FőképKjell Askildsen második magyarul megjelent kötetét olvasva ismét megbizonyosodtam arról, ami már a Thesszaloniki kutyák című könyvét olvasva is egyértelmű volt: a norvég író a végletesen minimalista, minden mellébeszéléstől és „fölösleges” információtól mentes novellák mestere. Askildsen nem foglalkozik sem a helyszín, sem a háttér, sem az alakok részletes bemutatásával, sőt gyakran még azzal sem, hogy „igazi” történetet írjon. Ehelyett minden novellában rögtön a szereplők elfojtott indulatokkal teli, bonyolult érzelmi életének közepébe dobja az olvasót. A (nem-)cselekmény során aztán néha kirobbannak az indulatok, néha pedig nem, s utána a dolgok vagy úgy maradnak, mint azelőtt, vagy pedig végleg megváltoznak.

Ám egyik verzió sem jobb a másiknál – szinte mindegy, hogy felbomlik-e az adott családi, szerelmi vagy baráti kapcsolat vagy nem, a szereplők mindenképpen idegenek maradnak egymás számára – és gyakran még önmaguk számára is. És bár ebben a válogatáskötetben boldog(nak tetsző) szerelmi történetek éppúgy helyet kaptak, mint fájdalmas, a múlt emlékeitől terhes szülő-gyerek találkozások leírásai, vagy éppen bonyolult családi viszonyokat és titkos kapcsolatokat sejtető, roppant feszült hangulatú írások, ez a megmásíthatatlan, örökös idegenségérzet minden történet közös jellemzője.

Csak egy példát említenék: a „Szalmakalap” című novella nyitójelenetében a feleség épp egy könyvet olvas, majd hirtelen minden előzmény nélkül megjegyzi a férjének, hogy a legközelebbi nyaralás alatt majd megveszi azt a szalmakalapot, amit az előző nyáron otthagyott az árusnál. A férj megpróbál rájönni, miről juthatott ez a gondolat a felesége eszébe, és még a könyvébe is beleolvas, hátha az alapján ki tudja találni a nő asszociációinak menetét – de természetesen nem jár sikerrel. És ez még csak nem is a novella fő konfliktusa, csak egy apróság, de már ennyiből is sejthető a lényeg: hiába gondolja a férj, hogy ismeri a feleségét, rá kell jönnie, hogy még a hozzá (elméletileg) legközelebb álló ember fejében is rengeteg különös, személyes (és talán megoszthatatlan) tapasztalatokból vagy furcsa képzettársításokból fakadó gondolat rejlik, és emiatt soha nem jelentheti ki biztosan, hogy valóban tudja, ki az a nő, akivel együtt él, azt pedig végképp nem mondhatja, hogy ismeri a felesége minden gondolatát. Ezzel a felismeréssel szembesülni pedig meglehetősen ijesztő élmény.

De Askildsen nemcsak azt a pillanatot ábrázolja újra és újra, amikor valamelyik szereplő rájön, hogy mennyire nem ismeri a másikat, hanem azt a (talán) még félelmetesebb pillanatot is, amikor valaki arra ébred rá, hogy nem ismeri önmagát vagy hogy saját maga számára is idegenné vált. Ez történik például a „Carl Lange” című történet címszereplőjével is, akit a rendőrség bűncselekménnyel gyanúsít, s bár a férfi ártatlannak tartja magát, már a puszta gyanúsítás hatására az az érzés keríti hatalmába, hogy nem azonos többé önmagával. Carl Lange nem tud együtt élni azzal a gondolattal, hogy ő, aki valójában semmit sem változott, most már olyan ember, aki mások szemében akár bűnös is lehet, és elidegenedik önmagától.

A szereplők érzelmi megpróbáltatásai, sötét gondolatai és kellemetlen felismerései egyébként általában nincsenek részletesen kifejtve – Askildsen rendkívül visszafogottan ír, megelégszik az utalásokkal, és bőven hagy teret az olvasónak, hogy kitalálja a hiányzó részleteket. És bár az író sosem bőbeszédű (a kötet leghosszabb novellája harmincoldalas, és ez askildseni viszonylatban szinte már regényszámba megy), még így is feltűnő, hogy pont a legrövidebb, illetve a legkevesebb „plusz” információt tartalmazó, szinte csak párbeszédekből álló novellákban remekel igazán. Mint például a „Nem jelent semmit” című, alig másfél oldalas történetben, amelyben a késő éjszaka hazaérkező és rögtön különös hazugságokba bonyolódó feleség és az álmából felriasztott férj között lezajló röpke párbeszédet olvashatjuk. És anélkül, hogy bármit is tudnánk a házaspár tagjairól (még csak a nevüket sem ismerjük), tökéletesen érthető és főleg érezhető, hogy milyen vágyak, indulatok, problémák rejlenek kettejük közös életében – ennyit tudni pedig pont elég, a novellából egyáltalán nem hiányzik sem a háttér, sem a nevek, sem a részletes jellemrajz.

És úgy érzem, ez adja Askildsen novelláinak az erejét és különlegességét: az író nem mond semmit, ami ne lenne feltétlenül szükséges, és bár néha egy pillanatra úgy tűnhet, talán túl keveset is mond, a végén mindig kiderül, hogy amit leírt, az éppen elég. S bár „éppen eleget” írni talán nem tűnik olyan végtelenül nehéz dolognak, valójában az – elég csak arra gondolni, milyen nagyon ritkán lehet találkozni olyan könyvvel, amiben valóban minden mondatnak és részletnek helye van és aminek az olvasása közben úgy érezzük, egyetlen szót sem lehetne büntetlenül kihagyni, hozzátenni vagy megváltoztatni.

Végül azért annyit megjegyeznék, hogy minden fenti dicséret ellenére ez a könyv valamivel kevésbé egységes, mint Askildsen másik magyarul megjelent novelláskötete, a Thesszaloniki kutyák. Ennek az lehet az oka, hogy az Úgy, mint azelőtt novellái az író pályájának számos különböző szakaszából származnak, tehát talán nem is várható el, hogy meglegyen köztük az a fajta egység és harmónia, ami a másik kötet történetei között megvolt. Ezt leszámítva viszont nagyon jó ez a könyv, és csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb Askildsen más művei is megjelennek magyarul.

Tartalom:
Nyárutó
A dzsóker
Az idő vödre
Martin Hansen kószálásai
Ezután mindig hazakísérlek
Találkozás
A tücsök
A szalmakalap
Nem jelent semmit
A láthatatlanok
Hazatérés
Carl Lange
Úgy, mint azelőtt
Nyár derekán
A nővérem arca
Sirályfiókák
Egy nagyszerű hely
Kivirágzott egy rózsa
Semmit semmiért
Mardon éjszakája