Főkép



Nagyon nehéz lenne úgy írnom Hidasi Judit második regényéről, hogy közben ne áruljam el a történet lényegét. Nehéz, mert a cselekmény lényegében minden szála egyetlen sorsfordító esemény tengelye körül forog, így még a legártatlanabb utalás is egészen közel visz úgy a konfliktushoz, mint a végkifejlethez, és azért is nehéz, mert ugyan nem éltem át hasonló megrázkódtatást soha, mélyen megérintett a szereplők sorsa, szenvedése és öröme. A szerzővel persze nem egy korosztályhoz tartozunk, mégis mindketten megéltük a rendszerváltást, és mindkettőnknek el kellett felednie a régi beidegződéseket, és megszoknia valami újszerűt, ami korábban még nem létezett.
 
Nem kertelek tovább, a konfliktus okozója a legjobb barátnő szerelmi vallomása, hiszen a főhős kamaszlányt sokként éri a kéretlen megnyilatkozás. Ilyesmire egyszerűen nem készülhetett fel, mert a rendszerváltás előtt nem pusztán tabu volt a homoszexualitás, hanem – vidéken legalábbis – egyenesen üldözendő, ferde hajlamnak tekintették a saját nemhez való vonzódás mindenféle formáját. Ám mindennél többet elmond egy idézet a regényből:
 
A kilencvenes évek elején jártunk. Nem volt még divat beszélni akkor a másságról, elképzelhetetlen volt, hogy egy kisvárosban egy tinilány leszbikus legyen.
Egyszerűen új volt ez a helyzet. Mindenkinek.
És ijesztő. A homoszexualitás betegség volt. Azt gondolták, máglyára velük, nő csak férfit szerethet, és férfi csak nőt.
 
Az, hogy azóta (mióta is? hiszen a regény második része lényegében a máról szól) ismét felütötte fejét az intolerancia, mi több, szinte pillanatok alatt szinte uralkodó nézetté vált idehaza, nyilván nem csak sajnálatos, hanem egyenesen elkeserítő. Az a két pillanatkép viszont, melynek részletei kibontakoznak a történetben, bármennyire is szubjektív, bármennyire is csupán egyetlen elme szűrőjén megy át, mégis rendkívül hiteles, mivel egy hiperérzékeny lélek mélységeiből fakad, ezért tökéletes kettős korrajzként felfogható. Így a regény magával ragadó módon törleszti a kortárs szépirodalom egyik komoly adósságát, mégpedig azt, hogy a kor nyelvén, vagyis nem stilizálva vagy ironikus távolságtartással, hanem a maga természetességében ábrázolja előbb a rendszerváltás utáni évek élményét, majd a jelen félszegen felszabadító őszinteségét. Mert az előző rend, ami tehetetlensége miatt még az úgynevezett kommunizmus bukása után is meghatározta sokak gondolkodását, folyton önmagának hazudott, és ezzel életeket tett tönkre, és embereket nyomorított meg képletesen, de sokszor a szó legszorosabb értelmében is.
 
Az ember mégis sok mindent kibír, és egy idő után fel tudja dolgozni a legsúlyosabb traumákat is, különösen ha ebben a családja, a szerelme vagy a barátai is segítik őt. Az Április út pedig, melynek címe és borítója is különösen kifejező, alapvetően és cseppet sem titkoltan a család regénye: a vér szerinti vagy kialakított kapcsolatoké, akikkel – bármennyire közhelyes is – valóban elszakíthatatlanul összefonódik életünk, legfeljebb nem veszünk tudomást erről a tényről. De nem mesélek többet, inkább mindenki olvassa el magának a regényt!