FőképÉl egy fiatalember Magyarországon, aki nagyon-nagyon szereti Mike Mignola Hellboy-át. Papp Imrének hívják és ez a rajongás odáig fajult, hogy – tehetséges lévén – ő maga is képregényt készített, ami erősen hajaz nagy kedvencére, amit Imi nem is tagad. Ezért aztán kapott rendesen, néhol majdnem porig alázták. De igazuk volt ezeknek a kemény kritikáknak?

Hogy röviden válaszoljak a kérdésre: nem! Imi persze nem tagadja, hogy valamilyen szinten utánzat, amit csinál, de a kérdés itt ennyivel nem intézhető el. Azokat, akik tényleg ilyen egyszerűen akarják elintézni, leginkább Pista bácsihoz tudnám hasonlítani, akit megkértek egyszer, mondja el röviden, hogy van. Az öreg tényleg tömören csak ennyit mondott: „Jól!”. „És kicsit bővebben?” - érdeklődtek tovább. „Nem jól!”.

Nos, a Deveraux-val ugyanez a helyzet. Ránézek a rajzokra és egyértelműen átsüt rajtuk Mignola stílusa. De már ebben is megtalálhatók Papp Imi sajátságos vonásai, apró részletekben eltérő stílusjegyei. És a kétkedőknek azt üzenem, hogy ha nagyon akarná, biztos pontosan le tudná utánozni a példakép rajzait. De nem akarja, inkább csak a stílust veszi át. Meg aztán itt van a főszereplő, Michael Deveraux, aki szintén démonokkal küzd, van mágikus hatalma és két társ segíti a kalandjai során, amelyek az első fejezetben (ami négy füzetből tevődik össze) az ő múltjához kapcsolódnak, akárcsak az első Hellboy mozifilmben. De azt hiszem, itt véget is érnek a főbb hasonlóságok – az apróbbakba meg nem fogok belemenni, mert nem biztos, hogy elég lenne hozzá a hely.

Szóval beszéljünk a különbségekről, mert amint mondtam, van belőlük bőven. A legszembetűnőbb, hogy Deveraux ember (méghozzá angol nemesi sarj), nincsenek se szarvai, se farka, nem piros a bőre és még csak nem is egy böszme nagy állat. Ehelyett mágikus hatalma van, démonokkal paktál le és nem áll mögötte szervezet. Ő két társával járja a vidéket, hogy felkutassa a démonokat és szükség szerint irtsa őket. Az egyik társa Leto (egy letalis mugio, magyarul csendes gyilkos), aki egyik füzet során sem szól egy szót sem. Ő sokkal inkább hasonlít fizikai erejében a vörös démonra, és sok helyütt valóban rá marad az izommunka. Idővel pedig az is kiderül, hogyan ismerkedett meg Deveraux-val és miért is tart vele útja során. A nemes másik társa tökéletes ellentéte Letónak: egy békadémon (szakszóval convitium ranaro, azaz lármás varangy), akinek hatalmas szemüvege vicces megjelenést kölcsönöz, amit csak tovább erősít, hogy állandó jelleggel, megállás nélkül locsog, vészhelyzetben pedig gyorsan inába száll a bátorsága és igyekszik lelépni a helyszínről. Ő éppenséggel kényszerből van a férfi mellett és legszívesebben elég csúnyán elbánna megidézőjével. Ez az erős kontraszt a két segítő között számos komikus helyzetet eredményez, amik talán kicsit sablonosnak tűnhetnek, itt mégis remekül működnek.

A történet szerint Deveraux családját egy démon pusztította el. A démonvadász fő célja, hogy bosszút álljon ezen az entitáson, mely során rátér a hazavezető útra, ami alatt hőseink jó pár kilométert tesznek meg Angliában és nem egy démoncsapatot tesznek hűvösre. Erre nem is pazarolnék több szót, egyszerűen csak annyit teszek hozzá, hogy Imre a négy kötet során ügyesen adagolja az előtörténettel kapcsolatos információmorzsákat, így fokozatosan ismerhetjük meg a múltat, és egy kis erkölcsi tanításban is részesülhetünk, miközben a cselekmény egy pillanatra sem akad meg.

A végére hagytam a legfontosabb tényezőt, ami Imi szerint is a legjobban megkülönbözteti a Deveraux-t a Hellboy-tól: a humort. Mert ebből aztán rengeteget kapunk, főleg az első két kötetben, de még a negyedikre is jut néhány nevettető jelenet. Ezek egyrészről a két segítő közötti, már említett kontrasztból fakadnak, másrészről helyzetkomikumok (például amikor a két kriptaőrnek fizetendő csokik nincsenek meg), de bőven vannak popkulturális utalások és kiszólások is („Komolyan mondom, ennyi séta után már csak az hiányzik, hogy a gyűrűt a vulkánba dobjuk.”). Ezek igencsak feltűnőek, nem kell túl sokat gondolkodni, honnan is erednek. Ez lehetne akár hiba is, de szerintem inkább könnyedséget visznek a rendkívül komor és súlyos történetbe. És ez kell! Sőt, amelyik füzetben kevesebb a humor, ott egyenesen mélyrepülésbe kezd a sorozat – és itt elsősorban a harmadik kötet erkölcsi tanácsaira és Deveraux magába szállására gondolok. Kétségtelen, hogy ilyen is kellett bele, de egyértelműen ez az egész történet mélypontja.

A kötet borítója szép színes, jó minőségű, fényes kartonpapírra nyomtatva, és ettől a füzet belseje sem marad el minőségben. A belső lapok viszont csak fekete-fehérek, ami illik a hangulathoz, de néhány panelben nehéz kivenni, hogy mi történik, mert a „kameramozgás” igencsak aktívra sikerült. Meg persze jobban nézne ki színesben az egész, de Iminek kompromisszumot kellett kötnie az ár és a színek között. A borító belső felén pedig egy kis összefoglaló található az előző kötet történetét illetően – persze kicsit laza, humoros stílusban.

Nem is ragozom tovább. A lényeg az, hogy a Deveraux épp annyira Hellboy-utánzat, amennyire kell, viszont rengeteg egyedi vonása – főleg a humora – miatt sokkal inkább egy zsáneralkotás, mint lopás. Aki nem hiszi, járjon utána!