FőképFülszöveg:
A Lelkedhez hűen című könyv alapjaiban rengeti meg a bevett pszichológiai gondolkodást azáltal, hogy megmutatja, miként használhatjuk mindennapi tapasztalatainkat a spirituális fejlődés létrafokaiként. A könyvet mindenki örömmel forgathatja, aki meg akarja találni a hidat a fizikai létezésből a spirituális valóságba, és át akar kelni rajta. Ez az út nem arról szól, hogy megtaláljuk a megfelelő munkát, magunkhoz vonzzuk a lelki társunkat, mesés fizetést kapjunk vagy a szív vágyai szerint éljünk – sokkal inkább annak a mély belső éhségnek a csillapításról, amely arra ösztönöz, hogy válaszokat keressünk az élet nagy kérdéseire: Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Hogyan élhetnék értelmesebben, és hogyan tehetném jobbá a világomat?
A kezedben tartott könyvből megtudhatod, hogyan juthatsz el arra a szent helyre, amely mindenkiben ott rejlik, és amelyre a szerzők Valódi Énként utalnak, ahol többé nem kell érzelmi kínokat átélned, ahol a fenti kérdésekre magától értetődő válaszokat kapsz, és ahol mélységes békesség és szeretet honol. Bár sokan leírták már ezt a belső állapotot, Ron és Mary Hulnick azt is megmutatja, hogyan juthatsz el oda… és segít, hogy hamarabb odaérj. Az általuk bemutatott technika erőt ad ahhoz, hogy a téged érő kihívásokat vagy negatív tapasztalatokat a Lélek közvetlen élményeivé változtasd.
„A Lelkedhez hűen című könyv káprázatos mestermunka. Kétség sem fér hozzá, hogy ez a mű klasszikusnak született, és előbbre visz az emberi természetnek és az élet kihívásainak megismerésében. A könyv a két szerzőt dicséri, akik évek kemény munkájával megszerzett bölcsességüket a tudati fejlődés kiemelkedő tanítóiként adják át az olvasónak.”
(Caroline Myss, A lélek anatómiája című könyv szerzője)
 
Részlet a könyvből:
Bevezetés
Miért ezt a könyvet? Miért éppen most?
 
Amikor Robert bemutatkozott nekem, örömteli izgatottság árasztott el. Abban a pillanatban tudtam, hogy hihetetlenül fontos ember lesz az életemben… de fogalmam sem volt róla, miért. Az osztályterem ajtajában várakozott, hogy megkérdezze, megnézhetné-e az órámat. Elmondta, hogy vendéghallgató, éppen a doktori szakdolgozatát írja, és szeretne minden jövőbeli tanára órájára beülni, hogy átfogó képet szerezhessen az előtte álló három éves tanulmányi időszakról. Hamar visszanyertem a lélekjelenlétem, és behívtam az órára.
Mivel az Új-Mexikói Állami Egyetem pszichológiai tanácsadói és oktatói tanszéke viszonylag kicsi, biztosan számíthattam rá, hogy minden egyes szemeszterben legalább egy órámon ott lesz, így hát nem lepett meg, amikor a következő tanegység indulásakor ismét találkoztunk.
A következő három évben fokozatosan egyre jobban megismertük egymást. Néhány ritka megbeszéléstől eltekintve, amikor az irodámban megtárgyaltuk egy-egy előadásom érdekesebb vonatkozásait, legtöbbször az osztályteremben találkoztunk. Ron tudati minősége különösképpen érdekes volt számomra. Olyan elgondolkodtató és gondolatébresztő kérdéseket tett fel, amelyeket jól át kellett gondolnom, mielőtt megválaszolhattam volna. Végül megtudtam, hogy egy spirituális tanítótól tanul, akinek mintegy száz kilométerre van egy kis központja, ahová Ron minden hétvégén elutazik, hogy részt vegyen az ott zajló tevékenységekben.
Az én hétvégéimet ezzel szemben teljesen lefoglalta a rózsakertem. Bár férjnél voltam, a férjem érdeklődési köre és az enyém teljesen eltért; én kertészeteket látogattam és a virágaimat gondoztam. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nemsokára valószínűleg külön utakon járunk majd.
Három év elröpült, és amikor Ron 1978-ban megszerezte a diplomáját, a tanszék felajánlott neki egy kétéves adjunktusi állást, amelyet el is fogadott. Megkapta az egyetlen üres szobát a tanszéken, amelyik történetesen pont az enyém mellett volt. Természetesen összebarátkoztunk.
Addigra a férjemmel már elhatároztuk, hogy elválunk. Valamilyen ismeretlen okból a válási procedúra hónapokkal tovább tartott, mint vártuk, pedig mindenben egyetértettünk.
Aztán egy napon két telefonhívást kaptam, tíz percen belül. Az első az ügyvédem volt; arról értesített, hogy a papírok készen vannak, és nekem semmi más dolgom nincs, mint hogy elmenjek az irodájába és aláírjam őket. A második hívás Rontól érkezett, aki elmondta, hogy spirituális tanítója éppen akkor hagyta el a mi világunkat. A két hívást mintha valahogy összekötötte volna a sors; életem egyik fejezete lezárult, és azonnal megnyílt egy új.
1978 júliusában részt vettünk Ronnal egy Los Angeles-i szemináriumon; ott találkoztunk egy spirituális tanítóval, John-Rogerrel. Felismertük lélegzetelállító tudatosságát, és az előadás után egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy hármasban üldögélünk. Sok mindenről beszélgettünk; egyebek között arról is, hogy esetleg összeházasodunk Ronnal. John-Roger úgy gondolta, hogy ez nagyszerű ötlet, mert, ahogy ő fogalmazott, nagyon jól összeillik az energiánk, és kitűnő munkát tudnánk együtt végezni.
1979 januárjában volt az esküvőnk, amelynek eredményeképpen – erre nem számítottunk – mindketten eljöttünk az egyetemről. A tanszékvezetői szék rám várt, de egyszerűen lehetetlen volt, hogy tanszékvezető legyek, miközben a férjem ugyanazon a tanszéken dolgozik. Együtt akartunk dolgozni, ezért nem volt túl vonzó a lehetőség, hogy Ron kutatói vagy tanári állást töltsön be a tanácsadó központban (mindkettőt felajánlották neki). Elképzelésünk sem volt arról, hogy mi lesz; leköszöntem.
Ebben az volt a jó, hogy ezáltal egy egész évnyi nászút várt ránk, amelyet két kutyánkkal és két macskánkkal töltöttünk, rengeteg olvastunk, élveztük a csodás naplementéket, és számos olyan képességgel dolgoztunk, amelyek később hasznossá váltak az általunk kialakított programokban.
Az év során egyszer csak úgy éreztük, találkoznunk kell John-Rogerrel. Akkor mondta el nekünk, hogy évekkel korábban alapított egy Koh-E-Nor nevű egyetemet, amelynek elnevezése azt jelenti: „a fény hegye”. Nem sokat gondoltunk erre, hiszen egyikünk sem akart iskolát alapítani vagy akár érintőlegesen is ilyesmivel foglalkozni.
Pár hónappal később egy napon igen korán felébredtem, mert azt álmodtam, hogy Ronnak és nekem kell életet lehelnünk abba az iskolába, amelyről John-Roger beszélt. Elmeséltem Ronnak az álmomat, és amint kilencet ütött az óra, felhívtuk John-Rogert, hogy találkozna-e velünk. Másnap reggel már indultunk is az El Paso reptérre, hogy Kaliforniába menjünk, a találkozónkra. Hosszan látszó, csodálatos dupla szivárvány kísért minket a keleti égbolton, és mi ezt úgy értelmeztük, hogy jó dolgok várnak ránk.
A találkozón elmeséltem John-Rogernek az álmomat, és mindketten kijelentettük, hogy szívesen részt veszünk a Koh-E-Nor munkájában. Ő elmondta, hogy bár még egyetlen órát sem tartottak, az iskolát nonprofit szervezetként bejegyezték Kalifornia államban. Hogy A Keresztapa híres mondatát idézzem, John-Roger tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot: „Ha valaha arról álmodtatok, hogy iskolát nyitnátok és azt a saját álmaitok szerint vezetnétek, most itt az alkalom.”
Nem kellett hozzá sok idő, hogy eladjuk új-mexikói házunkat és Kaliforniába költözzünk, hogy elképesztő oktatási kalandunk elkezdődhessen. Az első osztályunk 1982-ben diplomázott. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt változtattuk meg az intézmény nevét Santa Monica-i Egyetemre (USM), a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem… Manapság havonta 450-550 diák vesz részt Spirituális Pszichológia óráinkon.
 
***
 
Az eltelt harminc év alatt időről időre felvetődött bennünk a könyvírás gondolata. Aztán úgy döntöttünk, hogy nem írunk, mert nem tudtuk kitalálni, hogyan lehetne hatásosan szavakba önteni azt, ami lényegében gyakorlati folyamat. Aztán egy éjjel Ronnak nagyon élénk álma volt, amelyben John-Roger átadott neki egy könyvet. A címlapján ez a szó szerepelt: Hűség. Nem volt kérdés, mit akar mondani. Amikor John-Rogerrel beszéltünk erről, csak annyit mondott: „Ez nem álom volt.”
Az „álom” óta tizenkét év telt el; ennek az időszaknak az eredménye a Lelkedhez hűen. A könyvben a Santa Monica-i Egyetemen (amelynek én vagyok a tudományos vezetője, Ron pedig az elnöke) zajló kétéves Spirituális Pszichológia mesterdiploma program során jelenleg átadott alapelvek nagy része és néhány más gyakorlat is megtalálható.
A könyvet ketten írtuk. Számos történet Ron saját tapasztalásain alapul, ezért ha az elbeszélés során az én személyes névmással találkozol, az Ron hangja. A mi jelzi azt, amikor közösen szólunk hozzád.
Mindettől eltekintve az itt átadott alapelvek és gyakorlatok az általunk közösen, harmincévnyi munka során kidolgozott tananyag részei.
És ha már a mi-nél tartunk: amikor ezt a szót általánosságban használjuk, az egész emberiséget értjük alatta. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy érzékeltessük a különbséget a két szóhasználat között (az emberiség, vagy mi ketten Ronnal), és reméljük, hogy a könyv olvasása során mindig tudni fogod, hogyan értelmezd a sorainkat.
Van még egy dolog, ami talán hasznodra lesz: a szövegben elszórtan megtalálható történetek egy-egy lényeges kijelentésünket hivatottak példákkal illusztrálni, és vannak olyanok is, amelyek koanként (paradoxon, amelyen elmélkedve intuícióid és felismeréseid lehetnek) szerepelnek a könyvben. Ez utóbbiak általában hosszabbak; az a céljuk, hogy úgy vonjanak be téged, az olvasót, hogy már maga a történet is olyan változást idézzen elő benned, amely segít tudatod átállításában.
 
Mary Hulnick
 
***
 
A szerzők megjegyzése: A könyvben sok olyan szót is nagybetűvel írtunk, amelyeket általában nem szokás ily módon kitüntetni. Azért hangsúlyoztuk nagybetűvel a Valódi Énre való utalásainkat, hogy megkülönböztessük őket azoktól a kifejezésektől, amelyekkel az ego szintjére utaltunk. Azt szeretnénk, hogy olvasóink a Valódi Én minőségeiként ismerjék fel a nagy kezdőbetűs kifejezéseket.
Van még egy „rendellenesség”, amelyen talán szintén elgondolkodnál; hogy miért írtuk mindenhol nagybetűvel a Lélekcentrikus Látásmód kifejezést. Ennek az az oka, hogy hangsúlyozni akartuk azt, ami akkor történik, ha az egyén kilép a normális látásmódból, és elkezd a Magasabb Tudat szempontjából Látni. Ez a kifejezés tehát vezérlő alapelvként arra mutat, amerre az egész emberiség fejlődése tart.
 
Elöljáróban
Ideje, hogy a psziché visszakerüljön a pszichológiába – akárcsak az élet többi része
 
A legtöbb ember szenvedések árán boldogul a világban. Sokkal kevésbé ismerjük azoknak az életét, akik kellemesen, örömben és csendben éldegélnek.
 
Különleges, fantasztikus idők járnak most, amit különösen akkor érezhetsz, ha mély vágy él benned valami lényegesebb, valami sokkal fontosabb dolog iránt, mint a puszta anyagi siker. Nem kétséges, hogy az emberiség az összetartás, az egymáshoz való felzárkózás idejét éli; valami régi meghal, és valami új születik. Globális változásnak, világszerte észlelhető paradigma-eltolódásnak nevezhetnénk ezt.
Mi úgy látjuk, haldoklik az a felfogás, amely szerint az elégedettséghez vezető út a nagymértékű fogyasztás. Sokan ráébrednek, hogy az anyagi bőség egymagában nem hozza el azt a boldogságot, amelyet véget nem érő reklámozása olyan következetesen és lelkesen ígérget. Dr. Bob Moorehead, az Overlake-i Keresztény Egyház korábbi lelkésze a mélyére hatolt annak, „ami haldoklik”, amikor papírra vetette az alábbi sorokat:
 
A mi időnk paradoxonja az, hogy hosszabb utakat teszünk meg, de rövidebb a béketűrésünk; szélesebbek az autópályáink, de szűkebbek a nézőpontjaink. Többet költünk, de kevesebbünk van; többet vásárolunk, de kevesebbet örülünk. Nagyobb házakban és kisebb családokban élünk; több a komfort az életünkben, de kevesebb az időnk. Több diplománk van, de kevesebb az eszünk; több a tudásunk, de kevésbé józan az ítéletünk; több a szakértelmünk, és még több a gondunk; több gyógyszert szedünk, de kevésbé vagyunk jól…
Megsokszoroztuk a vagyonunkat, de csökkentettük az értékeinket. Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyűlölünk…
Megtanultuk, miből és hogyan éljünk meg, de nem tanultunk meg élni. Éveket adtunk az életünkhöz, nem életet az éveinkhez. Eljutottunk a Holdra, és visszatértünk, de problémát okoz átkelni az úton, hogy találkozzunk a szomszédunkkal. Meghódítottuk a külvilágot, de a belső világot nem. Nagyobb, de nem jobb dolgokat építünk…
Meghódítottuk az atomot, az előítéleteinket azonban nem. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Többet tervezünk, de kevesebbet viszünk véghez. Megtanultunk rohanni, de várni nem. Több számítógépet építünk, hogy több információt tárolhassunk, és több példányt gyárthassunk, mint valaha, de egyre kevesebbet kommunikálunk…
Ez a két kereset, de több válás ideje; a szebb házaké, de a csonka családoké… Olyan időket élünk, amikor nagyon sok minden van a kirakatban, de semmi sincs a raktárban.
[A szerkesztő megjegyzése: A fenti sorokat mások neve alatt is jegyzik.]
 
Valószínűleg ott bujkál benned a kérdés: „De mi az, ami születik?” Lehetséges, hogy az emberiség nem kisebb dolognak a tanúja, mint egy új, eddig sosem tapasztalt tudatosság érvényesülésének, amely nem csupán azt feltételezi, hogy az anyagi siker megszerzésével automatikusan jár a boldogság? Ez a tudatosság elsősorban inkább efféle lényeges kérdéseket tesz fel:
 
• Ki vagyok én?
• Miért vagyok itt?
• Mi az életfeladatom?
• Hogyan élhetek kielégítő életet?
• Hogyan járulhatnék hozzá érdemben a saját világomhoz?
 
Talán az az internetes összejövetel segítette elő leginkább ennek a szemléletmódnak a megjelenését, amelyet Oprah Winfrey és Eckhart Tolle tíz előadásból álló, heti rendszerességgel leadott sorozata váltott ki. A beszélgetés-sorozat egyes részei Tolle nagy sikerű könyve, az Új Föld fejezeteit tükrözték. Bár a becslések eltérhetnek, biztonsággal kimondhatjuk, hogy valahol 12 és 15 millió között volt azoknak a száma, akik a világ minden tájáról nyomon követték ezeket a beszélgetéseket.
A statisztikák szerint a spirituális témájú könyvek eladási rátája és az ilyen jellegű konferenciákon megjelent résztvevők száma gyorsan növekszik. Még az inkább konzervatívnak tekinthető Amerikai Pszichológiai Társaság is nyitott nemrég egy új, 36. divíziót, amelyet a valláspszichológiának szenteltek. Az általuk megjelentetett kiadvány címe: Psychology of Religion and Spirituality.
Az ilyen emberek mind egy emelkedettebb tudatosságon osztoznak; tudják, hogy az élet több, mint ami a felszínen látszik belőle. Egy mélyebb szintű valóság működését is érzékelik. Sokan odáig jutottak, hogy késztetést éreznek arra, hogy ennek a valóságnak – amelyre általában spirituálisként utalnak – a nagyobb tudatosságát keressék. Érezni akarják, hogy az életük számít valamit, és hogy lehetőségük van arra, hogy érdemben hozzájáruljanak a világhoz.
De hol van az a kézikönyv, amely megmutatja, hogyan élj tudatosan a spirituális valóság összefüggéseiben? Hová fordulhat az ember, ha meg akarja tanulni, hogyan élhet sikeresen egy alapvetően anyagi alapú valóságban, miközben Lélekcentrikus Látásmóddal szemléli a világot?
 
A pszichológia lelke
Mivel a pszichológiát tanulmányozzuk, nemrégiben kikerestük a szótárból a psziché kifejezést. Ezt találtuk: „Az élet lehelete, alapelve, lélek.” Csodálatos meghatározás! Aztán fellapoztuk a pszichológia vagy lélektan definícióját is. Azt feltételeztük, hogy a pszichológia a psziché (lélek) tanulmányozása lesz, de nem. Íme, amit találtunk: „A pszichológia az elme és a viselkedés tudománya.”
Várjunk csak egy percet! Mi történt az élet leheletével és a Lélekkel? Sehol sem találtuk. Valahogy azt, aminek a Lélekkel kapcsolatos tudománynak kellett volna lennie, az elme és a viselkedés gyarmatára száműzték.
Mi a pszichológia Santa Monica-i Egyetemen tanított, tanulmányozott és gyakorolt spirituális megközelítésén keresztül hangsúlyozzuk, hogy itt az ideje, hogy a psziché (a lélek) végre visszakerüljön a pszichológiába. Itt az ideje, hogy belélegezzük az élet leheletét, és visszahelyezzük a Lelket az őt megillető helyre, a pszichológia szívébe.
Ez az oka annak, hogy kétéves mesterdiploma programunkat épp a Spirituális Pszichológia területén belül indítottuk el, amit mi az emberi tudatfejlődés művészetének és tudományának a tanulmányozásaként és gyakorlásaként határoztunk meg. Ez az az életforma, amely a spirituális ébredést az emberi elhatározás sarokkövévé teszi. És ha már itt tartunk: Lehetséges vajon, hogy az ember az élet minden egyéb területére is visszahozza a pszichét? Mivel úgy tűnik, hogy a világ éppen ebbe az irányba tart, kiváló időzítés ez a valóban Spirituális Pszichológia megjelenésére!
A Lelkedhez hűen Lélekcentrikus összefüggést nyújt a harmonikus élethez azzal a tudatos felismeréssel, hogy a lényegét tekintve minden ember spirituális lény. Az idők során sokan eljutottak arra a pontra, amikor olyan spirituális valóságra ébrednek, amely azelőtt csak pár fejlett Lélek számára volt elérhető. Ebben a könyvben olyan alapelveket és gyakorlati módszereket szeretnénk átadni neked, amelyek segítenek, hogy megtapasztald és tudatosítsd, miként „élheted bele” magad egy Lélekcentrikus valóságba – ami nagyon hasonló ahhoz, amikor az ember kijut a ködből a napfényre, amely mindig is ott ragyogott.
Mi azt ígérjük neked, hogy ebben a könyvben megtalálod a nyitját, hogyan élhetsz a saját spirituális haladásodnak szentelt életet – mégpedig a jelenlegi körülményeid között. Reméljük, hogy végig fogod gondolni a könyvben talált információkat és kipróbálod az általunk kínált módszereket, mert csak akkor fedezed fel a valódi értéküket, ha használod őket. Könyvünket olvasva az alábbi lehetőségek nyílnak majd meg előtted:
 
• Felfedezed és megismered, hogy milyen az élet a Lélek valóságának összefüggéseiből nézve, és megtudod, hogyan teheti ez a tudás kielégítőbbé az életedet.
• A régi, áldozatközpontú „Ki vagyok borulva, mert…” hozzáállást erőt adó Tanulásközpontú Életszemlélettel helyettesíted.
• Egyszer s mindenkorra megszabadulsz azoktól az érzelmi kínoktól, amelyek a kis én, az ego-központú, ítélkezésre hajló perspektíva elengedhetetlen velejárói.
• Megtanulod, hogyan eredményez a Lélekcentrikus Látásmód automatikusan Szeretetet, Örömet, Együttérzést, Elfogadást és Békességet.
 
Az első fejezetekből megismered azt az összefüggésrendszert, amelyet mi spirituális valóságként és spirituális fejlődésként emlegetünk, valamint azon erőpróbák némelyikét, amelyekkel a spirituális ébredés során találkozhatsz. Felfedezed, hogy mit jelent a Tanulásközpontú Életszemlélet, és megismered a tudat dinamikáinak működését.
Meglepődnél, ha kiderülne, hogy vannak spirituális szövetségeseid? A könyv közepe táján találkozni fogsz velük, megismered a működésüket, és megtudod, hogyan használhatod fel segítségüket a fejlődésedhez. Mire idáig jutsz, felkészülsz rá, hogy megtudd, milyen lépéseket kell tenned ahhoz, hogy megszabadulhass az érzelmi kínoktól, és hogyan élhetsz olyan életet, amelyet áthat a veled született érdemeiddel és értékeiddel kapcsolatos emelkedett tudatosság. A könyvben jó néhány könnyen érthető gyakorlatot is találsz majd, amelyek segítségével magad szüretelheted le spirituális fejlődésed gyümölcseit.
Mindemellett – és talán ez a legfontosabb – nekivágsz a Lélekcentrikus Látásmód huszonkét alapelvét feltáró hatalmas kalandnak, amely átalakítja az életszemléletedet, az élethez való hozzáállásodat, és azt is, ahogyan ezt megéled. Ezek az alapelvek elszórtan találhatók a könyvben; mire a végére érsz, meglátod, hogy te is bekerülsz abba az igen népes társaságba, akiknek az életét pozitívan változtatta meg, hogy magukévá tették az alapelveket. Megérted, hogyan válik az értelmetlen élet értelmessé, és hogyan tölti meg az isteni hangszerelésű cél az addig ürességben és elszigeteltségben élt életet.
A könyvben haladva rájössz, hogy az érzelmi kínok többsége az illúzió, a félreértelmezés és a téves önazonosítás szülte ítélkezés eredménye, és megtudod, hogyan adhatod fel mindezt annak érdekében, hogy ráébredj veled született isteni természetedre. Megtanulod, hogy a Lélekcentrikus Látásmód révén hogyan tekintheted a felvetődő problémákat és kihívásokat spirituális lehetőségeknek. Amint ez megtörténik, rájössz, hogy az életed gazdagabb lett – sokkal értelmesebb és élvezetesebb kalanddá vált.
A jó hír az, hogy minden, amire ehhez szükséged van, ebben a pillanatban a rendelkezésedre áll. Nem kell hozzá senki és semmi. A jövőd valóban a saját kezedben van.
 
Hogyan használhatod eredményesen ezt a könyvet?
Alapvetően háromféleképpen forgathatod haszonnal a Lelkedhez hűen című könyvet:
 
1. Először i, gyakorlati kézikönyvként. Hozzáadhatod ahhoz a tudáshalmazhoz, amelyet eddig összegyűjtöttél a spirituális ébredéssel kapcsolatban. Ez egy egészséges megközelítés, hiszen lehetővé teszi a tudatod számára, hogy megfontolja azokat a vele rezonáló elképzeléseket, amelyek eddig esetleg nem vetődtek fel.
2. Másodszor oktató kézikönyvként. Ha így használod, a benne lelt információt beépítheted az életedbe, és tudásból bölcsességgé alakíthatod azáltal, hogy kipróbálod és felfedezed, hogy a te életedben mi működik és mi nem. Ha ezt választod, akkor hajtsd végre a fejezetekben bemutatott egyszerű gyakorlatokat, és tapasztald meg a saját felismeréseidet.
3. Harmadszor a kapcsolódás eszközeként. Az az idő, amit a könyv olvasásával töltesz, megnyitja belső szentélyedet, ahol még mélyebben összekapcsolódhatsz azzal a mélységes tudatossággal és erősítő hatalommal, amely igaz lényed természetes része. Vagyis a könyvvel dolgozva sokkal könnyebben megtapasztalhatod, milyen a Lélekcentrikus Látásmód.
 
Mi úgy találtuk, hogy nagyon hatékonyan el lehet mélyíteni és fel lehet erősíteni ezt a kapcsolódást, ha leírod a spontán válaszaidat bizonyos emlékezetfrissítő kijelentésekre. Minden egyes fejezet végén találsz egy vagy több mondatkezdeményt, amelyek a befejezésedre várnak.
Íme egy példa a mondatkezdeményekre, és néhány lehetséges befejezés:
 
Ahogy megtanulok Lélekcentrikus Látásmóddal nézni magamra és másokra…
• …egyre jobban elfogadom önmagamat és másokat.
• …kevésbé hevesen reagálok arra, amit mások mondanak nekem.
• …békésebb leszek.
• …megtapasztalom a feltétel nélküli Szeretetet.
• …közelebbről megismerem Istent.
 
Az egyes fejezeteket elolvasva kiegészítheted a mondatkezdeményeket úgy, hogy leírod, ami éppen az eszedbe jut. Válaszold meg őket újra és újra, amíg úgy nem érzed, hogy egy időre kimerítetted a témával kapcsolatos minden gondolatodat.
Ötször, ötvenszer, de akár ötszázszor is visszatérhetsz egy-egy állításhoz. Akkor vagy kész, amikor úgy érzed, hogy kész vagy. Lehet, hogy elsőre végzel vele, de az is lehet, hogy vissza-visszatérsz rá. Lehet, hogy azt a kijelentést, amivel ma foglalkozol, legközelebb hat hónap múlva veszed elő újra. Ez a folyamat teljesen egyedi; olyan tapasztalás, amelynek meg kell adni a tiszteletet.
Melegen ajánljuk, hogy inkább kézzel írj, mint számítógéppel. Van valami a kézírásban, amelynek révén a mélyebb dolgokhoz is hozzáférhetsz magadban. A kezed fizikai összeköttetésben áll az idegrendszereddel, míg a klaviatúrád nem. A kézírás mesés eszköz, amivel Lelked Lényegének – amelyre mi Valódi Énként utalunk – belső kincseit hozhatod a felszínre. És ha egy kicsit is hasonlítasz hozzánk, akkor ez neked is nagyszerű lehetőség arra, hogy elővedd azokat a különleges tollakat, amelyeket az évek során összegyűjtöttél.
Van, aki gyertyát gyújt és halk zenét hallgat írás közben, ahogy éppen most, a bevezetőnk vázlatát fogalmazva mi is tesszük. Az, hogy hogyan teszed, sokkal kevésbé fontos, mint maga a tett. Nagyon jó, ha külön erre a célra nyitsz magadnak egy naplót, hogy ezzel is megerősítsd a tényt, hogy egy szakrális folyamatban veszel részt. A naplódban időről időre visszalapozhatsz, és feljegyezheted, miként változnak gondolataid, érzéseid, értékeid és prioritásaid.
Függetlenül attól, hogy hogyan használod majd ezt a könyvet, tudnod kell, hogy szeretnek téged; mert amikor már mindent leírtál, kimondtál és megtettél… a legvégén csak Isten van!
(Apropó, annak, ha részt veszel ebben a keresésben, az a mellékterméke, hogy mind a belső, mind a külső életed nagy valószínűséggel jelentősen javulni fog!)
 
Első fejezet
Fényhozók mindenütt
 
Azt mondják, ha a tanítvány készen áll, a tanító megjelenik – és ez így is van. És az is igaz, hogy ha a tanítvány készen áll, mindenütt tanítókra lel.
 
Nagyon is jól emlékszem arra a varázslatos reggelre, amikor először tapasztaltam meg tudatosan az ébredést. Ez teljesen új útra terelte az életemet, és a tudatosság olyan szintjét nyitotta meg számomra, amelyről addig csak olvastam, de sosem éltem át közvetlenül. Harminchárom éves voltam, és az élmény elég szokatlan módon lepett meg.
 
Kérdések Istennel kapcsolatban
Az előző napon – és amennyire vissza tudok emlékezni, korábban mindig – volt egy Istennel kapcsolatos dilemmám. Egy ideig (főleg a főiskolás éveim alatt, de még utána is) agnosztikusnak tekintettem magam. Nem tudtam semmit Istenről, és nem volt biztos tudásforrásom sem. Az ateizmussal felhagytam, hiszen az ugyanolyan hitet követelt tőlem a nem-hit tekintetében, amennyire erősen Istenben kellett volna hinni. Ez ugyanannak az érmének a másik oldala volt, és nekem egyikben sem volt nagy bizodalmam.
Irigyeltem azokat, akiknek volt. Amikor például Carl Jungot megkérdezték, hogy hisz-e Istenben, azt válaszolta: „Nem, én nem hiszem… én tudom.” Erre a tudásra vágyakoztam. Reméltem, hogy van Isten, mert úgy gondoltam, hogy akkor több értelme lenne a világnak. Ha létezik egy Legfőbb Lény, akkor az életre vonatkozó spirituális alapelveknek és útmutatásoknak is lenniük kell. Nemcsak a megismerés révén, hanem gyakorlati úton is meg akartam ismerni a Szellem és a spirituális valóság természetét.
Az összehasonlító vallás- és filozófiakurzusok, amelyeket felvettem, nem adtak kielégítő választ, mert a különböző vallások tanai gyakran ellentmondásosnak tűntek. Nem fért a fejembe, hogyan létezhet ennyi eltérő nézőpont egy ilyen fontos kérdéssel kapcsolatban. Minél többet olvastam és tanultam, annál több kérdés vetődött fel bennem. Végül frusztráltan feltettem az egész vallást és filozófiát egy polcra, azzal a címkével: „Majd egyszer… talán.”
De mi van, ha nincs Isten? Számomra ez még lehetetlenebbnek tűnt. Ez azt jelentené, hogy mi, emberek, egy véletlenszerű, értelmetlen világegyetemben éljük minden végső (a magunk számára és kedvére kreáltakon túli) célt és jelentőséget nélkülöző kis életünket. Nem voltam túlzottan elégedett, és a főiskolai éveket követően a munkás hétköznapokat taposva tovább birkóztam az élet céljára és értelmére vonatkozó kérdésekkel.
Fiatal felnőttkoromat – és addigi életem legnagyobb részét – New Yorkban, Brooklynban töltöttem. Istennel kapcsolatos dilemmám még mindig kísértett, és azon kaptam magam, hogy egyre jobban engedek a pszichológia vonzásának. Klinikai pszichológiai alapdiplomát szereztem, de ezen a téren sem leltem kielégítő válaszokra. Az egész annyira… klinikainak tűnt.
A parapszichológiát azonban izgalmasnak találtam. Kit ne érdekelne az érzékeken túli észlelés, az aura és a különböző információs csatornák, a szinkronicitás és a más bolygókról származó lények létezésének lehetősége? Mindez annyira… bizony, misztikusnak látszott. És életem ezen szakaszában a parapszichológia képviselte az ismeretlenbe nyíló kaput. Nem egészen ezt az irányulást várják el egy olyan, a bal agyfélteke vezérelt, logikus, elemző sráctól, akinek akkoriban gondoltam magam.
Mindazonáltal egyetemi képzést kaptam kísérleti pszichológiából. Sok időt töltöttem a laborban a patkányokkal. Aprólékos gonddal feljegyeztem és összevetettem, hogy milyen gyorsan találják meg a kiutat a labirintusaikból, és megfigyeltem, hogyan lehet arra kondicionálni őket, hogy megnyomjanak egy gombot, ha a csemegéjüket akarják. Tudósként gondoltam magamra. Hogy az egyik nagy tiszteletnek örvendő pszichológiaprofesszoromat idézzem: „Ha nem tudsz meghatározni valamit, akkor nem is tudod, miről beszélsz.” És mégis… a tudomány racionális, szisztematikus területén túlról hívogatott valami. Valami, ami bennem volt, nem illett bele abba a szűk és korlátozó önazonosságba, amelybe én magam próbáltam belepasszírozni saját magamat.
Én voltam például az egyetlen diák a főiskolám történetében, aki megkérdezte, hogy megtarthatja-e a laboratóriumi patkányt, miután vége van a tanévnek. A kis teremtmény mindenki más számára haszontalanná vált, hiszen addigra jól ismerte a labirintust; ezért hamarosan elaltatták volna, mint az összes sorstársát. Volt benne azonban valami, ami megszólított, ezért hazavittem, és Desinek neveztem el (Desiderius Erasmus, a humanitárius pap emlékére, akiről a középiskolám – az Erasmus Hall High School – is kapta a nevét). Az, hogy megmentettem Desit, akkoriban nem jelentett számomra olyan érzelmet, amely bármilyen szempontból ellentétes lett volna tudományos beállítottságommal. Visszatekintve azonban figyelmeztethetett volna az elkövetkezendőkre.
 
Felébredésem a távoli nyugaton
Egy napon az akkori barátnőm, Barbara szólt, hogy meg akarja látogatni az új-mexikói Taosban zenetanárát, aki nemrég költözött oda feleségével és kisfiával. Hívott, hogy menjek vele, és én azonnal beleegyeztem. Taos igazi felfedezni való helynek tűnt… és arra gondoltam, hogy a szinkronicitásnak köszönhetően esetleg találkozhatok ott valakivel, aki megalapozott tudással rendelkezik a parapszichológia izgalmas témájában.
Amint odaértem, körbeérdeklődtem, hogy ismernek-e valakit, aki járatos ezen a területen, és nagyon meglepett, hogy mindig nemleges választ kaptam. Az 1960-as évek végén jártunk azonban, néhány évvel azelőtt, hogy a New Age mozgalom aktívan feltűnt volna a színen.
Aztán egy este elmentem egy közös dobolásra, és ott megint feltettem a kérdésemet egy másik dobosnak. Meglepetésemre ezúttal azt a választ kaptam, hogy ismer valakit. Alamogordóban él egy nő – egy „spirituális tanító” –, Taostól mintegy ötszáz kilométerre, délre.
Dr. Neva Dell Hunternek hívták az illetőt, és a dobos ideadta a telefonszámát, hogy időpontot kérhessek az irodáján. Olvastam már spirituális tanítókról, és a gondolat, hogy találkozhatok eggyel, teljesen új, sokkal lelkesebb hangulatot vitt a dobolásomba azon az estén!
Másnap korán reggel felhívtam dr. Hunter irodáját, és kaptam egy időpontot. A rákövetkező napon megérkeztünk Barbarával a Quimby Központba, amely, mint kiderült, egy kis egyszerű vidéki épület volt Alamogordo egyik szerény utcájában.
Egy Robert nevű barátságos fiatalember, dr. Hunter tanítványa fogadott és invitált be minket. Amikor Barbarával beléptünk a nappaliba, dr. Hunter vetett ránk egy pillantást, majd azonnal kiszólt a titkárnőjének, olyan hangon, mint aki éppen szellemet látott:
– Betty, kérlek, mondd le az összes többi mai találkozómat!
Mintha akkor ismert volna fel valamit, amire már régóta várt. Én persze kissé furcsálltam a reakcióját. Akkor még nem tudtam, hogy ez a találkozás mennyire megváltoztatja majd az életemet.
Dr. Hunter kissé súlyosabb és idősebb volt, mint vártam, de egyébként teljesen hétköznapinak tűnt. Leültünk vele és néhány munkatársával a nappaliban, és sok mindenről beszélgettünk. Semmi szokatlant nem érzékeltem vele kapcsolatban, amíg ki nem fejeztem érdeklődésemet a parapszichológia iránt. Akkor azonban olyan dolgokat kezdett mesélni rólam, amelyekről sehogyan sem tudhatott. Mintha egy mappából olvasott volna, amelyben az életem története van lefűzve. Elég sok információval rendelkezett olyan dolgokról, amelyekről soha senkivel nem beszéltem.
A beszélgetés egy pontján felvetette, hogy mind Barbarának, mind nekem igen jót tenne egy aurakiegyensúlyozás.
– Egy micsoda? – kérdeztem.
– Ne az elméddel próbáld megérteni – válaszolta –, csak éld át, és akkor majd eldöntheted, hogy van-e jelentősége számodra.
Ez meglehetősen jó érv volt. Végtére is azért voltam ott, hogy jobban megértsem a parapszichológiát. Szóval, mit veszíthettem?
A „kiegyensúlyozást” Robert vezette. Dr. Hunter csapatának két másik tagjával együtt, akiket Fényhozóknak nevezett, bevezetett egy kis szobába, ahol egy lepedővel letakart masszázságy állt. Robert elmondta, hogy a Fényhozók spirituális akkuként működnek közre azáltal, hogy csendben leülnek és „tartják a Fényt”. Kijelentette, hogy az élet tele van Fényhozókkal, és elmondta, hogy ők azok, akik segítenek minket az utunkon. Mintha véletlenszerűen bukkannának fel… pedig nincs benne semmi véletlenszerű.
Robert megkért, hogy vegyem le a cipőmet és az övemet, és feküdjek a hátamra az ágyon. A Fényhozók csendben, behunyt szemmel leültek a fal mellé készített székekre, és meditálni kezdtek. Ez elég ártatlan dolog – gondoltam.
Egy nyitóimádságot követően Robert kiválasztott egyet néhány kvarckristály közül, amelyek egy-egy kis láncra fűzve szép rendben feküdtek egy rövid könyvespolc tetején. A gyomrom fölé tartotta a kristályt, amely elkezdett az óra járásával ellentétes irányba forogni, noha a keze meg sem mozdult.
Ez eltartott egy ideig, és amint kezdtem ellazulni, észrevettem, hogy érzem a testemben a kristály mozgását, ahogy pörög. Mintha valahogy hozzá lett volna erősítve valamihez bennem, ami „érezhette” a mozgását.
Robert nemsokára kérdéseket kezdett feltenni. Tudni akarta, álmodtam-e már arról, hogy börtönben vagyok. Meglepődtem, hogy ezt honnan szedte. Ezt a dolgot dr. Hunter sem vetette fel. Honnan tudhatta Robert, hogy kisgyerekkorom óta rendszeresen visszatérő álmom, hogy börtönben vagyok, és nem tudok kiszabadulni? Mindig rettegve riadtam ezekből a rémálmokból. Mindezt elmondtam Robertnek, aki, miközben továbbra is ugyanott tartotta a kristályt, egyszerűen azt kérdezte, hogy szeretnék-e kijutni a börtönből.
– Nagyon szeretnék! – válaszoltam.
– Az ajtó nincs bezárva – felelte erre ő. – Csak annyit kell tenned, hogy kinyitod, és kisétálsz.
Képzeletben megtettem, amit javasolt. Meglöktem az ajtót, és az valóban feltárult. Kisétáltam rajta.
Robert megkérdezte, hol vagyok, és mi van körülöttem. Elmondtam neki, hogy kilépek egy épületből, és egy gyönyörű szép mezőre érek. Elmondtam, mennyire szabadnak érzem magam.
 
A Kiadó engedélyével.