FőképHanif Kureishi regénye az 1970-es években játszódik, s egy szedett-vedett, számos különböző hátterű (angol, indiai; munkásosztálybeli és elit) és érdeklődési körű (zene, színház, vallás/spiritualitás, politika stb.) emberből álló család és az ő barátaik útkereséséről és önmegvalósítási kísérleteiről szól egy feszült légkörű korban, amikor minden folyamatosan változott s egyik napról a másikra új mozgalmak, valamint politikai, kulturális és stílusirányzatok születtek.

A regény főszereplője és elbeszélője Karim, a félig indiai, félig angol származású fiú, aki London egyik unalmas külvárosában él. A történet kezdetén Karim apja, a bölcs indiai guru szerepében tetszelgő „Buddha” épp elhagyja a családját és új életet kezd a vonzó és ambiciózus Eva oldalán, akinek minden vágya, hogy beköltözzön az „igazi” Londonba és beférkőzzön a művészek világába. A családja széthullása eléggé megviseli a fiút, és talán ennek is köszönhető, hogy még az átlagosnál is problémásabb kamasz, majd fiatal felnőtt lesz belőle. Karim mindenféle szerepet magára próbál és számos különböző közegbe próbál beilleszkedni (egyebek mellett megnézi magának a színház, a punkok és az egyenlőséget hirdető, kommunákban élő hippik világát is), de sehol sem érzi magát igazán otthon – a folyamatos úton levés és soha meg nem érkezés állapotában éli az életét.

A főhős fiatalkori útkeresése és állandóan változó érdeklődési köre azonban nem egyedi a regényben. Valójában a történet összes szereplője állandó változási és változtatási lázban ég, életkortól és -helyzettől függetlenül: Karim apja például kötelességtudó hivatalnokból lesz a spiritualitás fontosságát hirdető külvárosi misztikus; gyerekkori barátnője, a kényszerből házasodó és a férjével mit sem törődő Jamila hippivé vedlik át; az anyja pedig, aki évtizedekig élte az unalmas, jóravaló feleség és cipőbolti eladó életét, a férje távozása után egyszer csak új foglalkozást választ magának. És így tovább.

A könyv remekül érzékelteti, hogy milyen lehetett az 1970-es évek Angliájának közhangulata, illetve az angolok, a félig vagy egészen bevándorlóktól származó fiatalok, az újonnan bevándorlók, a művészek és művészkedők, az anarchisták, a kommunisták, a hippik és a punkok élete. Az egész történetet áthatja a pillanat sürgetésének érzése: a szereplők nyughatatlanok, tele vannak tervekkel és igyekeznek megvalósítani önmagukat – de azonnal. Ennek köszönhetően a Kültelki Buddha nem az a regény, amibe bele lehet feledkezni: az események túl gyorsan történnek, de közben olyan érzésem van, mintha kimaradnék az igazi pillanatból, vagy mintha az egész regény csupán a valódi történet felvezetése lenne, s az élet csak a könyv befejezése után kezdődne. A kimaradásérzetet tovább erősíti, hogy a regényt olvasva sokszor csak hallunk dolgokról, de nem látjuk őket – egy alkalommal például Karim arról beszél, hogy súlyosan depressziós. Ám a narrátor betegsége alig érzékelhető – csak onnan tudható, hogy depressziós, hogy ezt állítja magáról, amit aztán én vagy elhiszek, vagy nem. Tehát nemcsak magukból az eseményekből maradunk ki, hanem a szereplők valóságából is – mint ahogy az állandó rohanás és kényszeres újítások közepette ők maguk is kimaradnak a saját életükből, és minden egyes pillanatban későbbre tolják az „élet” kezdetét.

Mindezek miatt a Kültelki Buddha meglehetősen frusztráló olvasmány – nem kellemes megpróbálni olyan szereplők életét átélni, akik maguk sem élik át a saját életüket. Korszak- és korhangulat-portrénak viszont kiváló ez a könyv.