük például a cserépkályha-készítést, a bútorfestést, a kékfestést, a könyvkötést, a gyertyakészítést, a szappanfőzést és a halászháló-készítést. Emellett persze jelen voltak az ismertebb mesterségek képviselői, hiszen láthattunk rongyszövő- és fazekasműhelyt, nemezkészítőt, gyöngyfűzőt és kosárfonót. Voltak még további mesterségek is, de sajnos azokra a hihetetlen mennyiségű élmény és látnivaló miatt nem maradt hely a memóriámban. Ígérem, jövőre viszek magammal memóriabővítést, azt addig még kitalálom, hogy milyen formában.
 
Szintén a Mesterségek Ünnepe hagyománya, hogy más országokból érkezett népművészek is bemutathatják munkásságukat. Ezúttal Szlovénia mesterei (tojásdíszítő, mézeskalács-készítő, kovács, szalma-és csuhéfonó, csipkeverő, fajáték- és hangszerkészítő) mutatkozhattak be. Csak álltam és bámultam azt a türelmet és precizitást, amivel ezek a művészek gyakorolják a „szakmát”, és borzasztó nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy mindenkitől vegyek valami kis apróságot. Persze mindez nem csupán a határon túli, de a magyar mesteresek esetében is igaz volt, még szerencse, hogy volt velem valaki, aki rendszeres időközönként visszarántott a földre, már amikor éppen nem őt ragadta magával valami csudaság. Sajnos mégsem vigyáztunk eléggé, így sikerült néhány újabb kinccsel gazdagítani az itthoni gyűjteményt. Velünk jött például egy-egy levendulás bögre, melyekbe első látásra beleszerettünk, de nem akartuk, hogy bármi bajuk essen, ezért megkértük a készítőt, egy nagyon kedves hölgyet, hogy ugyan már vigyázzon rájuk, míg visszajövünk. Ő nagyon kedvesen és segítőkészen állt a dologhoz, ezúttal is hálás köszönet neki mindenért.
 
Hála a Kis- Közép- és Agrárvállalkozók Országos Szolgáltató Egyesületének a Sajtudvarban bemutatkoztak a leghíresebb magyar sajtkészítők és manufaktúrák. Itt történt a második bűnbe esés, hiszen nem tudtunk ellenállni egy kétéves érlelésű, illetve egy szalmavirágágyon érlelt sajt vonzásának. Persze itt is abban maradtunk, hogy majd visszajövünk, addig vigyázzanak a szerzeményünkre. Megnyugtattak a srácok, hogy hoztak bőven sajtokat, nem kell aggódni, hogy nem marad. Megjegyzem, mire visszaértünk felmarkolni a kincseinket, az egyik sajtból már éppen csak annyi volt, amennyi velünk akart jönni. Hiába, ami jó, az jó, és szerencsére többen ugyanígy gondolták.
 
Miközben a lassan hömpölygő tömegben – mert tömeg az volt, mégpedig folyamatosan – araszoltunk, és tátottuk a szánkat, nem lehetett nem észrevenni a gyomrunk korgását. Szerencsére a szervezők lévők erre is gondoltak, így számos étel- és ital árus kínálta a finomabbnál finomabb ételeket, italokat. Mivel jártunk már hasonló rendezvényen, ahol volt szerencsénk kipróbálni a töki pompost, a sült kolbászt, a saslikot, a sertéscsülköt és a kürtőskalácsot, gondoltuk ezúttal valami különlegesebbet keresünk. Így jutottunk el egy standhoz, ahol az étlap dödöllét, kukoricaprószát és még valamit kínáltak, amire már megint nem emlékszem. Valószínűleg azért, mert beakadt a tű ott, hogy dödöllét akarok enni. Tejföllel, hagymával, ahogy kell. Hihetetlenül jó volt, ráadásul friss, meleg, és annyira laktató, hogy alig bírtam felkelni a padról, ahová lekucorodtunk, míg elfogyasztjuk az ételt. Ha nem hoztunk volna magunkkal innivalót, minden bizonnyal egy jóféle málna- vagy bodzaszörppel öblítettük volna le a falatokat, így azonban ezt kihagytuk, ám vittünk magunkkal mézes hársfavirág szörpöt, hogy majd otthon kipróbáljuk, milyen is az.
 
Tele hassal nem volt egyszerű a tolongás, ráadásul a nap is kegyetlenül tűzött, ám ez minket nem nagyon zavart, mert volt nálunk fejfedő, szigorúan napszúrás ellen. Megjegyzem, kevesen voltak olyan elővigyázatosak, hogy védjék a fejüket a tűző naptól, ők is csak bizonyos életkor felett. Szerintem felelőtlenség, de mindenki a saját életéért és egészségéért felel. Itt jegyzem meg, hogy kellemes meglepetés volt az illemhelyek száma és színvonala, mint ahogy a több helyen elhelyezett ivóvíz vételre alkalmas kutak is üdítően hatottak. Ez utóbbiaknál volt is sorban állás rendesen. Helyes, ha már a naptól nem védték magukat az emberek, legalább a folyadékpótlást komolyan vették. Persze volt, aki söröcskével, borocskával, pálinkával, de ők voltak kevesebben.
 
Szóval botorkáltunk a tömegben, lassan feladva a küzdelmet, ám mindig akadtak újabb és újabb látnivalók, amik miatt tettük egyik lábunkat a másik után, és elmentük arra is, amerre egyébként eszünk ágában se lett volna. Hiába, nem lehetett kihagyni a ruhákat és ékszereket sem, hiszen ezek is szép számban akadtak a standokon. Ráadásul, ami igazán megfogott, hogy bármerre jártunk, mindenhol beszélgettek egymással az emberek. A látogatók kérdeztek, a mesterek pedig töretlen lelkesedéssel és hittel válaszoltak, aminek hála olykor egész érdekes eszmecserék zajlottak, melyekből mindenki, aki egy kicsit is odafigyelt megtudhatta az adott „szakma” egy-egy csínját-bínját. Elképesztő, hogy valami ennyire közvetlen, ennyire élő és kézzel fogható. Egész évben nem látok ennyi kedves, mosolygós embert, és nem hallok ennyi kedves szót. Mintha erre a négy napra eltűnne a rossz kedv, megszűnnének a problémák, és csak az élmény maradna. Örülnék, ha évente nem csak egyszer, de legalább kétszer lenne ilyen fesztivál, melynek során lehetőség nyílik közelebb hozni egymással az embereket. Az egyik időpont adott, de a másik lehetne mondjuk karácsony előtt, amikor az emberek szíve és lelke ugyanígy nyitott. Egy ilyen vásárban talán elhomályosulna egy kicsit az érzés, hogy a szeretet ünnepe is csak üzlet.
 
Az egész rendezvénysorozat ideje alatt több helyszínen programok is várták a látogatókat: voltak koncertek, bábszínházi előadások, táncbemutatók, melyek során felléptek hazánk legkiválóbb népzenészei, énekei, mesemondói, táncosai, az ország különböző tájegységeiről a legkiválóbb hagyományőrző együttesek, számos igazán tehetséges ember, akik annak szellemében dolgoznak, hogy a néptánc és népzene kulturális örökségünk része, melynek életben tartása és áthagyományozása az ő feladatuk. Külön tisztelet azoknak, akik a rekkenő hőség ellenére teljes népviseletben, hihetetlen színvonalon adták elő a produkciókat. A színpadokon kívül is akadtak vásári meglepetések, mi például néhány gólyalábas fiatal produkcióját élvezhettük, akik igazi vásári hangulatot varázsoltak néhány percre, rabul ejtve kicsiket és nagyokat egyaránt, emellett voltak néprajzi előadások az Etnoszkóp folyóirat szervezésében, és volt Etno Mozi is.
 
A Mesterségek Ünnepe alatt láttunk száz csodát, átéltünk néhány varázslatos pillanatot, és megértettük, hogy mennyire fontos a hagyományok tisztelete, őrzése és továbbadása. Számunkra meglepő volt, hogy milyen sokan foglalkoznak népművészettel, és nem csak az idősebbek, hanem elég sok fiatal is, ami mindenképpen bíztató, mert reményt ad arra, hogy ne csak múltunk és jelenünk legyen, hanem jövőnk is.