FőképFülszöveg:
3000 éven keresztül a világ legveszélyesebb kincsét elveszettnek hitték. Most felbukkan, és kiderül, hogy még az atomfegyvernél is veszélyesebb lehet...
 
Sam Grant, a brit különleges erők egykori katonája voltaképpen kalandor. Ám van egy titka: hat évvel korábban egy haldokló régész rábízta az életművét - egy rejtélyes felirat másolatát. Aki e feliratot megfejti, hozzájuthat a történelem egyik legnagyobb kincséhez. De e kincs éppoly veszélyes, mint amilyen becses, így nem meglepő, hogy a CIA és az orosz kormány is meg akarja szerezni...
 
A Da Vinci-kód és az Indiana Jones filmek izgalma ötvöződik a fiatal Tom Harper magával ragadó történelmi thrillerében. Lélegzetelállító kaland ősi kultuszok, elfeledett misztériumok és elveszett civilizációk útvesztőjében.

Részlet a regényből:
Előjáték

Kréta, 1941. május 20.
A legenda szerint ember itt repült először. Akárha mesterséges madarak volnának, éhviaszba és tollakba öltöztek, levetették magukat egy büszke palotából, és a kincses tenger fölé szárnyaltak. Magasra emelkedtek, egyre közelebb a naphoz – amíg az egyiküknek, egy fiúnak megolvadt a szárnya, és lezuhant. Mire az utolsó tollpihe is leszállt a vízre, a fiú a hullámok alá merült, mítosszá lett. Most újra emberek voltak az égbolton. Tollak helyett selyemszárnyakon szálltak, és a testüket tartó hálós hámot nem olvasztotta meg a nap. Fallschirmjager, így nevezték magukat: égi vadászok. Ők nem zuhantak le, hanem éhes sasként csaptak le az égből. Pemberton látta őket az irodája ablakából. Amikor a bombázás véget ért, tudta, hogy bajban van. Az elmúlt hét szüntelen rettegés volt: a hajtóművek berregése, a lecsapó stukák sivítása és a robbanásoktól rengő föld. A bombák némelyike a villához egészen közel csapott be, a műtárgyak úgy koccantak össze üvegtárlóikban, mint a
táncoló csészék és csészealjak. Végül a személyzet lehordta őket a pincébe. A bombázás most véget ért. Az illusztris menekültek, akik megnehezítették az életét, távoztak, ahogyan a személyzet is – Pemberton reggel hazaküldte őket a falujukba, a családjukhoz. egyedül ő maradt. Ideje volt neki is indulnia.
Leakasztotta a hátizsákját a sarokban álló fogasról, kiborította az íróasztalára. Egy egyhetes szendvics esett az asztalra, követte egy félig üres termosz, a fényképezőgép, a zseblámpa és a bicska meg néhány gyűrött csokoládés papír. Megtartotta a zseblámpát és a zsebkést, a többit eldobta, bár a filmet kiszedte a fényképezőgépből. Aztán, a sietségtől remegve, kinyitotta az íróasztal zárt fiókját, kivette a jegyzetfüzetet. Por hálózta be a puha, barna bőrborítót, a sarkán lévő aranyozott monogram szinte kikopott. A feleségétől kapta, az asszony utolsó ajándéka volt – de nem ez tette olyan becsessé. A betolakodóké lehet a villában minden – a műtárgyak és a múzeumi darabok, az Angliából behozott bútorzat és ruhák, még Pemberton szeretett könyvtára is –, de a jegyzetfüzet nem.
Mást nem tehetett. Behúzta a hátizsákot, és az ajtóhoz ment. Kilépett a napfénybe, miközben a selyemfelhők tarka – fehér, vörös, zöld és sárga – ejtőernyő-kupolái az égből a föld felé sodródtak.

Pemberton addig várt, amíg az első ejtőernyők szirmukat nem bontották a délutáni égbolton. Most már késő volt. Az egész völgyben lüktetve visszhangzott a Junkers–52-es szállító repülőgépek haj tóműve odafentről, és Pemberton az észak felé, a herak lioni kikötőbe vezető út kanyarulatán túlról már hallotta a staccato puskaropogást. A németek nyilván a várostól délre értek földet, elzárva Pemberton útját, és minden múló percben további erősítésük ugrott le a Junkersekből. Arrafelé tehát nem juthat át. Így hát dél felé tartott, a dombok közé, a távolabbi hegyek felé.
Gyorsan ment. Már a háború előtt Krétán tartózkodott, jó két éve, és a sziget belsejébe tett hosszú hegyi túrái legendássá váltak a kollégái körében. A derekáról eltűnt a sok kollegiális vacsorától képződött úszógumi, és ugyan a nap kiszívta az utolsó fekete sávot is a hajából, kárpótolta, hogy jobb egészségre és pirospozsgásabb arcra tett szert. Ötvenhat éves volt, ám sokkal fiatalabbnak érezte magát, mint tíz évvel korábban.
Amikor megtett úgy négyszáz métert, visszanézett. A lenti aknában a knósszoszi palota kiásott falai éppen csak hogy látszottak a fenyők gyűrűjében. A palota Pemberton rögeszméje volt, és bárhogy sietett, beléhasított a veszteség érzése, amiért ott kell hagynia a betolakodóknak. Az első világháború előtt, egyetemi hallgatóként segített a legendás sir Arthur Evansnek kiásni a palotát háromezer éves álmából – aranykor volt, mindennap olyan új leletekre bukkantak, amelyek a legendát történelemmé változtatták. Harminc évvel később, megözvegyülve, kurátorként tért vissza az ásatás helyszínére. A régészet hőskora elmúlt: a felfedezést a tudományos elemzés követte, de Pemberton elégedett volt. Sikerült még néhány saját felfedezést is tennie – és egy olyat, amelytől még Evans is megdöbbent volna. Pemberton megtapogatta a hátán a zsákot, hogy biztosan benne van-e a jegyzetfüzet.
Újabb repülőgép közeledett alacsonyan, észak felől. A tiszta levegőben Pemberton világosan látta tömzsi orrát, oldalán a fekete keresztet, még a mögötte húzott ejtőernyő-bekötőzsinór fehér vonalát is. nyilván elérte ledobási útvonala végét; egy perc múlva megfordul, és visszarepül a szárazföldre újabb rakományért. Csakhogy nem fordult vissza. Folytatta útját a palota, majd a domboldal és egyenesen Pemberton felé.
Pemberton nem volt gyáva. Állt egykor a flandriai lövész - árokban, de a felé közeledő repülőgéptől megdermedt. Hátrahajtotta a fejét, és megpördült; amint a gép a feje fölé ért, a hajtóműve olyan lassan muzsikált, hogy le kellett volna zuhannia. A repülőgép testén a négyzetes fedélzeti nyílás sebként tátongott.
Pemberton összerándult: a nyílásban megjelent egy férfi és kilesett. Látnia kellett Pembertont, aki egy pillanatig valamiféle különös közösséget érzett a férfival, amikor a tekintetük találkozott. Aztán a férfi ugrott. Szárnyként széttárt karral ugrott ki a gépből, egy pillanatra megállt a levegőben, aztán elsodorta a légörvény. Hosszú farok bontakozott ki mögötte, mely megfeszült, fehér ejtőernyő-kupolává nyílt, felrántva a férfit, mint valami marionettbábut. Még akkor is ijesztő sebességgel látszott zuhanni.
Mindez csupán másodpercekig tartott, de máris többen voltak mögötte a levegőben. A gép még egyáltalán nem végzett a küldetésével. Pemberton lenézett. A szél elsodorja az ejtőernyősöket, de nem annyira, hogy elmenekülhessen előlük. Csapdába került. Nem lévén más választása, visszafordult a fák közt álló palota felé.

Felmászott a négyezer éves lépcsőn, és zihálva huppant le egy fal mögé. Evans ambícióját nem elégítette ki a palota egyszerű kiásása: egyes részeit megpróbálta újjáépíteni, az eredmény tucatnyi félkész szoba lett, amelyek kísértetként emelkedtek ki a romok közül. Egyes látogatók a múltat idézőnek vélték őket, mások a régészet elleni véteknek; Pemberton, bár szakmai szempontból a helytelenítés volt tőle elvárható, titkon szerette valamennyit. Sosem gondolta volna, hogy itt próbál vészhelyzet esetén megbújni. Átfordult, kissé felhúzódzkodott, hogy kilessen a feltámadt ablakon.
Egy pillanatig hinni merte, hogy az ejtőernyősök elindultak a sziget belseje felé. Aztán meglátta őket. Közelebb voltak, mint amitől tartott: az alatt a pár perc alatt, amíg sikerült visszarohannia a palotába, megszabadultak az ejtőernyőiktől, felsorakoztak, és lefelé manővereztek a völgybe. Pemberton látta, ahogy átkelnek a palota felé lejtő domboldal pettyes olajfaligetein. Hat embert számolt meg, szoros, karimátlan sisakot és buggyos, zöld kezeslábast viseltek, amely sehogy sem látszott alkalmasnak a harchoz. Ha nyugat felé indultak volna az úton, jócskán túlhaladtak volna a romos palotán. Csakhogy egyenesen felé tartottak.
Pemberton háta mögül, messziről valami kemény és fémes csikordult a kövön. Rémülten pördült meg – aztán, már későn, eszébe jutottak az emberek a völgyben. Láthatták őt? Nem. Eltűntek a déli fal árnyékában, éppen nem lehetett látni őket. Pemberton hátranézett, ezúttal óvatosabban. A nagy udvaron, ahol a régiek egykor bikák hátán táncoltak, jókora bíborvörös ejtőernyő hevert, mint valami nagy vérfolt. Anyaga hullámzott és reszketett a szélben, mögötte fekete, összegubancolódott kötelek végén koporsó méretű acélláda hevert. Pemberton látta a becsapódás okozta repedéseket az alabástromtáblákon, és hirtelen haragot érzett a hétköznapi vandalizmus miatt.
Az első német katona, egy őrmester, felhúzódzkodott a mellvédfalon, és az udvaron át a ládához rohant. A többiek követték, köré térdeltek, amint az őrmester felnyitotta a ládát. Néhány katona kibújt a buggyos kezeslábasból, előbukkant szürke egyenruhájuk és fegyverszíjuk, a többiek elvették az őrmestertől a szétosztott fegyvereket.
Ám a katonáktól távol mozgott valami. A szeme sarkából Pemberton látott egy alakot a háztetőn a tőle kissé balra álló szentély felé lopakodni. Fehér zubbonyt és a fején fekete kendőt viselt, tetőtől talpig igazi krétai gazdának látszott. A kezében puska, amelyet óvatosan tartott, hogy meg ne csikorduljon a kövön. A krétainál is vénebbnek látszott – nem használhatták az utóbbi fél évszázadban, amióta elűzték a törököket a szigetről –, de nem volt
kétséges, mi vele a gazda szándéka.
Pemberton előbújt az őt addig rejtő oszlop mögül, és intett, próbálta magára vonni a görög figyelmét, anélkül hogy felkeltette volna a németekét is. A németek szemlátomást nem érezték a veszélyt: hárman cigarettázva álldogáltak, miközben a többiek hátizsákokba rakták a holmit. Az egyikük bizonyára viccet mondott, mert ideges nevetés hullámzott végig az udvaron.
– Pssz – sziszegte összeszorított foggal Pemberton, hogy figyelmeztesse a görögöt. Mit gondol ez az ember? A németek majdnem befejezték a láda kirakodását, menni készültek. Néhány másodperc múlva már úton lettek volna – Pemberton pedig biztonságban.
A görög biztosan hallotta Pembertont. Hirtelen odafordult, célzott a fegyverével; aztán szélesen elmosolyodott, amikor felismerte az angol régészt, akit már mindenki meg szokott a völgyben. Töredezett fogsora kifehérlett pergamenszerű, barna arcából. vállához emelte a puskáját, kinézett a rozsdás nézőrésen át, és tüzelt.
Vér buggyant a német őrmester torkából, amint a lövés visszaverődött az udvart körülvevő falakról. A szentély tetején a görög igyekezett újratölteni, puskája nehéz závárzatát rángatva. De a németek meglátták. Szaggatott felvillanások áradtak gépfegyvereik torkolatából, és golyók áradata zúdult a görögre. Becsapódásuk ereje hátradobta őt, csupán ragacsos vérfolt maradt a lapos tetőn.
A fegyverek elhallgattak. A messzi távolból Pemberton hallotta, hogy még tombol a Heraklionért vívott csata, ám a hangok színtelenek és valószínűtlenek voltak a Schmeisserek barbár sorozataihoz képest. Az egyik katona előrerohant, fel az alacsony lépcsőkön a szentély tetejére, ahol a halott görög feküdt. Belerúgott a testbe, majd egy felesleges golyót röpített a görög koponyájába. Pemberton meg borzongott, és tovább araszolt az őt rejtő oszlop körül. Evans rekonstruált szobái nemigen voltak többek díszletnél, nem bírtak nagyobb mélységgel, mint a hollywoodi vadnyugati homlokzatok. Az udvaron és a balján is németek voltak, így Pembertonnak nem nagyon volt hová bújnia. Hátát az oszlophoz nyomta, nem mert moccanni.
Szemben, a hátsó falnál árnyék látszott az ajtóban. Pemberton megdermedt, aztán ismét lélegezni mert. Parányi cica sompolygott be az ajtón, megállt a napfényben, és ijedten bámult a régészre.
– Menj innen – mondta hangtalanul Pemberton, és hátralesett a válla fölött, nem látja-e őt a tetőn lévő német. Mi van, ha a macska mozgása magára vonta a tekintetét?
– Sicc. – Körülpillantva Pemberton látta, hogy a német még ott áll a vele szemben lévő tetőn, onnan kémleli, vannak-e még a környéken partizánok. Ha arrafelé néz, biztosan meglátja Pembertont.
Az udvaron türelmetlenül kiáltoztak az emberek. Az őrmesterük haldoklott, szerettek volna gyorsan segítséget keríteni neki. Még egy pillantást vetett a völgyre, és a tetőn lévő katona visszafordult. Pemberton válla előre esett, és a régész megkönnyebbülten szorította magához hátizsákját.
Ám a macska abbahagyta a mosakodást, csendben állt, kissé hintázva lábain. Egy varjú szállt le a golyók lyuggatta holttestre, nem véve tudomást a néhány lépésnyire álló németről – vagy az árnyékban lapuló kis ragadozóról. A cica farka megrándult, állkapcsa különös, kattanó hangot hallatott és ugrott.
Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy Pemberton szinte nem is látta. A tetőn lévő férfi megpördült, és válogatás nélkül megsorozta a szobát. Az udvaron lévő bajtársai még kevesebbet láttak, de nem voltak óvatoskodó kedvükben. Tüzeltek az összes fegyverükkel, és a levegő egyszerre megtelt ólom, beton, kő és gipsz kavargó viharával. Valami felhasította Pemberton arcát, alig kerülve el a szemét. Talpra ugrott, még mindig a hátizsákot szorongatva, és az ellenkező irányba nyíló ajtó felé vetette magát. Nem látta, mi lett a macskával.

A knósszoszi palota már régen nem a legendák labirintusa volt, de még mindig könnyen el lehetett tévedni benne; ám Pemberton jobban ismerte a helyet bárki másnál. Kirohant az ajtón, szinte nem is észlelve a kiáltozást a háta mögött, és az erkély korlátján át leugrott a szabadtéri romok közé. Keskeny nyílás vezetett egy föld alatti szobába, azután ismét ki a napfényre. Itt számos hosszú folyosó nyílt balra, ám Pemberton nem törődött velük, jobbra fordult. Itt nem sokat ástak, attól tartva, hogy kárt tesznek a fenti romok alapjaiban, de ástak azért néhány próbaalagutat a nagy udvar alatt. ezek egyike egészen a túlsó oldalig ért. Ha eljut odáig, gondolta a régész, talán elérheti a keleti kaput, és kisurranhat a völgy mélyén sorakozó fák között. Léptek kongtak a teraszon fölötte, és hátával a támfalhoz lapult. Ha bárki kinézett volna, most meglátta volna őt. De nem jött senki. Ott várakozott a nyílás, fekete lyuk a támfalon, néhány méternyire. Odarohant, bepréselte magát. Az alagút nem sokkal volt szélesebb magánál Pembertonnál, aki többször is beverte a vállát a mennyezetet tartó, régi gerendákba. Laza föld finom kis folyamai indultak meg a repedéseken át, megültek Pemberton ingráncaiban, becsorogtak a gallérja mögé. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudott hátranézni, követi-e valaki. Nem tehetett mást, mint hogy komoran tört előre, maga előtt tolva hátizsákját a kis fénylő négyzet felé, amely az alagút végén kacsingatott rá.
Végül elérte. Egy végső lendülettel kidobta a hátizsákot úgy, hogy az a padlóra esett, majd kibújt utána. Most a nagy lépcsőház aknájában volt, a palota leginkább épségben maradt részén. Evanst ennek a látványa sem elégítette ki, továbbdíszítette freskómásolatokkal és festett oszlopokkal, végül már majdnem úgy nézett ki, ahogy harminchárom évszázaddal korábban. Pemberton jobbján lépcső vezetett fel az udvarra, a balján egy másik lépcső vezetett az alsóbb szintekre. Ha le tudott volna oda jutni…
Lépések kongtak a lépcsőn a feje fölött. Mielőtt Pemberton moccanni tudott volna, megkerülték a sarkot, és megálltak a pihenőn. Egy német ejtőernyős bámult le a régészre. Kissé sántikált, talán az ugrástól, de a kezében a fegyver nem remegett.
– Was haben wir hier? – Fiatal szeme kikerekedett a furcsa látványtól. Egy másik parasztra számított, talán egy eltévedt katonára, nem erre az összesározott, szemüveges angol régészre. – Was bist du denn für einer? Englander? Soldat? – A Schmeisserrel megbökte Pembertont. – Spion?
Pemberton átkarolta a hátizsákot, és lehunyta a szemét. Minden semmiért történt, és most meg fog halni itt: egy utolsó csontváz Minótaurosz labirintusában. Oda nem illőn eszébe jutottak mindazok a sírok, amelyeket a pályafutása során feltört, és eltűnődött, vajon dühös lakóik várják-e, hogy megbüntessék a túlvilágon. Legalább újra láthatja majd Grace-t.
Lövés dördült, visszhangzott a félhomályos aknában. A legnagyobb meglepetésére Pemberton nem érzett semmit. Talán a katona elhibázta, vagy Pemberton máris halott volt. Egy örökkévalóságnak tetsző időn át várt, hogy a német befejezze a munkáját. Amikor nem történt semmi, kinyitotta a szemét.
A lépcső tetején lévő pihenőn a német katona a hátán hevert, lábujjai az ég, csizmasarkai Pemberton felé mutattak. A lépcsőről vér csöpögött. Mielőtt Pemberton felfogta
volna ezt a váratlan fordulatot, sötét alak suhant el mellette. Hármasával vette a lépcsőket, amikor felszaladt, megnézte a német pulzusát, aztán visszarohant. Nem viselt egyenruhát, de a kezében pisztoly volt, és a bakancsa gyanúsan dudorodott, mintha kést rejtene. Barnára sült arca komor és zavart volt.
Lenézett Pembertonra.
– Maga Görögország királya?

Pemberton értetlenül bámult a férfira, aki megmentette. Az aknába bejutó napfény megvilágította a férfi arcát: kemény vonalú száj, viharvert bőr és borosta, amely arra utalt, hogy sietősen hagyhatta el reggel az ágyát. Sötét szeme izzott a homályban.
Pemberton nem tudott mást mondani:
– Görögnek látszom?
A férfi vállat vont.
– Nekem azt mondták, itt lehet.
– Itt volt. – Pemberton feltápászkodott, maga sem tudta, hogyan keveredett ebbe a beszélgetésbe. – A házamban lakott. – Pemberton emlékezett a megdöbbenésre, amikor hazatért a villába, és ott találta a görög uralkodót: új-zélandi testőrök járőröztek a kertben, összekötő tisztek ordibáltak a Pemberton dolgozószobájában felállított rádióba, a fölösleges udvaroncok a teraszon szívták egyik cigarettát a másik után, és véget nem érőn kártyáztak. – Továbbvitték Chaniába, azt hiszem.
– Hát most nincs ott. – A férfi kinyitotta revolvere töltényűrjét, és az övéből pótolta a kilőtt lövedéket. – Reggel elmenekült, senki nem tudja, hová. Azt mondták, keressem itt.
Pemberton a férfira sandított.
– Kicsoda maga?
– Grant. – A férfi nem nyújtott kezet.
– John Pemberton. Én vagyok itt a kurátor.
– Jó magának. – Grant a tokjába tette a revolvert, és lehajolt a géppisztolyért. Átkutatta a halott német zsebeit, előszedett három tartalék tölténytárat és, Pemberton döbbenetére, két kézigránátot.
– Csak nem akarja azokat itt használni?
– Miért ne? – Grant az övébe dugta a gránátokat, és a vállára akasztotta a géppisztolyt.  – Ha attól tart, hogy leveri a freskókat, késett pár ezer évet. – A lépcsőhöz indult. – Várjon itt.
Pembertonnak erősen kiszáradt a szája.
– Hová megy?
– Megkeresem Görögország királyát.

Pemberton befészkelte magát az árnyékba az orsótér kanyarulatában. Grant lépései hamar elhaltak, a régész a csendben maradt. Igyekezett nem okozni zajt a csattal, és benyúlt a zsákba. A jegyzetfüzet még ott volt, hála istennek; Pemberton végighúzta ujjait a bőrön, és eltűnődött, mi az ördögöt is művel. Honnan jött Grant? Visszajön-e? Ha sikerül is Grantnek megszabadulnia a palotában lévő katonáktól, hogyan tudják majd elkerülni a többieket, akik elárasztják az egész szigetet? Pemberton számára nem volt ismeretlen a háború, de húsz éve már csak a régészet mindent elfojtó takaróján át érzékelte: perzselődések falakon, hegyes, hornyolt bronzpengék, nagy ritkán egy-egy lefényképezendő, elcipelendő, kiállítandó csontváz. Most pedig a gondolat, hogy belőle is egy későbbi régész lelete lehet, egyáltalán nem volt kellemes.
Kiáltások hangzottak, igen közel, majd három gyors lövés. Pemberton összerezzent. Veszélyes itt maradni – sötétebb, kevésbé forgalmas helyet kell találnia. Halkan, lábujjhegyen lépegetve a széles lépcsőn még mélyebbre osont, az Oszlopcsarnok felé.

Grant két német katona holtteste mellett térdelt, és három újabb töltényt csúsztatott a Webleyjébe. Régen szokásává vált, hogy újratöltsön, mihelyt alkalma nyílt rá. Meg se tudta számolni, hányszor mentették meg az életét a pluszgolyók.
Táskájába tette a Webleyt, megragadta a Schmeissert. Még kettő, gondolta. Egész délelőtt figyelte a völgyet rejtett leshelyéről, amióta csak egy pánikba esett szárnysegéd érkezett az állásához azt motyogva, hogy Görögország királya eltűnt. Grant látta a beözönlő repülőgépeket, a szigetre aláereszkedő ejtőernyősöket, a városokból felszálló füstöt, és egyre dühösebb lett. Miért küldték ide, pusztán mert holmi idióta politikus aggódott egy királyért, aki még az alattvalóinak sem kellett? Látta, amikor Pemberton elhagyta a villát, aztán amikor az ejtőernyős csapat leereszkedett a völgybe. Akkor hagyta el a helyét, és kúszott le a lejtőn a palotába. A Különleges Műveleti végrehajtó nem azért küldte őt Görögországba, hogy holmi királyt bámuljon; azért küldték, hogy nácikat öljön. És pontosan ez volt a szándéka is.
Lapos kúszásban leereszkedett a palota keleti lejtőjén. Bőven volt ideje fentről tanulmányozni, de most, hogy a romok között tartózkodott, szinte lehetetlen volt összeegyeztetni a magasról látottakat a szétterülő káosszal. Mesterlövész éppen ilyenről álmodik, annyi fedezék helyezkedett el olyan sok különböző szinten, hogy azt se tudta, merre nézzen.
– Türelem – suttogta magának. Ez sosem volt erős oldala. De két német még itt ólálkodott ebben a labirintusban, és ha beléjük botlana, könnyű préda lenne. Okosabb…
Egy faldarab szétrobbant mellette a becsapódó golyótól. Nem látta, honnan jött a lövés; ösztönösen megragadta a Schmeissert két kézzel, és körívet írt le vele, hogy zárótüzet bocsásson ki. A csőből két golyó repült ki, aztán – semmi. Beragadt. Letépte a válláról és eldobta, közben jobbra vetődött, mert további lövések süvítettek el a feje fölött. A rohadék fölöttem van. Hason csúszva továbbkúszott a sekély árokban, amely valaha királyi folyosó volt. Sötét helyiség magaslott a végén, a domboldalba vájt pince. Ha eljutna odáig, legalább tető védené felülről. Fülében dobolt a vér; hallotta, hogy a német katona lemászik utána. Félretéve az elővigyázatosságot, bevetette magát a nyitott bejáraton, amikor éppen újabb golyózápor követte.
Hosszú, keskeny helyiségbe ért, amelynek mindkét oldalán benyílók sora helyezkedett el, akár a marhaistállóban. Alacsony falak választották el őket egymástól, és mindegyikben
jókora agyagkorsó állt, mind magasabb volt Grantnél. Egy pillanatig arra gondolt, belemászik az egyikbe – de elvetette az ötletet. Csapdába esne, mint egér az egérfogóban.
További lövedékek repültek be az ajtón, felkavarva a száraz padozat porát. Grant a helyiség végébe rohant, ajtót keresett, de legalább lyukat a falban. Semmi – ahol bejött, az volt az egyetlen ajtó. Ilyen az én formám, gondolta komoran, az egyetlen ép helyiség ebben az egész istenverte romhalmazban. Jobbra az utolsó bemélyedés üres volt: odaugrott, miközben üldözője berontott az ajtón.
Egy pillanatig csend volt, s amíg a német várta, hogy a szeme alkalmazkodjon a sötéthez, Grant a fal mögé bújt. Próbált kilesni, de a következő beugróban álló, hasas edény teljesen elzárta a kilátást.
– Rudi – hallotta a német kiáltását. – Komm. Ich habe ihn.
Nem jött válasz. Ez jó, gondolta Grant. És ami még jobb volt, a hang bizonytalanul csengett. A német nem tudta, hol van Grant, és egyedül nem is akarta megkeresni. Ez nagyon jó volt.
Grant macskaügyességgel és hangtalanul átmászott az alacsony falon, és a túloldali beugróban a nagy korsó mögé bújt. Felhúzta a revolver ravaszát, oldalra dőlt, meztelen karján érezte az agy durva, hideg felületét. Hol a német?
Grant pisztolya előbújt a korsó mögül, és az ajtóból egy fénysugár megcsillant a csövén. Csak egy másodpercre, de ennyi elegendő volt az ideges ejtőernyősnek. Fegyverropogás töltötte be a helyiséget, és nagy agyagdarabok repültek szét a korsóból. Az egyik eltalálta Grant jobb kezét; mielőtt észbe kapott volna, az ujjai szétnyíltak, leejtette a revolvert. Amint a földre hullt, újabb réteg elegyedett a helyiségben tomboló kakofóniába, amikor az ütéstől a revolver elsült.
Grant visszaugrott a korsó mögé. Krisztusnak hála, a minósziak tartósra készítették: a golyóktól megrepedezett, de nem tört szét. Közben a lövéstől a német elgondolkodott. Abbahagyta a lövöldözést, talán azt várta, hogy a társa csatlakozzon hozzá. Kilesve a korsó alól Grant egy pár fényes, fekete csizmát látott az ajtótól jobbra.
Most már tudta, hol a német, de nem tudta leszedni. A Webley a homokos padozaton hevert, eléggé közel ahhoz, hogy kinyújtott karral elérje, eléggé távol azonban ahhoz is, hogy ha megkísérli elérni, meghaljon. Ott volt a bakancsában a kés, de nem juthatott olyan közel a némethez, hogy használhassa. Maradt tehát…
Grant lenézett az övébe dugott két gránátra. A szegény régészre gondolt, az arcára kiült rémületre, amikor Grant elvette a gránátokat a halott némettől.
– Bocs, öregfiú – suttogta. lecsavarta a gránát nyeléről a kupakot, kitapintotta belül a zsinórt, és jól meghúzta. Egy… kettő… Felállt, behajlította a karját, és eldobta a gránátot a folyosó túlsó vége felé. Három… A gránát megpördült a levegőben, és eltűnt Grant szeme elől. Négy… Koppanás, amint a gránát nekiütődött a katona melletti korsónak, majd kongó dobbanás, ahogy beleesett az edény be. Öt…
Agyagfelhő fogta körül a németet, amint a korsó szétrobbant. Grant nem habozott. A folyosóra vetődött, megragadta a revolvert, és leadott három gyors lövést, mielőtt a német moccanhatott volna. A második kettő fölösleges volt. Az ejtőernyős a porrá omlott edény törmelékére hanyatlott. Az arca csupa vér volt, és vér folyt a bal mellkasán, a sas jelkép alóli kis lyukból. Nem mozdult.
Grant lenézett az agyag- és porhalomra, amelyben már lehetetlen volt felfedezni az egykori becses műtárgyat. Ezt majd megpróbálhatják összeragasztani a régészek, gondolta. És ekkor hallotta meg a lövést.

John Pemberton rettegett. Passchendaele óta nem érzett ilyen félelmet – de akkor, minden szörnyűség ellenére, legalább körülötte voltak az emberei. Most egyedül volt. Valahonnan a közelbôl, talán csak a fal túloldaláról, dühödt fegyverropogást hallott, szünet, majd mély, tompa robbanás, szinte beleremegtek a palota alapjai. Visszajöttek a bombázók? A robbanás visszhangja körbeverődött a lépcsőaknában; Pemberton nem hallotta az azt követő lövéseket,
sem a lépcsőn lefelé lopakodó, halk lépéseket.
Az első lövés vállon találta Pembertont, és olyan erővel pördítette meg őt, hogy a második lövés teljesen mellé ment. A harmadik áthatolt a lapockacsontján, és a mellkasából robbant ki. Előrezuhant, aztán a hátára fordult. Sötét köd homályosította el a szemét. A lépcső alján elmosódva látta a vicsorgó szörnyet, amint közeledett felé. A helyiség furcsa keresztárnyaitól úgy látszott, mintha szarvak álltak volna ki a fején lévő, karimátlan sisakból.
Pembertonnak haldoklás közben is csak egy dolog járt az eszében. A könyv. A hátizsákért nyúlt – de nem volt ott. Elejtette, amikor eltalálta az első golyó. A vérben úszó ködön át látta, hogy a zsák az oszlop mellett hever. Pemberton az oldalára fordult, érte nyúlt.
Súlyos csizma taposott a kezére. Alig érezte a fájdalmat, ám a reccsenő ujjak zajától hangosan feljajdult. A szörny nevetett, élvezte Pemberton szenvedését.
– Wünschst du dieses? – A hang durva és érthetetlen volt, az ostoba gúny nyilvánvaló. Fegyverét Pemberton fejének szegezve a szörny lenyúlt, felvette a hátizsákot, és meglóbálta
éppen csak annyira magasan, hogy a régész ne érhesse el. Pemberton kapkodott utána, de nem tudta megérinteni. A tüdeje sajgott a fájdalomtól, a lélegzetvétel olyan kínnal járt, hogy nem is volt érdemes lélegeznie, és egyre több vér vette körül őt. A katona kinyitotta a hátizsákot, kivette a zseblámpát, a zsebkést, két tábla csokoládét – és a jegyzetfüzetet.
Pemberton csüggedten felnyögött. A másik röhögött, hát borzongató, röfögő hangot hallatott, amely értetlenkedő makogássá változott, ahogy durván lapogatta a füzetet.
– Was ist das?
– Menj a pokolba.
Pemberton minden energiáját felemésztette a mondat – de a szörnyet feldühítette. Hátrébb lépett, elhajította a könyvet, és megfordította a fegyverét, hogy a tussal támadjon a régészre. Pembertonnak már összerándulni sem volt ereje. A német válla fölött homályos árnyékot látott az oszlopok mögött a lépcsőn, mint valami felszikrázó lángnyelvet. De természetesen itt háromezer éve nem volt tűz.

*

Az oszlop mögött Grant nem látta a németet, de látta a haldokló régészre vetülő, sötét árnyékát. Megfeledkezett a pisztolyáról, kihúzta a bakancsából a kést, és levetette magát a nyílt lépcsőről. Két néma szökkenéssel átszelte a helyiséget. A német már fordult volna felé, de elkésett: Grant a bal karjával elkapta a német nyakát, hátrarántotta a fejét, és markolatig döfte a torkába a kést. A fickó feje egy pillanatra előrebukott, és feljajdult kínjában. Ekkor Grant egyetlen csavarintással kirántotta a kést. Vér spriccelt a sebből, Grant arca csupa vér lett, a német pedig teljesen elernyedt. Grant félrelökte, és lenézett.
Egyetlen pillantással megállapította, hogy Pemberton nem kerül ki élve a pincéből. Arca és szája sápadt volt, teste kivérzett. De volt benne még néhány cseppnyi élet. Felemelte reszkető karját, és valamire mutatott Grant háta mögött. A szája eltorzult és nyáladzott, ahogy próbálta megformálni végső szavait. Grant letérdelt mellé, fülét Pemberton szájához tartotta, tekintetével a régész kinyújtott ujjának vonalát követte. Ott, a sarokban egy kis, barna jegyzetfüzet hevert kinyitva a földön.
– Arch…
Pemberton hangja köhögő rohamba fulladt. Grant a mellkasához szorította a régész fejét. Szerette volna azt mondani neki, ne beszéljen, őrizze az erejét, de tudta, hogy semmi értelme. Bármit akar mondani a haldokló, akár mondhatja is.
Fehér, erős kéz markolta meg Grant gallérját. Az elhomályosult szem felcsillant, úgy nézett Grantre.
– Archanes – suttogta a régész. – A barackfás ház. Vigye el a nőnek.
Aztán a kéz elernyedt, a szem lecsukódott.
Grant kivitte a régész holttestét, a palota nyitott alapjai mellé fektette, és betakarta törmelékkel, hogy megóvja a kóbor állatoktól. Az egyik kődarabba különös ábra volt vésve, háromágú, mint a vasvilla vagy a szigony, ezt tette Grant a sír fejéhez. Amit tudott, elszedett a halott ejtőernyősöktől, újratöltötte Webley-jét. Aztán, mint a hajdani hősök, elindult megkeresni a csatát.

Első fejezet

Oxford, 1947. március
– Harag. A nyugati irodalomban leírt legelső szó adja meg a témáját mindannak, ami utána következik.
Az egyetemista felnézett dolgozatából, szemlátomást reagálásra várt. Vele szemben világoskék szempár nézett el rezzenéstelenül a fiú válla fölött, az ablaküveget elhomályosító jégréteget vizsgálta. A szénnel rakott tűz sziszegett és szikrázott a rácson, de nemigen volt esélye az Angliát január óta markában tartó fagy ellen. Legkevésbé egy oxfordi kollégium huzatos, középkori szobáiban, amelyek falai ötszáz évnyi felgyülemlett nyirkosságot és hideget tároltak.
Az egyetemista megköszörülte a torkát, és folytatta.
– Az Iliász szereplőit a harag határozza meg. Egyesek azt hiszik, manipulálni tudják; másokat teljesen a hatalmába kerít. A legtöbben miatta halnak meg, ez magyarázza, miért olyan nagy a történet hatása majdnem háromezer évvel az után is, hogy Homérosz megírta. Ahogy a közelmúlt történelme is bizonyítja, a harag és az erőszak ma is a világ uralkodó szenvedélyei. Az Iliász története nem a múltról szól, hanem a jelenről. Remélhetjük csupán, hogy miként Akhilleusz, idővel megengedjük, hogy emberségünk úrrá legyen haragunkon és büszkeségünkön, és jobb, igazságosabb jövőt építünk.
Szünet. A könyvekkel teli szoba túlsó oldalán Arthur Reed, a klasszikafilológia professzora összeráncolta a homlokát.
– Rosszul mondtam valamit?
A kék szempár elszakadt az ablaktól, megállapodott az egyetemistán.
– Költemény.
A hallgató értetlenül nézett.
– Tessék?
– Költemény. Nem történet.
Az egyetemista elkomorodott, de bármit akart volna mondani, inkább lenyelte, és lenézett a dolgozatára.
– Folytassam?
Reed hátradőlt, sóhajtott. A háború mindent megváltoztatott. A harmincas években az egyetemisták tejfelesszájú kölykök voltak, meg akartak felelni, áhítatosan tisztelték tanáraikat. Ez az új nemzedék más. Mit tudhat ő, aki az íróasztalnál töltötte a háborút, tanítani neki a hősökről?
Halk kopogás szakította félbe a konzultációt. Egy portás dugta be a fejét, aki szándékosan nem vett tudomást a hallgatóról.
– Elnézését kérem, professzor úr. Bizonyos Mr. Muir szeretne találkozni önnel.
Füles karszékében, lábán pokróccal, a fejét szinte teljesen eltakaró, vastag sálba burkolózva Reedet alig láthatta a folyosón álló portás. Ám a professzorral szemben ülő egyetemista jól láthatta a Reed arcán átsuhanó, furcsa kifejezést. Mintha savanyú almába harapott volna.
– Mondja meg neki, lemegyek, amint végeztem.
– Rettenetesen makacs, uram.
– Én is az vagyok, Mr. Gordon. – Reed levette a szemüvegét, és fényesíteni kezdte a sálja végével – aki ismerte, tudhatta ebből, hogy vége a beszélgetésnek. A portás biccentett, és eltűnt.
Reed olyan sokáig bámulta a rácson a hamuszürkévé égett szenet, hogy az egyetemista azt hitte, talán meg is feledkezett róla. Aztán, erőltetett mosollyal és nyilvánvaló erőlködéssel, Reed ismét a hallgató felé fordult.
– Hol is tartottunk?

Egy órával később, miközben az egyetemista picikét idősebb lett, bár – Reed ettől tartott – nem sokkal okosabb, a portás visszajött. Alig nyitott be, amikor a látogató máris befurakodott mellette. Sovány férfi volt, de izmos és feszült, aki nem annyira mozogni, inkább nyüzsögni látszott. Vörös haja rövidre nyírva, akár a súrolókefe. Anélkül, hogy a kabátját levette volna, átcsörtetett a szobán, és lehuppant a Reeddel szembeni, kopott kanapéra. Az elaggott párnák besüllyedtek alatta, a két lábát úgy nyomták felfelé, hogy inkább guggolni látszott, mint ülni. Előrehajolt, szétvetette a lábát, és nyugtalanító érzést keltett, mint a támadni készülő párduc. Összedörzsölte a két kezét.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam – mondta szelíden Reed.
– Sajnálhatja is! Elfoglalt ember vagyok.
– De eljött egészen Oxfordig, hogy beszéljen velem. Telefonálhatott volna.
– Telefonáltam. Ötször – tegnap – és kétszer tegnapelőtt.
– Nos, úgy látszik, a portás elveszítette az üzeneteit. De most itt van. Miben lehetek a szolgálatára?
Muir cigarettát vett ki egy elefántcsont cigarettatárcából, s rágyújtott. Reedet nem kínálta meg. Amikor a cigarettája már égett, benyúlt a zsebébe, és merev, barna borítékot vett elő, amelyet a kettejük között álló teázóasztalra dobott. – Maga szerint ez mi?
Reed elvette a borítékot. egyetlen, vastag papírra előhívott fénykép volt benne. Nézegette, azután kihámozta magát a karszékből, és a falnál álló íróasztalhoz ment. Erős nagyítót vett elő a fiókból, a kép fölé tartotta.
– Egy agyagtábla vagy annak a része. Fekete csík van a kép alján, ezért nehezen kivehető. Mintha valamiféle írás volna rajta, bár a kép olyan homályos, hogy nem látszik tisztán. Semmi egyéb, csak egy mellé tett karóra. – Reed letette a nagyítót. – A képet John Pemberton készítette?
Muir megdermedt.
– Ezt miért kérdezi?
– Ő készítette?
– Talán. Miért?
Reed megérintette a fotót.
– Az óra. Pemberton használta mindig az arányok jelzésére, amikor műtárgyat fényképezett. – Ismét a képre, majd Muirra nézett. – Nyilván hallott Pembertonról? Nem hittem volna, hogy ilyen nagy rajongója a régészetnek.
– Amikor éppen nem letűnt civilizációkat ásott ki, Pemberton nekünk dolgozott. – A cigaretta kis híján eltűnt; Muir a csikket a kandallóba pöckölte. Vetett néhány mulandó szikrát.
– Nekünk? – húzta fel a szemöldökét Reed.
– Katonai Felderítés. A háború előtt szerveztük be; arra kértük, tartsa szemmel a dolgokat, ha Hitler szemet vet Krétára. – A következő cigaretta szemmel láthatóan rövidült
Muir szájában – legalább tesz valamit azért, hogy melegebb legyen, gondolta Reed. – Ez bizalmas, természetesen.
– Természetesen.
– Arra használtuk Pembertont, hogy érintkezésbe lépjen a helybeliekkel, kapcsolatokat teremtsen. Régészként szinte bárhová elmehetett, senkinek nem tűnt fel. Rohadt nagy pech volt, hogy meghalt az invázió első napján – hat hónappal vetett vissza minket.
– Fölöttébb sajnálatos – helyeselt Reed, és kifürkészhetetlen pillantást vetett Muirra ősz szemöldöke alól. – És most átnézik a fényképeit?
– Ezt a képet egy német archívumban találtuk a háború után.
Reed megvakarta a nyakát, ahol viszketett a sál.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy…
– Hogy Pemberton áruló volt? – Muir kurtán, humortalanul felnevetett. – Nem. Amikor a németek megszállták a szigetet, Pemberton villája lett a főhadiszállásuk, hát bőven volt idejük átfésülni a holmiját.
– Akkor miért…
– Azzal ne törődjön. – A második csikk követte az elsőt a tűzbe. Muir ösztönösen nyitotta is már a cigarettatárcát, aztán észbe kapott és becsukta. Ujjaival dobolt az elefántcsonton, gyorsan, mint a géppisztoly ropogása. – Csak annyit akarok megtudni magától, mi van ezen a képen.
Reed ismét felvette a nagyítót, és megnézte a képet.
– Valószínűleg késői minószi vagy korai mükénéi…
– Angolul? – A cigarettatárca fedele felpattant, mert Muir nem volt képes uralkodni magán.
– Rendben van. A fényképen látható agyagtábla valószínűleg a Kr. e. XIV. századból való, és Krétáról vagy a szárazföldi Görögországból származik. nem olyan vén, mint a piramisok, de a trójai háború előtti. – Elmosolyodott. – De természetesen csak akkor, ha hisz benne.
– Szóval görög és baromi vén. És az írás?
Reed sóhajtott, letette a képet.
– Jöjjön velem.
Nagy nehezen belebújt a télikabátjába, szőrmés sapkát nyomott a fejébe, aztán levezette Muirt a falépcsőn, át a gyep négyzetén, ki a kollégium főkapuján. A fellapátolt, mocskos hó szegélyezte kétfelől az utat szinte derékmagasságig, és az a néhány gyalogos, aki a jeges útra merészkedett, szinte kétrét görnyedve feszült a Turl Streeten végigsüvítő szélnek. A tetők nyögtek a hó súlya alatt, a csatornákról késként lógtak a jégcsapok, és a kollégium nyáron aranyló falai éppen olyan szürkék voltak, mint az égbolt.
– Itt volt? – kérdezte Reed, miközben átbotorkáltak a Broad Streeten, és elhagyták a Balliol College gótikus tornyait. A rájuk rakódott hórétegtől mesebeli alakoknak látszottak. – Úgy értem, egyetemistaként?
– Cambridge-ben.
– Ó – mondta őszintének látszó együttérzéssel Reed. – Procul omen abesto.
Csendben haladtak tovább, elhagytak egy behavazott templomkertet, majd átszelték az Ashmolean Múzeumhoz vezető utcát. A régészeti intézmény hatalmas, neoklasszikus oszlopcsarnoka oda nem illőnek látszott a kollégiumok középkori egyszerűsége mellett. Reed biccentésével túljutottak a kapuson, végig az üres galériákon, s egy homályos hátsó szobába értek, melyet mintha elfeledett civilizációk maradványaival zsúfoltak volna tele. Magas szobrok álltak porlepelbe burkoltan, márvány lábujjak kandikáltak ki tunikájuk alól; aranykeretes festmények támaszkodtak a falnak; üvegüktől megfosztott tárlókat toltak a sarkokba, mint a használaton kívüli iskolai padokat. A tartalmuk többnyire hiányzott, csak az árnyékuk maradt meg a kifakult hátlapokon, de az egyikben még akadt néhány tárgy. Reed odament, rámutatott.
Muir közelebb hajolt. Reed egy, az időtől megfeketedett agyagtáblára mutatott, amelyen három széles repedés éktelenkedett. Az élei megmunkálatlanok voltak, ám a felülete sima. A felszínére, a félhomályos szobában szinte kivehetetlenül, sok száz parányi, pókszerű jel volt vésve.
Reed felgyújtotta a villanyt, és átadta Muirnak a nagyítót.
– Mi ez? – Muir hangja most nem volt harapós.
– 1900-ban fedezték fel – mármint az írást. Sir Arthur Evans találta a krétai Knósszoszban, és a „lineáris B” nevet adta neki. Minthogy akkoriban ő volt az Ashmolean Múzeum kurátora, számos darab kötött ki itt.
Muir letette a nagyítót, és a képet az agyagtábla mellé tartotta.
– Úgy érti, több is van ebből?
– Néhány tucat. Mindent összevetve, talán százötven, bár némelyik töredék csupán. – Reed vállat vont. – Valójában nem az én témám. nem tudom, miért fáradt el Oxfordba ebben a rémes időben, hogy ezzel zaklasson. Elmehetett volna taxival a British Museumba, és ott ugyanennyit tudott volna meg. Nagyon segítőkészek.
Muir nem vett tudomást Reed szavairól.
– El tudja olvasni?
Reed kurtán, megütközve felnevetett.
– Elolvasni? A tudósok majdnem ötven éve próbálják megfejteni. Mind kudarcot vallottak. A megfejtésük a legnagyobb tudományos áttörés lenne, amióta Champollion megfejtette az egyiptomi hieroglifákat. és persze neki ott volt segítségül a rosette-i kő.
– Maga is megpróbálta?
Reed a fejét rázta.
– Amint mondtam, nem az én asztalom. és nem tudom, miért…
– Gyors válaszra van szükségem, és ehhez egyedül magának van engedélye. – Muir letette a fényképet, fel-alá járkált, rágta a szájába dugott, meg nem gyújtott cigarettát.
– Engedély? – ámult Reed. – Ha ez az izé valaha is titkot hordozott, annak több mint háromezer éve. Gyanítom, az a titkosítás már nem érvényes.
– Ez az, amiben téved. – Muir megfordult, Reed felé tartott. – Azt akarom, hogy próbálja meg. Az után a munka után, amit az Ultrán végzett, szép summát fog hozni a konyhára. Ez a bigyó ősrégi.
– De én nem igazán…
– És szükségem lehet magára Görögországban. Ha Pemberton ott készítette ezeket a képeket, ki tudja, mit talált még…
Reed most döbbent csak meg igazán.
– Görögországban? De hát ott most dúl a polgárháború!
Muir harsogva felnevetett, és elnyomta a cigarettáját egy üres szobortalapzaton.
– De melegebb van, mint ebben az átkozott hullaházban.

Besötétedett, mire Muir visszaért Londonba, a Victoria Streeten álló szürke házhoz. A személyzet nagy része hazament már, de az éjszakai portás beengedte őt az archívumba. Négy órájába telt, ám a végén tudta a dosszié nevét. Hátulról kezdte olvasni, gyorsan lapozta a kiszáradt oldalakat. Ahogyan ebben a részben a legtöbb dosszié, ez is 1938 végén kezdődött, eleinte szórványosan – orvosi leletek, kiképzési összefoglalók –, aztán egyre szaporábban. 1940 és 1944 között sűrűn és gyors egymásutánban érkeztek a jelentések, valóságos túráról számoltak be a háború számos frontjáról – Párizs, Moszkva, Athén, Heraklion, Alexandria, Kairó –, megfejelve az állandóan változó kódszavak tébolyító változataival. 1945-ben a jelentések hirtelen megritkultak, végül már alig csurrant-csöppent valami, amikor a bürokrácia elbocsátotta Pembertont. És az utolsó oldalon egyetlen távirat. A háborús jelentések megsárgult lapjai után ez a papír szinte ropogós és tiszta volt.
Muir halkan füttyentett.
– Hülye barom.
Még öt percen át vizsgálta az iratokat, aztán felvette a telefonkagylót.
– A Szentföldre kell utaznom. – Szünet. – Az sem érdekel, ha csoda kell hozzá.

A Kiadó engedélyével.