FőképFülszöveg:
A nagyszabású történelmi freskó színhelye a független észak-indiai Audh állam, amely a 19. század közepén élte fénykorát. Fővárosát, Lakhnaut, méltán illették "az arany és az ezüst városa" címmel: a megtisztelő névre pompája tette érdemessé és az a harmónia, amelyben hinduk és muzulmánok éltek itt együtt. Ebben a pazar, varázslatos környezetben ível fel annak a rendkívüli asszonynak a sorsa, aki Muhammadiból Hazrat Mahallá lett, mert a király negyedik feleségeként fiút szült az uralkodónak.
Az érzékeny, fogékony nő azonban túllát a hárem falain, és megérintik a brit gyarmati uralom terjeszkedése elleni indulatok. A nemzeti öntudat vonzza őt egyre jobban Dzsai Lal rádzsához, a király rettenthetetlen és büszke katonai vezetőjéhez. Kettejük szenvedélyes szerelmének történetén keresztül bontakozik ki előttünk India egyik legizgalmasabb történelmi korszaka, a mozgalommá terebélyesedő népfelkelés és a szipojlázadás.
És mindenekelőtt egy bátor, hősies asszonynak az élete, aki elsőként lépett az India felszabadításához vezető útra.
 
A török-indiai származású Kenizé Mourad családjának történetét "Szultána és Álomkert" című, magyarul is híressé vált regényében mesélte el. Legújabb művében azon is eltöpreng, egyes államok milyen jogon erőltetik rá gazdagságról, jövőről alkotott elképzeléseiket másokra.

Részlet a regényből:
2. fejezet
Muhammadi, mert hiszen ez volt az ő keresztneve, faizábádi kézművescsaládból származott, akik kezdetben Audh királyságnak ebben a régi, egykor még virágzó fővárosában éltek. 1798-ban aztán Aszaf ud-Daula király úgy döntött, hogy Lakhnauban rendezkedik be. És ez sok ezer faizábádi kisiparos-kézműves tönkremenetelét is jelentette, azokét, akik addig ékszereket, drága szöveteket, finom csecsebecséket szállítottak a meglehetősen népes, kifinomult ízlésű udvarnak. Muhammadi nagyapja belehalt a reményvesztettségbe, apja, Mian Amber pedig csak kisebb alkalmi munkákból élt, mígnem 1842-ben felügyelői állást ajánlottak neki Lakhnauban.
Egész családja vele ment, néhány hónap múlva azonban Mian Ambert elvitte a tüdővész. A legkisebb leányt, Muhammadit a nagybátyja fogadta a házába, egy híres hímzőmester, akiről úgy tartották, ő hímezi a legszebb és legjobb topikat, ezeket a bársonyból vagy selyemből készült, a nemesek körében igencsak divatos fejfedőket. Az a hír járta, hogy az általa készített topik mindig tökéletesen ráillenek arra, akinek készültek, nem úgy, mint sok más topi, amelyek néha elviselhetetlen fejfájást okoztak viselőjüknek.
Egy napon, amikor a mester elkészített a trónörökös herceg számára egy topit, a kislány nem tudta megállni, hogy ne használja ki a nagybácsi távollétét, és feltette a fejére a sötétkék selyemből készült, apró gyémántcsillagokkal televarrt csodát. A tükörbe nézve egészen megrendült: egy elbűvölő hercegnő nézett vissza rá. Nagy sajnálkozással tette vissza a topit az asztalra. Épp időben, nagybátyja visszatért és azonnal keresni kezdte a fejdíszt, így azt rögtön oda is kellett vinnie.
Másnap, az egyébként csendes utcácskában hangos kiáltások visszhangzottak:
– Hol van ez a gaz hímzőmester, hogy megvesszőzzük?
Rémületében a mester a hátsó udvarra menekült, miközben a felesége reszketve kinyitotta az ajtót. Hatalmas termetű, fekete bőrű eunuch állt előtte két testőr kíséretében, kezében a topival.
– Hol az urad?
– Elment…
Miután jelt adott a testőröknek a ház átkutatására, az eunuch fenyegetően rárivallt az asszonyra:
– Ki merészelte felvenni a trónörökös herceg topiját?
– De hát soha senki nem…
– És ezt mivel magyarázod? – mordult fel az eunuch megrázva a fejdíszt, amelynek belsejéből egy hosszú fekete hajszálat vett ki, majd ledobta a topit a földre.
Éppen ekkor értek vissza a testőrök, maguk előtt tolva a holtsápadt Muhammadit.
– A mestert ugyan nem találtuk, de ez a lány a hátsó szobában bújt el!
Az eunuch figyelmesen ránézett, és megenyhülve kérdezte:
– Ő kicsoda?
– Árva unokahúgunk, akit befogadtunk – sietett válaszolni az asszony, megkönnyebbülve ettől a fordulattól.
– Férjnél van?
– Még nincs.
Az eunuch megcsóválta a fejét:
– Jól van, az urad ezúttal megúszta, mert az én hercegem elnéző, és gyűlöli az erőszakot, de mondd meg neki, ha ez még egyszer előfordul, magam jövök el rendezni vele a számlát, s akkor azt is megbánja, hogy a világra jött!

Néhány nappal később a hímzőmester házánál két asszony jelent meg. Fekete burkájuk alatt élénk színű gararát viseltek, arcukat vastag festékréteg fedte. A mester felesége azonnal felismerte bennük Ammant és Imamant, a két hajdanvolt kurtizánt, akik szép fiatal leányok után kutatva járták a várost és környékét. Jó modorra, táncra és különféle művészetekre tanították a kiválasztott lányokat, majd felajánlották őket a főurak, a legtehetségesebbeket pedig egyenesen a király háreme számára.
Az ügylet gyorsan lebonyolódott. Miután Muhammadi, lelkiismeret-furdalástól gyötörve, bevallotta vétkét, s mivel nagynénje amúgy sem szerette őt soha, semmilyen aggálya nem volt, hogy ily módon megszabaduljon a lánytól. Szerencsére a férje, akit esetleg meghatottak volna unokahúgának a könnyei, nem volt otthon. Meglepődve és elragadtatva az összegtől, amelyet a két asszony átadott neki – ennyi pénzt ezért a csontkollekcióért! –, még arra is elszánta magát, hogy figyelmeztesse őket a lány rossz természetére, de Amman és Imaman ezt már meg sem hallották. Gyorsan burkát adtak a lányra, és betuszkolták a rájuk váró gyaloghintóba. Muhammadi nem sírt sokáig. Varázslatos volt az előtte feltáruló világ. Amman és Imaman hatalmas háza az óvárosi nagy bazár, a Csauk közepén állott. Kebabot és más ínycsiklandó finomságokat, rengeteg különféle kézművesterméket kínáló árusok, neves ékszerészek, cipészek, illatszer- és csikankészítők egész Indiában híres, csodálatosan finom áruival telerakott bódéi között állt a ház, fűszerek és jázmin illata lengte körül. A pultok fölötti balkonok tarka, csipkézett árnyékolói mögött selyembe öltözött prostituáltak rágcsálták közönyösen a pánt, tétovázó férfiak pillantásaitól kísérve.
Ám a Csaukot elsősorban az tette ismertté, hogy a kurtizánok negyede volt, azoké a nagyvilági hölgyeké, akiket a legjobb társaságbeli férfiak látogattak. Lakhnauban ugyanis a kurtizánoknak a prostituáltakénál jóval magasabb státusuk volt. Általában gazdag pártfogójuk volt, szalonjaikban esténként főrangú urakat és művészeket fogadtak. Mindannyian válogatott ételeket és italokat fogyasztottak, zenét hallgattak, verseket szavaltak és kora hajnalig beszélgettek.
Egynémely kurtizán maga is költő, mások pedig muzsikusok voltak. És mindannyian művészei voltak a beszédnek és a viselkedésnek, mégpedig olyan szinten, hogy elterjedt szokássá vált, hogy a jobb családok fiataljait hozzájuk küldjék nevelésük tökéletesítése céljából.
E tiszteletreméltó pozíció eléréséhez azonban keményen kellett dolgozniuk, és könyörtelen fegyelemnek kellett alávetniük magukat. Azok a növendékek, akik megfelelő adottságok vagy jellem híján képtelenek voltak a megkövetelt tökéletesség elérésére, könnyen a Csauk valamelyik külvárosi negyedében találhatták magukat másodrangú kurtizánként. Olykor még az is bekövetkezett, ami ezeknek a nőknek a rémálma volt: az egyszerű prostituáltak szintjére süllyedtek.
Amman és Imaman háza egyszerre körülbelül tíz lányt tudott befogadni. Több növendék veszélyeztette volna az oktatás kiváló minőségét. Felkelés hajnali ötkor, s a hideg vízben való mosakodást követően a fiatal leányok elvégezték imádságukat – nevelésükben ugyanis a vallás és az erkölcs igen nagy hangsúlyt kapott.
A könnyű reggeli után mindennap foglalkozások voltak, ezek egészen délután kettőig követték egymást. Illemtan-, tánc- és énekórák, sőt zeneleckék is, mert mindenkinek játszania kellett legalább egy hangszeren – szitáron, szárangin vagy tablán. A délután folyamán pedig, egy szintén nagyon egyszerű étkezés után, következett a perzsa nyelv, az udvar és a költők nyelvének elsajátítása, és meg-megpróbálkoztak a verseléssel is. Muhammadi ezt szerette a legjobban, ilyenkor szabadjára engedhette képzeletét, megmutathatta az érzékenységét, természetesen a klasszikus költészet szabályai által jól behatárolva.
Esténként, amikor két „jótevőjük” látogatóba ment a reménybeli kliensekhez, a növendékek szabadon rendelkezhettek az idejükkel, és ezt többnyire ki is használták. Ezek voltak az ő ünnepeik. Ilyenkor gondosan kifestették magukat, átlátszó ruhákba öltözve táncoltak, szenvedélyes féltékenységi jeleneteket rendeztek, s valamennyi vetélytársnőjüket kiszorítva őrült szerelembe estek egy szépséges herceggel, aki elhalmozta őket ékszerekkel. Minden este újabb és újabb epizódokat tettek hozzá az álomhoz, már jó előre beleélve magukat a fényes jövőbe, amelyet a két nővér a legtehetségesebbeknek kilátásba helyezett.
Kezdetben Muhammadi is részt vett ezekben a játékokban, de gyorsan megunta őket. Inkább félrevonult és írogatta a verseit, vagy pedig azért húzódott félre, hogy órákon át beszélgessen Mumtázzal, egy ugyancsak Faizábád környékéről való fiatal leánnyal.
Mumtázt a két matrónakorú kurtizán a királyság távolabbi falvaiban tett évenkénti zarándoklata során fedezte fel. A lány üdeségétől elbűvölve megcsillantották a szülők – két egyszerű parasztember – előtt egy gazdag házasság lehetőségét. Néhány ezüstpénzzel sikerült is meggyőzniük őket.
Mumtáz, aki már két évvel ezelőtt Lakhnauba érkezett, lassanként megértette, hogy neki valószínűleg soha nem jut gazdag férj, legjobb esetben gazdag támogatóra sikerül szert tennie.
Ez azonban semmitől nem vette el a kedvét. Szerencsés természetű lévén soha nem a dolgok rossz oldalát látta. Társnőjének, Muhammadinak viszont gyakran kellett megvédenie őt a többi lány kicsinyeskedésétől és pletykáitól. Bár Muhammadi két évvel fiatalabb volt nála, általában gyorsan átlátta a kényes helyzeteket, így meg tudta hiúsítani a társnők mesterkedéseit.
Egy napon – Muhammadi éppen a tizennegyedik születésnapját ünnepelte – Amman és Imaman nagy újsággal álltak a növendékek elé: a trónörökös hercegnek új „tündérekre” van szüksége a Parikhana számára, és másnap a legtehetségesebb lányokat bemutatják neki a palotában. Habozás nélkül kiválasztottak három lányt: Jázmint, Sakinát és Muhammadit, majd ügyet sem vetve a többi lány tiltakozására, könyörgésére, távoztak.
Mumtáz és Muhammadi egész éjjel együtt maradtak – talán ez az utolsó közös éjszakájuk –, sírtak, álmodoztak, megígérték, hogy soha nem felejtik el egymást, és megesküdtek, hogy újból találkoznak, bármi történjen is velük. Úgy érezték, hogy egymás nélkül ismét elveszítik a családjukat.
– Ne lovalld bele magad ebbe, biztos, hogy nem engem fognak kiválasztani – suttogta Muhammadi, lecsókolva barátnője könnyeit.
– Ne beszélj ostobaságokat, tudom, el fogod bűvölni a királyt, hisz olyan szép vagy! Érzem, te feljutsz majd a csúcsra, de esküdj meg nekem, hogy akkor elvitetsz innen és magadhoz veszel, mert a kurtizánok között szükséged lesz egy hű barátnőre… és nekem csak te vagy.
Muhammadi megesküdött rá. Aztán kimerülten, egymás karjaiban aludtak el.

A Kiadó engedélyével.