FőképKedvezmányes vásárlás: www.booker.hu





Fülszöveg:
Mint Wharton legtöbb regénye, az "Apa" is önéletrajzi ihletésű mű. Főhőse az ötvenes éveiben járó John Tremont, a Párizsban élő festőművész, aki anyja szívrohamának hírére hazatér Los Angelesbe. Az igazi problémát nem is anyja egészségi állapota jelenti, hanem az, hogy Johnnak gondoskodnia kell magára maradt apjáról.
Az elkövetkező néhány hónap számos meglepetéssel szolgál számára, többek között teljesen új oldaláról ismeri meg apját, aki kiszabadulva felesége elnyomása alól, felfedi fia előtt titkos életét és csodálatos, szeretetre méltó személyiségét. Szakállt növeszt, kocogni kezd, felújítja a ruhatárát, sőt még a marihuánát is kipróbálja. Az otthon töltött egyszerre örömteli, fájdalmas és megrázó időszak arra készteti Johnt, hogy átértékelje szüleihez fűződő kapcsolatát, és ennek segítségével saját fia felnőtté válását is megkönnyítse.
 
"Talán ideje megtanulnom, hogyan kell megöregedni. Ha szerencsém van, lesz még rá húsz évem.
Valamiképpen fel kell magamat készítenem, hogy elfogadjam a testi gyengeséget, a fájdalmakat, a szellemi hanyatlást, a feledékenységet, az érzékenység, a szellemi éberség csökkenését, a rugalmasság, a tolerancia hiányát - egy sor olyan dolgot, ami határozottan ellenemre van. Fel kell készülnöm, hogy alattomban hangtompító falak emelkednek majd körém és a külvilág sürgése-forgása közé. El kell fogadnom gyermekeim szeretetének apadását; míg a végén legjobb esetben is csupán a megértésükre számíthatok. Zúgolódás nélkül le kell nyelnem azt is, amikor felnőtté cseperedett unokáim sértőnek érzik értékrendemet, miközben én viszonzásképpen az ő eszményeiktől érzem fenyegetve magam. [...]
Minden reggel öregebben ébredek majd. Mérőműszereim akadoznak az emészthetetlenül túladagolt információáradattól. Nyilván azt hiszem, a világ változott meg; gyorsabban változik, mint az én időmben, és ezért kevesebb örömmel, ösztönzéssel szolgál, kevésbé ésszerűen működik, és mindent egybevetve nehezebben elfogadható. Az addig könnyű feladatok megnehezednek, a nehezek pedig megoldhatatlanná válnak.
Másfelől viszont meg kell tanulnom élni az öregség adta előnyökkel. Apa jó példa erre. Feltehetően nem sok olyat kell tennem, amihez nincs kedvem. Kivonhatom magam a nőkért, a kenyérért, a hatalomért és a presztízsért vívott harcból. Gyakorlatilag senki nem függ már tőlem. Gyermekkorom óta első ízben tudhatok meg valamit a szabadságról, arról a szabadságról, hogy önmagam lehessek."

Részlet a könyvből:
4

Másnap reggel fél kilenckor ébredek; lassan kezdek átállni az itteni időszámításra. Ez a kilencórás időkülönbség mindig kikészít.
Elkészítem a reggelit. Otthon sosem iszunk kávét, de a szüleim igen. Hál’ istennek nem komoly kávézók; nem őrlik, főzik vagy szűrik a kávét, csupán neszkávét isznak.
Villanytűzhelyük van spirálokkal; nem tudom, a legforróbb az egyes vagy a hatos álláson van-e. Megpróbálkozom a hatossal. Bekukkantok az étkező melletti konyhaszekrény fiókjába, ahol megtalálom Apa gyógyszerlistáját úgy, ahogy Joan mondta. Ennek alapján kiválogatom a pirulákat. A listán az is fel van tüntetve, mennyit kell beadnom reggel, délben és lefekvés előtt. Most még megcsinálom, később azonban Apának magának kéne intéznie.
Reggeli után rászánom magam, hogy megbeszéljem vele Anya állapotát. Joannal egyetértünk abban, hogy tőlem nyeli le a legkönnyebben.
Kísérteties, de Apa szilárdan meg van győződve arról, hogy a kormány alkalmazásában állok, és a titkosszolgálatnak dolgozom. Már több mint tíz éve ebben a hitben él. Természetesen minden nyílt utalást gondosan kerül. Félszegen, sunyin pillant rám, úgy kérdi:
– Hogy megy a munkád, John?
Szemmel láthatóan képtelen elfogadni, hogy felnőtt létemre festésből élek; a viselkedésem kívül esik a számára értelmezhető kategórián.
Anyának nincs ilyen gondja; kiöregedett hippiként könyvel el. Szakállat hordok, Párizsban élek, az sem kizárt, hogy narkózom. Az ő szemében az életem maga a totál is csőd. Apa azonban mentséget keres számomra, és ezt a megoldást sikerült találnia.
Joan szerint ez a világ legnagyobb poénja. Egyszer karácsonyra maga varrta Zorro-jelmezt küldött nekem postán, mellé játék detektívfelszerelést ujjlenyomatvevő készlet és nagyítóüveg kíséretében.
Először tiltakozni próbáltam a titkos ügynök szerepe ellen, később azonban belementem a játékba. Végül is Apa az én kedvemért csinálja. Már csak annyit mondok:
– Minden rendben, Apa.
Ennyi általában elég is; sosem mélyedünk el a részletekben.
Összeszedem a pirulákat, kiöntöm a kávét a csészéjébe, és kopogtatok a hálószoba ajtaján. Elhatároztam, hogy nem viszem ágyba a kávéját. Bekiabálok a csukott ajtón keresztül.
– Ideje felkelned, Apa; kész a kávé.
– Jól van, Johnny, jól van, mindjárt jövök.
Ahogy ott álldogálok, rájövök, hogy újfajta játékba fogtunk.
Apa 1904-ben született. A korosztályába tartozó férfiak tizennégy évesek voltak, amikor az első világháború véget ért, és a második kezdetekor a harminchetedik évüket taposták, már ha Amerika beléptét számítjuk. Apa tehát kimaradt a háborúkból.
Ez a lelke mélyén bántja. Biztosra veszem, hogy szerencsésnek érzi magát, amiért megúszta, másrészt viszont nem élte át a férfiasság nagy illúzióját a hadszíntéren, és ez zavarja.
Házasságáig Apa a szüleivel lakott, azután Anya vette kezébe az irányítást. Mindig is nőuralomban élt; nem tapasztalta meg a legényéletet vagy a férfitársaságot.
A fivéreinek mind jutott rövid legényélet; egyikük harcolt az első világháborúban. Ráadásul szenvedélyes vadászok voltak. Apa éveken át szeretett volna magával vinni azokra a közös vadászatokra az apjával és a fivéreivel, Anya azonban hallani sem akart róla.
– Nem, nem és nem! Ha elmentek, mossátok ki magatok a ruhátokat meg a büdös alsótokat! És nem vagyok hajlandó megtűrni ezeket a bűzölgő szarvasbőr kesztyűket meg indián mokaszinokat a házamban! Punk tum!
Az egész társaság, a Tremont-ági unokafivéreimmel bezárólag minden ősszel fölment Maine-be. Legtöbbször őzet, de az is megesett, hogy medvét ejtettek. Nagyapánál szokták megnyúzni az állatokat, feldolgozni a húst és ki cserezni a bőrt. Az unokafivéreim folyvást a vadásztörténeteik kel traktáltak: hogyan vártak a vadra a hűvös erdők mélyén, kártyázva és sörözve közben. Úgy éreztem, végtelen távolságra vannak tőlem; sosem lesz belőlem igazi férfi.

Most viszont, ahogy a folyosón állva Apa ajtaján zörgetek, mintha katonásdit játszanánk. Nem azt mondom, hogy „Be a farkat, föl a zoknit!”, de az „Ideje felkelni, indulás!” valójában ugyanazt jelenti. Apa pizsamában, papucsban kecmereg ki, és csoszog el a fürdőszobáig.
Ez a csoszogás újdonság nála; nem vagyok biztos benne, nem kisebbfajta stroke következménye-e.
Valószínűbb persze, hogy egyszerűen csak öregszik, az öregek pedig csoszognak, ezért ő is csoszog. Abban, ahogy reggelente végigcsúsz tatja papucsát a szőnyegen, lehet valami, amit „rendjén valónak” érez.
Kijön a fürdőszobából, és az étkező felé indul.
– Apa, miért nem öltözöl föl először? A tojás még nincs készen.
Rám mered, az okuláré nincs rajta.
– Apa, hol hagytad a szemüvegedet?
– Nem találom, Johnny.
Visszakísérem a hálószobába, és meg is találjuk ott, ahova elalvás előtt letette, az éjjeliszekrényen. Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy egyáltalán letette. Az üveget egészen a keretéig vastag piszokréteg fedi. A fürdőszobába viszem, és meleg vízben megmosom a lencsét. Jómagam sem fordítok nagy gondot a szemüvegemre, de ha kezd homályossá válni, csak le szoktam mosni azokat az istenverte foltokat.
Apa az ágy mellett gondosan a fülére igazgatja a szemüveg szárát. Mindig panaszkodik, hogy nyomja az orrát és a fülét, ezért állandóan cserélgeti a típusokat. Kipróbálta a keret nélküli, illetve a fém- és a műanyag keretes fajtát is, majd kezdte az egészet elölről. Csak ötven fölött kezdett szemüveget hordani, képtelen megszokni.
A kávé közben kihűlt. Tudom, azt várja, hogy én keressem elő a ruháját. Az ágy mellett a padlón, ahova ledobta, meg találom a tegnapit. Fölszedem, és az ágyra terítem.
– Tessék, Apa! Fölveheted nyugodtan a tegnapi ruhádat. Tiszta még.
Fürkészőn rám pillant, fölszegi a fejét.
– Sosem viselem két napig ugyanazt, Johnny. Anyád megölne érte.
Nem panaszképpen mondja, csupán tényt közöl. Ami engem illet, én simán elvagyok két napig ugyanabban az alsógatyában.
Keresgélni kezdek, és találok is alsóneműt. Apa dakron bokszer gatyát visel, és azt a fajta ujjatlan trikót, ami még a pólók előtt volt divatban. Úgy fest, mint valami régimódi fürdőruha vagy kocogóing; vállpántokkal és a kéznek hagyott túl széles kivágással. A régi trikóhoz belül egy Szent Szívet ábrá zoló skapulárét tűztek. Apa belebújik a friss trikóba, közben a kezével keresgél.
– Hol a skapulárém, Johnny?
Mintha azt gondolná, hogy minden trikó skapuláréval van ellátva. Lecsatolom a régit, és a kezébe nyomom. Istentelen erőfeszítésébe ke rül, hogy feltűzze; a nyakamat rá, hogy először csinálja életében. Nagy összpontosítással végzi a műveletet, csomóba gyűri a trikót, fölcsatolja a skapulárét, majd kisimítja a ráncokat. Aztán kétszer-háromszor megpaskolja, és mosolyog hozzá. Gondolom, büszke, hogy nem a bőréhez tűzte oda. A faliszekrényből inget és nadrágot adok; előveszek egy pár tiszta zoknit is.
– Nézd, Apa, meg kell tanulnod, minek hol a helye! Anya beteg, nem hagyhatsz mindent rá!
Szélesen, lelkes egyetértéssel elmosolyodik.
– Igazad van, Johnny. Meglátod, beletanulok.
Visszamegyek a konyhába, és fölmelegítem a kávét. Tojást készítek. A pirulákat odateszem a tányérja mellé. Várom, hogy kijöjjön a fürdőszobából; egy örökkévalóságnak tűnik. Mivel vacakolhat ott olyan sokáig?

A Kiadó engedélyével.