FőképFülszöveg:
 „A háború: különleges élmény. A háború: életforma. A háború: rend.”
 
1933. Európa ege elsötétülni látszik. Az öreg kontinens a végzete felé sodródik. Sophie Andersch olyan dologba keveredik, ami még legsötétebb rémálmaiban sem történt meg soha. Története Berlintől a tibeti hegyekig vezet, hogy Otto Rahnnal, a leghíresebb náci régésszel az oldalán egy ősi nép leszármazottai után kutasson. Közös vágyuk, hogy jobbá tegyék az emberi fajt és a világot, melyet lassan felemésztenek egy háború lángjai.
 
Benyák Zoltán története a Harmadik Birodalom hajnalán kezdődik, és annak végnapjainál ér véget. Új korszak kezdődik ezzel a háborúval. A félelem évszázada jön el. Egy új nemzedék kora, melynek gyermekei sosem ismertek békét, a háború számukra mindennapos dolog.
 
Részlet a regényből:
1.
 
Berlinben megszaporodtak az árnyak azon az éjszakán. Megesett ez már máskor is, főként, amikor a történelem kereke új korszakok felé gördült, és amikor a levegőben érezni lehetett a közelgő változást. Egyesek jobb sorsban reménykedtek, mások óva intettek, de az árnyak… Ők ott álltak, mindig is ott állnak minden utcasarkon, és csak a jó ég tudja, hogy barátot, vagy ellenséget rejtenek.
Ezerkilencszázharminchárom május tizedike volt. A Bielfelder Strasse sarkán befordult egy kopott Mercedes, majd lassan lavírozott a néptelen külvárosban. A sofőr kikapcsolta a fényszórókat, és a motort is leállította, hogy a kocsi zajtalanul lopakodjon végig a Bielfelderen, amíg csak lendületéből telik. A kerekek egyre lassabban gurultak, majd a padka mellé húzódva az autó nyikorogva megállapodott.
Az utca teljesen elnémult. A házak sötétek maradtak, a kései órán senki sem merészkedett még az ablakba se. A legtöbb helyen a keményfa spalettákat is becsukták, mint vészterhes időkben mindig.
Az árnyak várakoztak.
A Mercedes belsejében egy cigaretta parazsa izzott fel.
– Ez az – mondta a volán mögött ülő férfi. Fejével az utca túloldalán álló üzlet felé biccentett. A cégérre a Megváltás páholya könyvesbolt szavakat kovácsolták olyan vasból, amiről a férfi úgy gondolta, ha valami túlélheti az elkövetkező nehéz esztendőket, akkor ezek a szavak biztosan.
– Másnak képzeltem – mondta a nő mellette. Kalapot viselt, mélyen a szemébe húzva. – Mindenesetre hálás vagyok, hogy idehoztál, Karl.
– Csalódott vagy? – kérdezte a férfi.
A nő nem tudta levenni a szemét a könyvesboltról. A kirakat nagy része sötét maradt, de a sarok felől odaszűrődő fényben néhol megmutatták magukat a múlt századbeli lexikonok, bőrkötéses ritkaságok, abból az időből, mikor a könyvnyomás tudománya még fiatal volt.
– Nagyobbnak hittem.
– Ne abból ítéld meg a hely fontosságát, Sophie, hogy mi veszi körül! Ha Berlin szívében lenne, felesleges lett volna ideutaznod, mert a boltot mostanra már utolérte volna a végzete – mondta Karl. – A lényeg néha a színfalak mögött bújik el, hogy túléljen.
– Igazad van – mondta a nő.
– És az üzlet fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő is itt járt. – Karl résnyire nyitotta a Mercedes ajtaját, és kidobta a cigarettacsikket. Csak most vette észre, mennyire remeg a keze. A tövig szívott dohánycsonk pályát tévesztett, a kocsi oldaláról pattant a járdára. Karl behúzta az ajtót. – Persze, az is lehet, hogy nincs már itt, amit keresett.
– De itt van – vágta rá azonnal Sophie. – Érzem, hogy itt van.
– Remélem, igazad van, drágám. Berlin ma este nem jó hely.
– Nem az – mondta Sophie szárazon. Gondolatai másfelé jártak, távol a kocsitól, valahol a könyvesbolt mélyén.
– Gondolkodtál valaha is azon, hogy mit keresett ő odabent?
Karl a nő sziluettjét nézte. Szépnek látta a vonásait.
– Mivel róla van szó, azt hiszem, valami borzalmas dolgot, ami felsegítheti ennek a fejvesztett világnak a trónjára.
– Vagy valamit, ami meggátolhatja abban, hogy hatalomra jusson. Valamit, amitől fél. Gondoltál már arra, hogy esetleg egy fegyver? – aggodalmaskodott a férfi.
– Ezeknek a kezében bármi fegyverré lehet.
Karl követte Sophie tekintetét a könyvesboltig. Neki csak egy egyszerű bolt volt, de Sophie számára sokkal többet jelenthetett. Megváltás páholya? Ki ad ilyen buta nevet egy üzletnek?
Berlin és az ég találkozásánál a horizont halványvörösen izzott. A férfit a kiöntött kölnivíz szétterülő foltjának képe kísértette: valaki kiborított valamit arrafelé.
– Könyveket égetnek – mondta.
– Láttam én is. – Sophie most először fordult Karl felé. A szemében sajnálkozás, a szánalom fénye és félelem egyvelege tükröződött. A többi elveszett a kocsi sötétjében.
– Az Obernplatzon már akkora a máglya, amihez hasonlót…
– …talán csak Róma látott, mikor Néró felgyújtotta – fejezte be a mondatot Sophie.
– Talán.
– A nagy birodalmak tűzben születnek, és tűzben vesznek el.
– Hacsak nem állítjuk meg őket időben – mondta Karl.
Sophie keserűen felnevetett.
– Ugyan már! Ezeket nem lehet megállítani. Csak egy dolgot tehetünk, mentjük, ami menthető.
A férfi az állát dörgölte.
– Szerinted megint megtörténik? Háború lesz?
A nő újra elfordult tőle, éppen úgy, ahogy akkor fordítják el az emberek a fejüket, amikor nem akarnak szembenézni az igazsággal.
– Nem tudom – válaszolta végül Sophie. – De láttunk már olyan dolgokat nemrégiben, amelyekről azt mondtuk, hogy lehetetlen. Miért ne láthatnánk újra? A kérdés az, hogy az előző vérengzés fájdalma legyőzi-e az őrületet? Ha engem kérdezel, nem tenném rá a nyakamat, de még egy harisnya árát sem.
– Szerintem háború lesz – válaszolta Karl egyszerűen.
Sosem tudta olyan filozofikusan megközelíteni a dolgokat, mint a nő. Egyszer bevallotta, hogy rendszerint felszínesnek érezte magát Sophie mellett, de aznap éjszaka inkább fáradtnak tűnt. Túl akart lenni ezen a dolgon. Ráadásul nem is hitte igazán, hogy Sophie bármi értékeset találhat odabent. Mikor felvette a nőt a kocsiba, azt mondta, hogy a legtöbb könyv bizonyára valóban tűzrevaló. De talán nem mind.
– Akkor bemegyünk? – sürgette Sophie-t. – Végére járunk ennek a dolognak?
– Csak én, drága Karlom. Méghozzá most azonnal, mielőtt a modern Néró meg a lelkes bandája elérne ide, és tűzre vetné ezt az üzletet is. – Sophie a hátsó ülésre dobta a kalapját, haja a szürke kosztümre omlott. – Te pedig maradj, és tartsd a kezed a kormányon! Ha a háború kitörne, míg odabent vagyok, taposs a gázra, és ne nézz hátra többé!
 
2.
 
Sophie határozott léptekkel közelített a könyvesbolt felé. A Bielfelder kockakövein hangosan kopogott a cipője, a koppanások furcsán visszhangzottak. Igyekezett halkabbra fogni a lépteit.
Visszafordult a kocsi felé. Karl a Mercedesben mozdulatlan sziluett volt csupán, és egy újabb cigaretta ideges parazsa, amint az ablak mögött fel és alá ingázik. Sophie szeretett volna visszainteni neki, de nem tette. Minden mozdulat árulkodó lehet, ha figyelik őket, ez pedig nagyon is lehetséges ezen az éjszakán.
Húsz lépés a könyvesboltig. Megváltás páholya. Valóban ostobán hangzó név, vagy inkább rejtelmes és kiismerhetetlen. A kocsin kívül, amikor az éjszaka közvetlenül a bőréhez tapadt, Sophie véleménye megváltozott ezekről a dolgokról. A bolt kirakata is nagyobbnak tűnt, mint az imént. Szinte fölé magasodott piszkos üvegével. Riasztotta és vonzotta is egyben.
Összeszorította a fogát, és elhatározta, hogy nem fog éppen most meghátrálni, bármennyire is érzi a zsigereiben, hogy ez lenne a helyes döntés. Túl sokat dolgozott érte. Át kell néznie a boltot. Átkutatni jó alaposan. Azóta tudta ezt, hogy rájött, ő már többször is idelátogatott. Többször, ami azt jelenti, hogy nem találta meg, amit keresett. Vagyis a dolog még mindig itt van, és ha az ő számára fontos dolog van itt, akkor Sophie Anderschnek is megteszi.
Az Obernplatz felől felmorajlott az éjszaka.
Emberek égetnek könyveket.
Sophie úgy érezte, nem csupán papír és tinta lesz a lángok martaléka, hanem azok a szavak is, amelyeket okkal hagytak erre az őrült világra. Végakaratok, felismerések, figyelmeztetések. Minden hiába! A múlt legfontosabb dolgai mindig elvesznek. Nincs már Heine, Brecht, Kafka, Marx. A lényüket most rágja a pokol, ami Berlinben tör a felszínre, akár egy elfeledett tűzhányó.
Emberek égetnek embereket.
Öt lépés a bolt. Megváltás páholya. Micsoda ostobaság! Itt nem vált meg senki senkit. Marx és Kafka is naiv volt, ha azt hitte, a világ megérti az írásaikat. A remény hal meg ott, az Obernplatzon ma este.
Az utolsó lépések lettek a legnehezebbek. A bolt kirakata egy ravatalozóra emlékeztette Sophie-t. Itt a könyvek kis koporsók, tele bőrbe borított, alaposan leszögezett gondolatokkal, kimondatlan szavakkal.
Mikor megállt a nehéznek tűnő tölgyajtó előtt, úgy érezte, az esti hűvös ellenére az inge a testére tapad a kosztüm alatt. Rájött, hogy fogalma sincs, hogy fog bemenni a boltba. Vagy helyesebb lenne betörésnek nevezni? Akárhogy is hívja, a lényeg az, hogy soha nem tett ilyet korábban. Nincs nála tolvajkulcs, formára hajtott csat, feszítővas, sem egyéb. Mit is hitt? Ő nem betörő, hanem történész. Nem áll készen az ilyesmire. A legjobb, ha most visszaül a kocsiba, és nézi, ahogy…
– Minden a tűz martaléka lesz – mondta ki félhangosan a gondolatsor végét. Ez segített. Rögtön meggyőzte arról, hogy nem fog meghátrálni.
Miért ne próbálná meg a legegyszerűbb módon?
Lenyomta a hideg kilincset, és a könyves-bolt kitárta sötét torkát.
 
3.
 
Megfogadta magában, hogy többé nem játszik besurranó tolvajt. Alkatánál fogva nem képes ilyesmire. A halántéka lüktetett, ő szuszogott, akár egy túlfűtött gőzkazán.
Majd´ egy esztendeje már, hogy Karl felhívta, és beszélt neki a boltról, és annak híres látogatójáról. Attól a naptól kezdve gondolatai folyton ide kanyarodtak vissza. Noha nem régésznek való feladat egy csupán a legendákban élő lelet után kutatni, Sophie most mégis itt állt remegő végtagokkal, lüktető szívvel.
Az üzlet kirakata alig lehetett szélesebb öt méternél, ám mélyen benyúlt az épület alá. A polcok hosszában futottak a még sötétebb hátsó szekció felé. Sok ezer kötet lehetett itt. A fa a legtöbb helyen mélyen meghajolt, ha nem is a bölcsesség előtt, de a papír súlya alatt.
A hozzá legközelebb eső polchoz lépett, és levett egy könyvet. Magában átkozódni kezdett, amiért nem hozott egy lámpát. Amúgy is lehetetlen az összes könyv átfésülése egyetlen éjszaka alatt, de mindezt sötétben csinálni, halmozott ostobaság.
A kirakat felé fordította a lapokat, hátha az utcáról beszűrődő fényben el tudja olvasni a szöveget. Nem írás volt, inkább képek. Középkori metszetek fedetlen keblű nőkről, és a nyakukba lihegő férfiakról. Bizonyíték arra, hogy a pornográfia nem e századbeli találmány.
– Ennyit a bölcsességről – morogta a sötétbe, nem az elégedetlenségtől hajtva, inkább csak azért, hogy a saját hangjával oldja a torkát fojtogató feszültséget.
Visszalökte a kötetet a többi közé, és tovább lépett.
Az árnyat a szeme sarkából pillantotta meg. Sok volt belőlük idebent, minden vaskosabb könyv gerince mögött, minden polc mellett, a falak tövében állt egy-egy. Ez azonban más volt. Ez az árny mintha mozdult volna.
Mikor odakapta a fejét, természetesen már eltűnt.
A jelenet a könyvesbolt egyik sarkánál történt, ott, ahol egy iskolai tábla állt. Sophie legalábbis úgy vélte, hogy iskolai. Neki is hasonlón magyarázták a matematikát, amit szívből gyűlölt, és a történelmet, amiért rajongott, és amiért mindig is rajongani fog.
Kivéve persze azért a történelemért, ami aznap este zajlott az Obernplatzon. Az nem volt ínyére való, és ezúttal túl közel is merészkedett hozzá.
A tábla mellett egy bölcső állt, teljesen nem odaillő módon, megrakva könyvekkel és megsárgult berlini napilapokkal. A bölcső nem mozdult, de amikor Sophie belépett a boltba, talán a lába mellett beszökő huzat megmozdíthatta.
Biztosan így volt, győzködte magát. Akkor eshetett az a néhány újság a földre, és az kelthette az árnyjátékot a festett falon. Igen. Nem mozdult idebent más, nem figyeli a Gestapo, és nem lesz háború sem.
Mikor megbizonyosodott róla, hogy szíve ismét elfogadható tempóban ver, és nem fog összeesni, továbblépett.
Hagyta a polcokat, és a bölcsőhöz ment. Nem azért, mert hitt a sors játékában, ami ma éjjel moccanó árnyakkal akarja vezetni, inkább csak a kíváncsiság vitte. A bölcső éppen olyan volt, mint amilyenben ő is ringatta gyermekeit.
Istenek az égben, de sok éve már!
A rácsok és a fa pereme durván volt megmunkálva. Ahogy végigsimított rajta, egy apró szálka az ujjába csúszott, de ügyet sem vetett rá. Elragadták az emlékek, éppen akkor, mikor sietnie, koncentrálnia kellett volna.
Odakint, a Bielfelder Strasse éjszakájában elzúgott egy autó. Fényszórói egy pillanatra bevilágították a könyvesboltot. Sophie-nak nem maradt ideje lekuporodni, így ha valaki benézett a kint elhaladó kocsiból (a nő remélte, hogy nem így történt), akkor talán azt hihette, hogy egy anya viaszbábját látja, aki éppen a bölcső fölé hajol.
A kocsi továbbrobogott, Sophie pedig visszatért a jelenbe.
A könyvesbolt hátulja felől fény szűrődött. Nem is értette, hogy eddig miért nem vette észre. Sárga fény. Feltehetően egy irodai olvasólámpa fénye.
Lehetetlen, hogy valaki még itt legyen, gondolta. Mennyi lehet az idő? Éjfél elmúlt. Aki nem alszik, az ma éjjel könyvet éget Berlinben.
Mikor közelebb ment, a helyiségben meglátott egy alakot, aki egy íróasztal fölé görnyedt. Az asztal peremén kopások, az alak halántékán ráncok. A bútor és a gazdája egyaránt közel járhatott a száz megélt esztendőhöz.
Az öreg kötött pulóvert viselt, és apró, kerek, de vastag szemüveget. Egy újságot lapozgatott, helyi folyóiratot, amely néhány oldal múlva bizonyára a bölcső tetején álló halmon végzi. Nagyjából akkor, amikor a jelen történelme múlttá válik.
Az öreg átfutotta a következő rovatot, majd, mintha megérezte volna az irodaajtóból őt figyelő Sophie-t, felé fordult. Előre hajtotta a fejét, a szemüvege kissé előrecsúszott, de csak annyira, hogy kék szemét akadály nélkül mereszthesse a nőre.
– No, jöjjön beljebb, Liebling! – mondta. – Ha sokáig áll ott mozdulatlanul, még azt hiszem, kísértet.
 
4.
 
– Ne kelljen kétszer kérnem – ismételte meg az öreg. – Megrémiszt, ahogy ott áll.
– Ne haragudjon… – kezdte a magyarázkodást Sophie.
– Maga pedig ne szabadkozzon! Közülük való?
– Közülük?
– Tudja, a könyvégetők.
– Nem, egyáltalán nem.
– Akkor csak úgy gondolta az éjszaka közepén, hogy beugrik egy könyvért? Maradt néhány márka a zsebében, amit ostobaságokra költene? Vagy egyszerűen alvászavarral küzd ezen az éjjelen, mikor minden véglegesen rosszra fordul?
Sophie még mindig az irodaajtóban tétovázott. Egyik lábáról a másikra állt, akár egy cukorlopáson kapott kislány.
– Tudja, igazából fogalmam sincs, mit keresek itt.
Az öreg elmosolyodott. Fogai egészségesek voltak és fehérek.
– Ez annyira őszinte volt, hogy kénytelen leszek hellyel kínálni. No, jöjjön már beljebb!
Az öreg egy fotelbe ültette a nőt, miután megszabadította az ülőalkalmatosságot a ráhalmozott kávéscsészéktől.
– Megkínálnám valamivel, de csak teám van, amit valamikor tegnapelőtt főztem. Tudja, az én ízlelőbimbóimnak teljesen mindegy. Már évek óta nem úgy érzem az ízeket, mint fiatalkoromban. Az édes és a keserű odalett még valamikor huszonkilencben. Kipróbálja azért egy avas öregember avas teáját?
Sophie a bolt ajtaja felé pillantott. Karl a kocsiban várja, valószínűleg egyik cigit szívja a másik után, és csuklóig lerágta a körmét. Ő pedig teázni készül az öreg könyvtárossal, aki betörésen kapta.
– A nevem Hanussen – mondta az öreg. A szamovárból töltött egy csészével, és a nő kezébe nyomta.
– Sophie. Sophie Andersch.
Hanussen megtorpant, és újra átnézett a szemüvegkerete felett.
– Az az Andersch, aki megtalálta a Waggart táblákat?
– Az.
– Azt beszélik, megvoltak vagy hatezer évesek.
– Aki ezt mondta, nem hazudott – válaszolta Sophie, talán egy kicsit több önelégültséggel, mint amit általában meg szokott engedni magának.
Hanussen teája nem volt rossz, de jó sem. A nő cukorral próbálta javítani az ízét.
– De szerettem volna a kezem közé kapni azokat a táblákat! Egyébként hol vannak most?
– Bécsben.
– Maga egy tisztalelkű archeológus, ugye? Megszakad a szívem magáért. Jobban mondva majd akkor szakad meg, mikor a nácik keze közé kerül mindaz, amit mi ostoba módon kiástunk, leporoltunk. Inkább hagytuk volna a föld alatt rohadni a régiek csecsebecséit. Ott jobb helyen lenne, mint ezeknek a kezében.
– Talán igaza van.
Sophie felhörpintette az utolsó kortyot a csészéből, és fintorgott kicsit.
– Ízlett? – kérdezte az öreg.
– Finom volt – válaszolta Sophie.
Hanussen visszaült a székébe vele szemben. Tekintetét a nőébe fúrta, amitől Sophie úgy érezte, nem tudna hazudni ennek az öregembernek, kérdezzen bármit.
– És mondja csak, kedves, mi a francot akar kiásni itt Berlin közepén?
– Azt hiszem, maga jobban tudja, mint én, hogy miért vagyok itt. Én csupán azt tudom, hogy néhány évvel ezelőtt járt itt egy fontos ember. Akkoriban persze még nem örvendett akkora hírnévnek, mint manapság. A tény mindenesetre felkeltette a figyelmemet.
Hanussen vigyora olyan volt, mintha maga a halál mosolygott volna a nőre.
– Azt akarja, amit a mi Führerünk is nagyon szeretett volna megkaparintani.
– Szóval nem tagadja, hogy itt járt? – kapott a vallomáson Sophie.
– Drágám! – nevetett Hanussen. – Adolf Hitler abban a székben ült, amelyikben most maga.

A Kiadó engedélyével.