Beleolvasó - David Gemmell: A villámlás pajzsa

Fülszöveg:
Közeleg a háború.
A Nagy Zöld királyai gyülekeznek - és mindegyikük a hódítás, a fosztogatás sötét terveit dédelgeti magában.
Az árulások és intrikák ezen örvényébe csöppen három utazó: Píria, a szörnyű titkot rejtegető szökevény hercegnő; Kalliadész, a harcos, aki fennkölt eszmények híve és egy híres kard birtokosa; valamint jó barátja, Banoklész, aki kiverekszi saját legendáját az elkövetkező csatákban.
Együtt utaznak el Trója mesés városába, amelyre olyan sötétség borul, ami még sok száz évvel később is elhomályosítja a köznapi halandók diadalait és személyes tragédiáit.
 
A Villámlás Pajzsa, a magasztos drámaiság és a lehengerlő kaland eposza a bronzkori Hellász dicső napjainak eseményeit tárja ámuló szemeink elé.

Részlet a könyvből:
Éjfél körül, amikor már éppen készültek nyugovóra térni, kiáltásokat hallottak. Ekkor a nő támolygott be a ligetbe, nyomában a legénység öt tagjával. A nap csúf történéseitől már amúgy is legyengült lány tántorgott és végül a földre rogyott, nem messze onnan, ahol Kalliadész üldögélt. Fehér tunikája tépett, koszos és vérfoltos volt. Egy Barosz nevezetű hajós rohant utána, kezében gonosz, görbe késével. A férfi szikár volt és magas, egymáshoz közel ülő, sötét szemekkel. Szerette, ha Gyilkos Barosznak hívják.
– Kibelezlek, mint egy halat! – acsarogta.
Ekkor a nő felnézett Kalliadészra, arca sápadtan derengett a holdfényben, arckifejezése a kimerültség, a csüggedés és a félelem keveréke volt. Az ifjú látott már ilyen arckifejezést; az gyerekkora óta kísértette. Az emlék belevágott, és újra látta maga előtt a lángokat, és hallotta a szánalmas sikolyokat.
Talpra szökkent, majd a férfi és áldozata közé állt.
– Tedd el azt a kést! – parancsolta.
A mozdulat meglepte a hajóst.
– Halál vár rá – válaszolta. – Arélosz parancsára. – Lépett egyet Kalliadész felé. – Ne akarj közém és a zsákmányom közé állni! Nincs a Nagy Zöld körül olyan vidék, ahonnan nem öltem még embereket. Azt akarod, hogy itt ontsák ki a véred? Hogy a beled itt heverjen a fűben?
Kalliadész rövidkardja süvítve röppent elő hüvelyéből.
– Senkinek sem kell meghalnia – mondta nyugodtan. – De nem fogom hagyni, hogy további bántódás érje a nőt.
Barosz megcsóválta a fejét.
– Mondtam Arélosznak, hogy át kellett volna vágnia a torkotokat és elvennie a páncélotokat. Az ember egyszerűen nem bízhat meg egy mükénéiben. – Tokjába lökte a kését, hátralépett és előhúzta a kardját. – Most majd megtanulod a leckét. Több párviadalt vívtam, mint a legénységből bárki.
– Nem túl nagy a legénység – mutatott rá Kalliadész.
Barosz meglepő fürgeséggel lendült előre. Kalliadész hárította a döfést, aztán lépett egyet előre és könyökével a másik arcába vágott. Barosz hátratántorodott.
– Öljétek meg! – kiáltotta. A másik négy hajós meglódult. Kalliadész megölte az elsőt, a többire pedig a részeg Ba noklész vetette rá magát. Barosz ismét előreszökkent, de ezúttal Kalliadész résen volt. Hárította a szúrást, mozdított egyet a csuklóján, és viszontvágása feltépte a másik torkát. Banoklész közben megölt egyet a társai közül, és éppen egy másikkal birkózott. Kalliadész a segítségére rohant, épp akkor, amikor az ötödik férfi kardjával Banoklész arca felé vágott. A mükénéi látta a közelgő csapást, és az útjába rántotta a férfit, akivel küzdött. A penge támadója nyakába hasított. Az életben maradt hajós, látva a felé rohanó Kalliadészt, megpördült, majd elszaladt az éjszakában.
A barlangban pattogó tűz mellett ücsörögő ifjú Banoklészre emelte pillantását.
– Sajnálom, hogy belekevertelek, barátom! Jobb sorsot érdemeltél.
Banoklész mélyen beszívta a levegőt, aztán lassan kifújta.
– Furcsa ember vagy, Kalliadész – csóválta a fejét. – Ám veled az élet sosem unalmas. – Ásított. – Ha holnap meg akarok ölni hatvan embert, pihennem kell.
– Nem jönnek el mind. A hajóknál is hagynak párat. Mások szajhákat fognak űzni. Valószínűleg nem lesznek többen tíznél-tizenötnél.
– Ó, ezt tudva nyugodtabban alszom majd. – Banoklész megoldotta viharvert mellvértjének szíjait, kibújt belőle és ledobta a földre. – Soha nem tudtam jól aludni páncélban – nyúlt el a tűz mellett. Pillanatokon belül már egyenletesen fújtatott.
Kalliadész fát dobott a tűzre, aztán visszatért a barlang szájába. Hűvös szél fújt és az ég szinte ragyogott a sok csillagtól. Banoklésznek igaza volt. A szigetről nem volt kiút, és másnap a kalózok a nyomukba erednek. Egy ideig gondolataiba merülve üldögélt, aztán meghallotta, hogy valaki óvatosan motoz mögötte. Gyorsan felállt, majd megfordult – hogy lássa, amint a vérrel borított nő öklömnyi kővel a kezében felé tart. Fénylő kék szeme szikrázott a gyűlölettől.
– Arra nem lesz szükséged – mondta a férfi, és elhátrált. – Ma éjjel nem vagy veszélyben.
– Hazudsz! – felelte a nő nyersen, és remegett haragjában.
Kalliadész előhúzta a tőrét, közben látta, hogy a másik teste megfeszül. A pengét könnyed mozdulattal a nő lába elé lökte.
– Nem hazudok. Vedd el a fegyvert! Holnap szükséged lesz rá, mert eljönnek értünk.
A nő leguggolt, majd megpróbálta felkapni a ledobott tőrt, de elvesztette az egyensúlyát és majdnem elesett. Kalliadész nem mozdult.
– Pihenned kell! – mondta inkább.
– Már emlékszem rád. Te és a barátod harcba szálltatok a rám támadókkal. Miért?
– Ó, nagy Zeusz, engedd, hogy megválaszolja ezt a kérdést! – motyogta Banoklész álmosan a tűz mellől. A nő felmarkolta a kést, és megpróbált szembefordulni vele, de ismét megtántorodott.
– A fejre mért ütések okozhatják ezt – kelt fel Banoklész, és sétált oda hozzájuk. – Le kellene ülnöd.
A nő szúrósan meredt Kalliadészra.
– Láttalak a csónakomból. A másik hajón voltál. Láttad, ahogy elém vágnak és megcsáklyáznak. Nézted, ahogy a fedélzetre vonszolnak.
– Igen. Velük hajóztunk.
– Kalózok vagytok.
– Vagyunk, amik vagyunk – ismerte be Kalliadész.
– Holnap akartak átadni engem a te hajódnak. Elmondták nekem, miközben meggyaláztak.
– Az nem az én hajóm. Nem én adtam ki a parancsot, hogy támadjanak rád. Mint ahogy sem én, sem a bajtársam nem vettünk részt abban, ami utána történt. Senki sem hibáztathat azért, mert dühös vagy, de ne azok ellen fordítsd haragod, akik megmentettek.
– És most reméljük, hogy valaki megment minket is! – fűzte hozzá Banoklész.
– Hogy érted ezt? – tudakolta a nő.
– Egy kis szigeten vagyunk – felelte Banoklész. – Nincs aranyunk, sem hajónk. Holnap dühös emberek fognak kutatni utánunk. Na most, Kalliadész és én nagy harcosok vagyunk. Nincs nálunk jobb. Vagyis… most már, hogy Arguriosz halott. Magunk között bevallhatom, hogy hét-nyolc harcossal szemben életben maradnánk. A kalózok között viszont van vagy hatvan hadra fogható ember. És nem akad köztük egyetlen puhány beszari sem.
–Van menekülési tervetek?
– Ó, én nem tervezgetek, asszony. Iszom, szajhák után járok, harcolok. Kalliadész az, aki tervez.
– Akkor mindketten bolondok vagytok. Magatok hoztátok el önnön végzeteteket.
– Ahonnan én jövök, ott a rabszolgák tisztelettudóak – szólt Banoklész, árnyalatnyi haraggal a hangjában.
– Én egyetlen férfi rabszolgája sem vagyok!
– Hát a fejedre mért ütésektől minden magadhoz való eszed elszállt? A hajódat megcsáklyázták a tengeren. Nem futott egyetlen lobogó alatt sem, és nem részesült a biztonságos áthaladás kiváltságában. Elfogtak, és most a kalózok tulajdona vagy. Így hát az emberek és az istenek törvénye szerint rabszolgának számítasz.
– Akkor köpök az emberek és az istenek törvényeire!
– Nyugodjatok meg, mindketten! – parancsolta Kalliadész.
– Hova tartottál? – fordult a nőhöz.
– Khioszba.
– Ott él a családod?
– Nem. A hajómon volt a kevéske vagyonom: drágakövek és pár arany csecsebecse. Azt reméltem, hogy találok egy Trójába tartó hajót. A kalózok elvették mindenemet. És még annál is többet. – Megdörgölte az arcát, lekapargatva róla az alvadt vért.
– Amott van egy patak. Ott megmoshatod az arcod.
A nő tétovázott.
– Akkor hát nem vagyok a foglyotok? – kérdezte végül.
– Nem. Tetszésed szerint mész oda, ahova akarsz.
A nős szúrósan rámeredt Kalliadészra, majd Banoklészre.
– És nem azért segítettetek nekem, hogy a rabszolgátokká tegyetek, vagy hogy eladjatok valaki másnak?
– Nem.
Erre a nő láthatóan megnyugodott, de a tőrt továbbra is jobbjában tartotta.
– Ha igaz, amit mondasz, akkor meg kellene… köszönnöm mindkettőtöknek – mondta ki végül, a szavakkal birkózva.
– Ó, nekem ne köszönd meg! – szólalt meg Banoklész. – Én hagytalak volna meghalni.

A Kiadó engedélyével.