Főkép Ha valaki tényleges történelmi nagyságokról ír fiktív történetet (az eredeti, Walter Scott-féle történelmi regények gyújtópontjában, mint tudjuk, kitalált mellékalakok, s nem valós királyok és hadvezérek álltak), abba az egyszerre átkos és áldásos helyzetbe kerül, hogy bármit papírra vet, az más forrásokból ellenőrizhető. Különösen kényes és kényelmes ez a helyzet akkor, ha valaki – mint azt monumentális Ramszesz-pentalógiájában Christian Jacq teszi – a történelem első dokumentált harciszekér-ütközetéről, a kadesi csatáról ír. Kényes, hiszen az egyiptomi beszámolók, melyek közül az egyikre meglepő módon költeményként hivatkoznak, nem csupán bombasztikusak, hanem nyilvánvalóan a maguk javára torzítják az eseményeket, míg a hettiták, érthető okokból, egészen más megközelítésből számolnak be a csatáról és annak kimeneteléről. A szituáció ugyanakkor vitathatatlanul kényelmes is, hiszen megvan a fogódzó, ami köré fel lehet építeni a történetet, és amely logikus tetőpontként szolgálhat a különféle konfliktusokat végigkövető cselekményszálak kibontásakor.
 
Jacq a lehető leghatékonyabban kiaknázta a helyzetben és a témában rejlő lehetőségeket, hiszen a regényfolyam sarokköveként felfogható kötetet alapvetően a döntő epizód felé mutató összetűzések egymást váltogató sorozataként fűzte fel, hogy végül mindez egyetlen pillanatban, a csatában magára hagyott fáraó hősies, szó szerint emberfeletti küzdelmében csúcsosodjon ki. Emellett az I. Széti két fia közti ellenségeskedést egy külső tényező, a hettita uralkodóház, elsősorban Muwatallis király expanziós politikájának és az udvaron belüli áskálódásoknak a bemutatásával egészítette ki, ezzel is teljesebb perspektívába helyezve az egyiptomi uralkodó rendkívüli egyéniségét és a fáraók földjének aranykort idéző kultúráját és hatalmi berendezkedését.
 
A fő konfliktus persze továbbra is Sénár, a testvére ellen több összeesküvést is szervező trónkövetelő, és a Máát törvényeit mindenek felett valónak tekintő II. Ramszesz közötti ellentét marad. A tagadhatatlanul okos, leginkább azonban ravasznak mondható Sénár a becsvágytól hajtott, népe javát csupán saját hatalmának erősítése érdekében tekintő politikus már-már sztereotipikus megtestesítője. Kettős beszédével sokakat megtéveszt, a háttérből mozgatja a szálakat, miközben szemtől szembe az országhoz és az uralkodóhoz hűnek hazudja magát; titokban lázadást szít, amihez gátlástalanul felhasznál Egyiptom meghódítására készülő idegeneket éppúgy, mint egyistenhívő vallási fanatikusokat, de még a fekete mágiától sem riad vissza.
 
Szimpatikusabbnak éppenséggel nem mondható, de egyértelműen Sénárnál komolyabb stratéga Hatti uralkodója, Muwatallis, akinek a kizárólag erőfitogtatásban és háborúban gondolkodni képes Uri-Tesub és a megfontoltabb, ám nem kevésbé hatalomvágyó és mindenképp jóval fondorlatosabb Hattusilis közötti viszály miatt megosztott hadsereggel a háta mögött kell legyőznie a hagyományosan gyengébbnek hitt, hiszen főképp a béke megtartására törekvő egyiptomi katonaságot. A magukat a hódításban és a kifelé mutatott agresszióban kiteljesítő hettitákat saját problémáik elrendezésekor szintén a könyörtelenség és kegyetlenség jellemzi, a külső ellenség mégis képes egyben tartani a törékeny szövetségeket, Muwatallisank így voltaképp egyetlen igazi vetélytársa lehet: Ramszesz.
 
Ramszesz, akit Jacq igazi istenkirályként ábrázol, ám bármenyire idealizált is a kép, mindvégig hiteles – ha talán nem is száz százalékig hihető – marad. Ráadásul éppen a legnehezebben elfogadható mozzanatok – mint például a hettita sereggel magányosan szembeforduló hadvezér diadalának – igazolására találni történeti dokumentumokat, a birodalma érdekeinek önmagát teljesen alávető, mindenféle egyéni hatalmi törekvéstől mentes fáraó annak az eszménynek a tökéletes megtestesítője, amely miatt a 19. dinasztia Egyiptoma a jogállamiság, a törvénytisztelet, a felvilágosultság és urbanizáltsága ellenére is a természetközeliség civilizációs mintaképe lehet akár még a mai ember számára is.
 
A regény befejezését egyrészt a történelmi hűség kényszere diktálta, másrészt tovább kellett fűzni a cselekményszálakat, és a rejtélyek, nyomozás és kémkedés irodalmi mesterének elkerülhetetlenül nyitva kellett hagynia bizonyos kérdéseket. Jacq atmoszféra- és feszültségteremtő képességéről, ritmusérzékéről pedig, úgy érzem, mindennél többet elárul, hogy ugyan nem először olvastam a regényt, roppant lelkierő kellett hozzá, hogy időnként lerakjam a könyvet, és ne hagyjam, hogy magával sodorjon a történet. Arra pedig szintén egyenesen kényszerítenem kellett magam, hogy amikor aztán a kötet végére értem, ne rögtön az Abu Szimbel úrnőjébe kezdjek bele a pillanatnyilag fontosabb olvasmányok helyett.