FőképFülszöveg:
A "Strindberg csillaga" a szórakoztató lektűr kategóriájába tartozik, de a teljes tudásra, a gnózisra törekvő halandó témája előkelő társaságba helyezi... A hatalmat és gazdasági előnyt jelentő tudás megszerzésének vágya hajtja a szereplőket, akárcsak Doktor Faustust. Hogy sikerrel járnak-e? Jó lenne, ha ez... meglepetés tudna maradni, de a világirodalmi hagyomány ismeretében a dörzsölt olvasó alighanem úgyis sejti a választ.

Részlet a regényből:
2
A Dalakurir

A Dalakurirban bájos cikkek és maró politikai karcolatok jelentek meg, de a hírek színvonalát tekintve nem volt éppen az ország első számú lapja. A faluni hírfőszerkesztőnek azonban volt egy tagadhatatlan erénye: fel tudta venni a telefont.
A fülest vasárnap délután fél négykor kapták, épp amikor már annyira reménytelenné vált a helyzet, hogy kezdték isten háta mögötti falvak helyi híreivel kitölteni a számot. A recsegős mobilvétel miatt nem jött át minden részlet, de a szabadúszó fényképész mondandóját egyszerűen össze lehetett foglalni: bomba sztori lesz. Nagy vonalakban arról szólt, már amennyire a hírfőszerkesztő megértette, hogy valami lányt (tizenéves?) találtak agyoncsapva (szexuális gyilkosság?) egy bányában (bizarr szexuális gyilkosság?).
Aki megtalálta a holttestet – a fényképész szerint valami búvár –, felhívta a segélyközpontot, és eldarált egy csomó számot, mielőtt még megszakadt a vonal. A számokat a központban végül sikerült GPS koordinátákként értelmezni. És a dalarnai mentőszolgálat színe-java megindult a helyszín felé az erdőbe: három rendőrjárőr, egy irányító autó, két mentő és két tűzoltó, és ha minden igaz, néhány szakértő a bányafelügyelettől, akik kiismerik magukat ezekben a kusza üregekben. A hírfőszerkesztő frusztráltan tett egy kört a vasárnapra kiürült szerkesztőségben, hogy találjon valakit, aki odautazhatna. Tekintete végül egy csontos vállon akadt meg: választása a Dalakurir külsős munkatársára, egy nyakigláb stockholmi gyakornokra esett.
Két perc eligazítás után a gyakornok már rohant is lefelé a lépcsőn, végig az elsárgult plakátok mellett, ki a szerkesztőség belső udvarára, ahol a céges autók parkoltak.
A hírfőszerkesztő csendben elmormolt egy imát, majd visszaindult az íróasztalához. Vajon más szerkesztőségek is megkapták a fülest? Elkocogott világosszürke szerkesztői képernyők sora előtt, amelyeken a másnapi szám már kezdett alakot ölteni. Mely oldalakat kell most átszabni? Az elsőt mindenképpen, majd tovább tűnődött. Tegye a helyi hírek közé? De mi van, ha kiderül, hogy tényleg nagy sztori, és az országos hírek között a helye? Gyötrően álmosító volt ez a sok gondolkodás. Íróasztalához visszatérve vágyakozva pillantott a dohányosok erkélye felé. Végül beérte az olvasatlan cikkek kupacai között árválkodó kávésbögrével. Egyetlen mohó húzásra kiürítette, és a szája megtelt a hideg zaccal. Grimaszolva beleköpte a masszát a túlcsorduló papírkosarába, majd nekiült, hogy megírjon egy rövid szöveget a Dalakurir internetes változatába. Tudta, hogy a Távirati Iroda azonnal lecsap rá. A TI riasztása beindítja az összes többi szerkesztőséget, és eleinte mindenhol a Dalakurir információjára hivatkoznak majd:
FRISS HÍR FALUN MELLŐL
GYILKOSSÁG ÁLDOZATÁRA BUKKANTAK
200 MÉTERREL A FÖLD ALATT
*
A gyakornok az autójával csúszkált az országúton Faluntól kicsit délre. A vállával a füléhez szorította mobilját. Előtte a fotós kolléga kocsijának gumija verte fel a törmeléket. Nehéz volt egyszerre vezetni és figyelni, de ha a gyakornok jól értette a fotós útmutatásait, akkor valami pihenőhely felé tartottak. Elejtette a telefont, és az pattogni kezdett a pedálok körül a szőnyegen. A gyakornok idegesen csettintett a nyelvével, a szája már teljesen kiszáradt. Olyan erősen markolta a kormányt, hogy teljesen elfehéredtek az ujjai, de az autót még így sem volt egyszerű megfelelő íven tartani a kanyarokban. Amikor végre kiegyenesedett előttük az út, és meglátta a távolban villogó fényeket, tudta, hogy nem tévedtek el.
A rendőrség igyekezett megtisztítani a környéket, hogy helyet biztosítson a mentőszolgálat különböző járműveinek. Néhány piknikasztalt az árokba borítottak, a felfordított padok úgy hevertek az asztalok tetején, mint megannyi döglött bogár. A villogók éles fényében meg-megcsillanó kocsik olyan sűrűn parkoltak egymás mellett, hogy a mentőautók motorháza csaknem eltorlaszolta az erdei utat. Egy kicsit előrébb az útról félig lelógva álltak a tűzoltóság autói. A gyakornoknak már nem maradt más választása, mint hogy mögöttük parkoljon le.
Amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, a fák zúgása ütötte meg a fülét, a távolból, a tisztás széle felől kutyaugatás hallatszott. A gyakornok odakiáltott a fotósnak, és széles karmozdulatokkal jelezte, hogy gyorsan szálljon ki a kocsiból. Végül cuppogó félcipőikben elindultak a homályos fenyvesbe vezető úton. Kicsit később már hallották is a rendőrségi farkaskutyák csaholását, majd az ugatást követve haladtak előre a sűrű ködben.

Az aknát már elkerítették: vékony műanyag szalagok zárták el a tisztás nagy részét a nyílás körül. A lyuk szélén vagy fél tucat rendőr és néhány tűzoltó álldogált. Mintha nem tudtak volna megegyezni a teendőikkel kapcsolatban.
Mögöttük egy magányos alak ült egy kőtömbön. Az aknára irányított reflektorok fényében megcsillant rajta a búvárruha. A búvárcsuklyát már nem viselte, markáns vonású arca kipirosodott, és amikor a gyakornokra nézett, a szeme olyan volt, akár a nyílt seb.
A fotós taszajtott egyet a gyakornokon, aki erre összeszedte a bátorságát, lehajolt, és becsusszant a műanyag szalag alatt.
– Maga találta meg a lányt, ugye?
Először úgy tűnt, mintha a búvár nem értette volna meg a kérdést. Csak szótlanul bámulta óriási kezét, de utána mereven bólintott.
– Mi történt odalent? – suttogta a gyakornok a rendőrökre sandítva.
– Valami… valami borzalmas dolog szerintem – felelte a búvár.
A gyakornok szeme előtt megjelent egy sápadt, meztelen test, egy halott kislány egy szűk, sötét helyen. Akaratlanul is kicsit szaporábban lélegzett.
– És… hány éves volt?
– Hány éves? Hát, azt nem tudom.
A búvár hunyorogva nézett rá.
– A teste olyan volt, mint egy kislányé. Nagyon puha, mintha még életben lenne. És igazság szerint nem volt valami nehéz. Tudja, megcsúsztam, amikor felemeltem, és rám esett. És volt ott valami…
– Hogy nézett ki, voltak rajta sérülések?
– Az a hosszú haj…
A búvár felemelte a kezét.
– Mintha valami szövet lett volna az arca előtt – mutatta.
– Megfogtam, mert azt hittem, csak egy fonalköteg.
– De voltak rajta sérülések?
– Igen! Egy lyuk volt a két szemöldöke között… olyan…
Vakuvillanás, a fotós tőlük néhány méterre guggolt. A búvár most először tanúsított némi érdeklődést a gyakornok iránt, és a szája sarka mintha megrándult volna.
– Maga… ez benne lesz az újságban?

A szerkesztőségben a hírfőszerkesztőnek éppen sikerült előkotornia a fülhallgatóját a lomokkal teli íróasztalfiókból, és már gépelte is, amit a gyakornok diktált.
FRISS HÍR: SZEXUÁLIS GYILKOSSÁG ÁLDOZATA
A BÁNYÁBAN – AHOGY A BÚVÁRTÓL HALLOTTUK
– Hozzáteheted, hogy exkluzív, csak a Dalakurirban – mondta a gyakornok, mert látta, ahogy a rendőrök beterelik az erős testalkatú búvárt az erdőbe. A mentősök leeresztett hordággyal követték őket.

A gyakornok ezek után nyugodtan hátradőlhetett. Nem elég, hogy a Dalakurir megelőzte a konkurenciát, de ők jutottak a legtöbb információhoz.
A gyakornok és a fényképész tábort vert egy fenyő tövében, megpróbáltak összekuporodni, hogy védjék magukat az esti hideg ellen. Felbukkant pár újabb csoport a sötétben. Ott volt a Svéd Rádió és a Távirati Iroda, eljöttek persze az esti lapoktól, és a fényszóróknál a TV4 és a köztévé is felállította az állványait és a kameráit. A riporterek időnként odamentek a bűzölgő lyukhoz, próbálták kifaggatni a mentés vezetőjét, hogy megtudják tőle a legfrissebb híreket, de mindig másról tájékoztatták őket.
Először egy helyi búvárklub segítségével próbálták felhozni az áldozatot a bányából. Később továbbpasszolták az ügyet a härnösandi parti őrség búvárjainak. Végül fél nyolc felé valami magas beosztású stockholmi felelős alighanem bekapcsolta a tévéjét, mert egyszeriben a nemzeti különítmény kapta meg feladatként, hogy oldja meg a problémát. Bár a stockholmiak beszereztek egy helikoptert, így is jó három órába telt, mire megérkeztek. Ekkor már valamivel elmúlt tizenegy óra. Így egész délután és egész este minden szerkesztőség kénytelen volt a Dalakurirt és a gyakornok rövid interjúját idézni. A főszerkesztő-helyettes a hírfőszerkesztő asztalára tett egy kosár fánkot.

Amikor aztán fekete harci ruházatban megérkezett a különítmény, változott a felállás. A faluni mentőalakulat vezetőjét elküldték az aknától, újabb területeket zártak le, és páncélozott műanyagból készült súlyos ládákat sorakoztattak fel a sárga füvön az akna bejáratánál. A stockholmi búvárok ellenőrizték palackjaikat, és a tévékamerák vették, ahogy a kisportolt testek belebújnak a neoprén ruhákba.
A faluni rendőrök karba tett kézzel figyelték, ahogy az első búvárpáros leereszkedik a bányába, és amikor újra felbukkantak, a különítmény parancsnoka szusszanásnyi időt sem hagyva spontán sajtótájékoztatót szervezett.
Az újságírók köréje rajzottak a reflektorok fényében. A fotós karját felnyújtva és a fényképezőgépet lefelé megdöntve készített egy képet a kis termetű, barázdált arcú, határozott emberről.
– Szóval, figyeljenek. Világítsuk meg kissé ezt a dolgot – fogott bele a parancsnok. – Tudomásunkra jutott, hogy a médiában néhányan már elkezdtek tájékoztatni, még mielőtt tudták volna, miről van szó.
– Engedélyt kell kérnünk talán? – szólalt meg egy riporter a köztévétől, ahol a Dalakurir információi alapján adtak le tudósítást hatkor, fél nyolckor és kilenckor.
A nagy esti lapot képviselő fickó is felhúzta az orrát:
– Ezt tényleg nem értem. Csak arról számoltunk be, hogy egy bányában találtak egy meggyilkolt nőt, és másról nem.
Ezt meg az mondta, aki megtalálta.
– Értem… – mondta a parancsnok. – Nem tudom, hogyan jutottak ennek az információnak a birtokába. De kezdjük akkor az elején. Először is. Nem nő van odalent a bányában.
Az újságírók forgolódni kezdtek.
– Szóval nem nő. Férfi.
A gyakornok érezte, ahogy valami hűvösség árad lefelé
a gerincén.
– De hiszen lány volt! – hallotta saját tiltakozását. –
Ő mondta, aki megtalálta!
– Nem tudom, kivel beszélt – mondta a parancsnok kimérten –, de a holttest odalent egy férfié. És ez a férfi napok óta halott, lehet, hogy régebben, lehet, hogy sokkal régebben. Most a következő fog történni. Mielőtt a búvárjaink felhozzák a testet, betakarják, hogy az úgynevezett technikai nyomokat megóvjuk. Véssék az agyukba, hogy egyikünk sem tudja, miért halt meg ez a férfi. A búvárok szerint semmi nem utal egyértelműen gyilkosságra.
– És szól valami ellene? – tett egy kísérletet a gyakornok.
A parancsnok állkapcsa megfeszült, és úgy tűnt, válaszolni készül. De inkább csak lezárta a tájékoztatót.
– Ennyi volt, köszönöm szépen, és a jövőben próbáljanak meg a tényekre szorítkozni. Most a lezárt területet egy körülbelül kétszáz méteres körré nagyobbítjuk az esetleges hozzátartozók iránti tapintatból. Úgyhogy kezdhetnek csomagolni.

A lezárások ellenére a következő reggelen az ország két esti lapja is lehozta a képet: emberi tetemet emelnek ki egy aknából, állig a különítmény hullazsákjába bugyolálva.
A hosszú haj keretbe foglalta a vértelen arcot, és a vaku fényében az elfehéredett szálak felragyogtak, mint egy glória. De az újságolvasókban leginkább a mély seb hagyhatott nyomot, amelyet mintha harmadik szemüregként ütöttek volna közvetlenül a férfi orra fölé.

A Kiadó engedélyével.