FőképLegutóbbi több éves szünetük után az Anathema mostanában mindenki örömére megint aktív, így két évvel legutolsó soralbumuk és egy évvel egy újabb önfeldolgozós lemez után máris itt az új anyag, a Weather Systems.

Az előzetesen kiszivárogtatott dalok és információk alapján egy igazán rendhagyó kiadványra lehetett számítani, amely már az előző korong pozitívabb hangvételű zenéjét viszi tovább. Ez igen fura egy olyan zenekartól, amelynek egész pályafutása a bánat, a szenvedés minden formájának zenébe öntése volt, ám nem meglepő konkrétan az Anathema esetében, akik nem készítettek még két egyforma lemezt és folyamatosan új dolgokkal kísérleteznek, ráadásul ez az irány már az ezt megelőző albumon is megjelent és be is váltotta sikereket. Persze távolról sem felhőtlen ez az örömködés az angolok részéről, tehát azt sem lehet mondani, hogy annyira szöges ellentétben áll az eddigi műveikkel, hiszen alapvető stílusjegyeik a mai napig megmaradtak, mindössze annyi történt, hogy még kevésbé behatárolható az, amit csinálnak, de ez az új irány valahogy logikusnak és egyben nagyon is szimpatikusnak tűnik.

Jómagam már a The Silent Enigma óta elkötelezett rajongója vagyok a liverpooli zenekarnak és kicsit olyan érzés áttekinteni a diszkográfiájukat attól a ponttól, mintha velem együtt nőttek volna fel és léptek volna most felnőttkorba, az új anyag hallatán pedig furcsa megnyugvás-félét érezhetek, amiért kedvenceim végre megbékéltek és végre nem teher húzza a vállukat, hanem ünneplik az élet szépségeit. Ettől függetlenül az Anathema nem is változott olyan sokban, mint amire számíthatnánk: bármelyik dal apró részletéből be lehet azonosítani őket, annyira egyedi a hangjuk.

Már az előző lemez nyitódalánál, a „Thin Air”-nél nyilvánvalóvá vált, hogy az Anathemában rejlő erőt, szépséget és szenvedélyt át lehet menteni pozitívabb hangvételű szerzeményekbe is és mindez szerencsére most is végigkíséri az egész produktumot. A Cavanagh-fivérek (elsősorban Danny) mindig is kiváló dalszerők voltak, így tulajdonképpen számítani lehetett rá, hogy a színvonal nem esik vissza, inkább csak tovább tökéletesedik. Ez tulajdonképpen igaz is, még ha az új anyag tökéletessége ellenére kicsit nehezebben is befogadható, mint elődje volt, de csak azért, mert ez sokkal inkább hangulatfüggő: egyszerűen van az a helyzet, vagy állapot, amikor túl sok, vagy túl kevés, vagyis nehéz ráhangolódni. A lemezzel tehát nincs semmi baj, egyszerűen a léc volt magasabban.

Az előzetesen kiszivárogtatott dalok kétségkívül a lemez legjobb pillanatai, amelyek hihetetlen hatással képesek lenni az emberre és amit nem sikerült a többi szerzeménnyel maradéktalanul elérni. Már ezen két dal miatt is érdemes beruházni a lemezre, mert jó iskolapéldája annak, hogy lehet nem csupán megragadni a hallgató figyelmét egy nagyívű dallal, de azt is elérni, hogy ne tudjon megszabadulni annak bűvöletéből. A nyitó dal a „Thin Air”-hez hasonlóan olyan hatalmas energiát szabadít fel és ad a hallgatónak, amit egy daltól, vagy úgy általában zenétől nem is várna az ember, amit ugyanezen téma zongorás, visszafogott boncolgatása követ. Ez az Anathemától megszokottan szépséges, ám rögtön meg is töri azt a lendületet, amit a kezdés során kaptunk.

A „The Gathering Of The Clouds” és a „Lightning Song” lüktetésével lassan visszaránt minket a sodrásba, majd a szintén csendes „Sunlight”-ra megint megfárad és megpihen kicsit a zenekar. A csaknem tíz perces „The Storm Before Calm” viszont valóban nagyszerűen felépített dal: egyetlen monoton, gépiesen menetelő alaptémával indul, majd a semmiből újra roppant monumentális magasságokba emelkedik egy Pink Floydos ünnepélyes befejezéssel. A „The Beginning And The End” megint egy hibátlan darab: az egyszerű zongorás alapokra épített dal nagyon eltalált és fülbemászó, dallamától nem tud megszabadulni az ember, ráadásul szövegben is nagyon erős. A „Lost Child” megint egy, a semmiből felfokozódó és drámai erejű dal, majd a korongot az elgondolkodtató, a már megszokott beszédfoszlányokat is tartalmazó és nagyon filozófikus „Internal Landscapes” zárja.

Ezúttal Lee Douglas énekesnő is több teret kapott a dalokban, aki igazából mostantól számíthat teljes jogú tagnak a korábbi kisegítő státusz után. Hangja remekül illik a zenéhez és Vincentéhez, de az ő témái nem túl változatosak, talán jobban is ki lehetne használni az adottságait. A Cavanagh testvérek ösztönönösen, megbízhatóan hozzák a tőlük megszokott minőségi előadásmódot: Vincent énekével, Danny pedig gitárjátékával és szívbemarkoló szólóival tudja megérinteni az embert a legérzékenyebb pontjánál. Nem is csoda ez, hiszen sok-sok év és a rutin áll mögöttük, de tény, hogy nagyon rá tudnak érezni a megfelelő hangra. Addig nem is lesz baj, amíg nem csupán a rutinra támaszkodnak és érzésekkel is meg tudják tölteni a dalokat. Ettől most még nem kell félnünk, mert ahogy eddig is, úgy most is telitalálat ez a lemez, mindössze csak a megfelelő hangulatban kell hallgatni. Ami biztos, hogy nem könnyű kategóriát húzni rá: rockzenének túl könnyű és békés, de Coldplaybe sem megy át, popzenének viszont túl mély és tartalmas. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy tegyen egy próbát vele.

Az együttes tagjai:
Vincent Cavanagh — ének, gitár
Daniel Cavanagh — gitár, zongora, billentyűk, ének
John Douglas — dob, billentyűk, gitár
Jamie Cavanagh — basszusgitár
Lee Douglas — ének

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Untouchable, Part 1
2. Untouchable, Part 2
3. The Gathering of the Clouds
4. Lightning Song
5. Sunlight
6. The Storm Before the Calm
7. The Beginning and the End
8. The Lost Child
9. Internal Landscapes

Diszkográfia:
The Crestfallen (1992) EP
Serenades (1993)
Pentecost III (1995) EP
The Silent Enigma (1995)
Eternity (1996)
Alternative 4 (1998)
Judgement (1999)
A Fine Day to Exit (2001)
Resonance (2001) válogatás
Resonance 2 (2002) válogatás
A Natural Disaster (2003)
Hindsight (2008)
We`re Because We`re Here (2010)
Falling Deeper (2011) válogatás
Weather Systems (2012)