FőképKöztudott, hogy Karinthy állandó pénzgondjai közepette hajszolta a munkát – gyakran vállalva olyasmit is, amihez voltaképp nem konyított. A külhoni irodalmak kincseiből válogatott műfordításait – a Micimackót is, amely a magyar címét épp Karinthy Emília után „nyerte” – rendre Mici nővére nyersfordításaiból formálta ki, leggyakrabban elképesztő tempóban; szinte csoda, hogy ennyire ihletetten. Persze segítette ebben, hogy jól ismerte az átültetett művek irodalmi környezetét – hisz író létére kora tán legszenvedélyesebb olvasója is. Elképzelni se tudom, hogy lelt időt hajszolt életmódja mellett az olvasásra, de az irodalmi paródiáiból egy alapos, figyelmes olvasó személyisége is kirajzolódik. A meglehetősen vagabund életmód mellett hallatlan szakmai igényesség jellemezte munkáit, a mindenféle élethelyzetben, rohanvást papírra vetett vélemények, recenziók, krokik és paródiák kazlában nemigen akad helyesbítésre szoruló, mai szemmel vállalhatatlan elem – legalábbis nem lelünk ilyet, ha kézbe vesszük az Így írtok ti külföldi prózának és drámának szentelt kötetét.
 
A parodizáltak névsora mai szemmel nézve igen vegyes. Természetesen akadnak illusztris „vendégek” a listán: Dickens, Oscar Wilde, Emile Zola, Defoe; vagy a drámaírók közül Shakespeare, Ibsen, G. B. Shaw, és Pirandello. Vannak, akiket nem elsősorban az itt bemutatott „oldalukról” ismerünk ma, mint például William Somerset Maugham. Vannak a kihagyhatatlan „iparosok”, mint Arthur Conan Doyle, vagy Verne, s olyanok is, kik alaposan megkopott egykori dicsfényük árnyékában azért még a köztudatban vannak, mint például Edgar Wallace, H. G. Wells, Sinclair Lewis – de hogy kicsoda például Arcübasev, azt szerintem e gyűjtemény nélkül nemigen akarná tudni senki – holott a kor egyik zajos sikerét szállító botrányszerzője. Szanin című művét bírói határozattal vonatták vissza a kiadóval s tették ezáltal a pult alól terjedő, kívánatos tiltott gyümölccsé… A mellesleg igen hullámzó színvonalú könyv kegyetlen tükröt kap Karinthy által, kegyetlen és meglepően kevéssé „görbe” tükröt – itt alig kell tovább sarkítani az írói valőrt, hogy önmagát tegye nevetségessé.
 
Meglehetősen széles eszköztárral operál hát az író, amikor a kiszemelt áldozatait tollhegyre tűzi; hiszen legtöbbjére a kifigurázottak mesélés-módja, írói modora képezi a paródiák alapját – s e modor felvétele és játékos „önvetkőztetése” közben mintegy magától tárul fel valódi sűrűségében-hígságában az ábrázolt tartalom. Ahogy Verne 80 nap alatti földkerülése kap görbe távlatot A Csömöri úttól egészen a Filatori-gátig paródiájában, az tanítanivaló. Mint ahogy példaszerű a teljesen más eszköztár használata Wells világtörténetének megsemmisítő erejű „körömvonalra írható” változatában. Karinthy asszociációs képessége elképesztő. A szerzőkre jellemző jegyek, kiforgatott „embléma-mondatok” mindig helyénvaló módon illeszkednek a szövegbe – és mindig humorforrásként. S a névadásai (például Rézverő fia Mór: a visszafelé-darabok Otellója) kegyetlen pontossággal találják meg az asszociálható együtthangzást; a kedvencem sajnos nem ebbe a kötetbe került: Raszkolnyikov, aki Rosszkornyifog…
 
S nagyon gyakran többfenekűek a paródiák. Aktuálpolitikai ügyek, közéleti események, botrányok és divatok kapják meg a magukét oldalvágólag. S van, hogy a görbe tükör valójában nem az eredeti szerző modoráé, nem a darabé: A King Press, Shakespeare hátrahagyott és most felfedezett műve legkevésbé fontos rétege a Lear-paródia – a vitriolt a szerző az aktuálpolitikai utalásaiba, Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Bokányi Dezső darabba illesztésével az elszerencsétlenkedett „királyság-visszaállítás” tömör összefoglalásába csöpögteti. A Hat szerep keres egy szerzőt, avagy: Hat szerző keres egy témát, avagy: Hat néző keres egy értelmet, avagy: Hat színigazgató keres egy slágert, csak én nem keresek az egészen semmit című Pirandello-paródia voltaképp az egész modern színi megújulás (valahol a saját, a Karinthy-drámák) valőrjének is tömör összefoglalása: …Mindig így van ez, mikor nem rendes szerzőtől játszanak darabot – panaszolja a Második Takarítónő, panaszolja (voltaképp) Karinthy, annyi szertehullás, „nem rendes szerző” korának gyermeke. Aki azért mindezen végül is elég jól keresett – még ha képtelen volt is a maga és családja szertelen életmódját finanszírozni, akármilyen jó keresetből.
 
Szeretem ezt az életműkiadást. Szurkolok neki, hogy annyi mostoha sorsú elődje után beteljesüljön, az utolsó kiadásra szánt kötettel. Még akkor is, ha tudom, mindmáig kerülnek elő a könnyű kézzel szórt kéziratokból, szövegvariációkból a kor mindenféle, fizetőképes sajtótermékébe, mindenféle álnév alatt szerkesztett szövegek. Hogy az életmű – amelyhez képest Augiász istállója rendezett, meghitt és otthonos zugocska – talán soha nem lesz teljes; következésképpen soha nem lehet összegyűjteni: Karinthy esetében az utolsó kötet soha nem lesz az utolsó. Talán ez az író utolsó tréfája, velünk és nekünk.