FőképViszonylag ritkán nyúlnak a filmesek témaként az állatok „vadságához”, legyenek ezek az állatok ok nélkül, önszántukból gyilkos természetűek; valamiféle betegség, evolúció vagy éppen mutáció folytán pusztítóak; esetleg jogosan, territóriumukat, élőhelyüket, kicsinyeiket vagy életüket való veszélyeztetés miatt védekezőek. Viszonylag ritkán olyan értelemben, amely hiteles környezetben mutatja be őket és az emberrel való ki-ki szembenállásukat. Nem kezdek hosszan ellenpéldákat sorolni, százalékos arányuk akkor is elenyésző, ha egyaránt voltak már vízi (Piranha, Cápa, Alligátor), légi (Madarak, Gyilkos denevérek) és szárazföldi természetűek (Gyilkos hangyák, Ragadozók, Kongó), valamint mindezek kombinációi (Jurassic Park). Ám olyan filmet, amely nem szimplán és fiktív fantáziával akar riogatni, hanem hiteles háttértörténet keretében, földhözragadtan valós attribútumok mentén építkezett volna, még kevesebbet láthattunk. Ezért jóleső történet Ian MacKenzie Jeffers Ghost Walker című novellája, ahol az ember, a vad élővilág és a kendőzetlen természet triumvirátusa, egymásra hatása, harca áll a középpontban. Filmvászonra kívánkozó sztori, ahol lehet nagyot is bukni, de óriásit is szakítani. Nem elsősorban anyagi (de úgy is), hanem inkább művészi és minőségi szinten. Joe Carnahan író-rendező pedig vette a bátorságot, hogy az eddig a(z élet)veszélyes emberi társadalomban játszódó drámai krimi-akciói mellé palettájára felvegye a hamisítatlan, emberi lábnyomtól mentes természet poklát. Amely a magyar címben fehér, az angol eredetiben szürke, és egyaránt vonatkozik Alaszka szálkás természeti vadságára, valamint az ott tanyázó farkashordák nyers kegyetlenségére.
 
A Fehér pokol kapcsán az első gondolatom hidegrázós volt, ám spoiler-ek nélkül nem tudom elmondani, ezért aki még nem látta a filmet, ugorjon néhány sort. Szóval meglehetősen morbid dolognak tűnik számomra, hogy Liam Neeson olyan forgatókönyvet kap kézhez, amelyben a főhős felesége halála után öngyilkosságot fontolgat - tudván, hogy Neeson 3 éve, egy síbaleset következtében veszítette el a feleségét, Natasha Richardson-t. Ám ismeretes az ír színész (ki)tartása is, aki ennyi idő alatt talán képes volt már feldolgozni a tragédiát, lévén 2009-ben a gyász első napjaiban is hajlandó volt korábbi kérése ellenére visszamenni a Chloe - A kísértés iskolája című filmjének forgatására, hogy folytassa a munkát. Minden tiszteletem az övé! Mindezeken túl a tények azt mutatják, Liam Neeson 2009 óta mintha a munkába menekülne. Ez pedig nekünk, nézőknek-rajongóknak kitűnő hír!
 
Az egykori Oscar Schindler-t életkora ellenére (2012-ben tölti be a hatvanat) csupán az utóbbi években fedezte fel magának Hollywood akcióhősként. Joe Carnahan-nel A szupercsapatban már dolgoztak együtt, a Fehér pokol főszerepére pedig talán nem is találhatott volna jobb választást, mint Neeson. A történet szerint John Ottway Alaszka egyik - lakatlan részén lévő - olajfúró állomásán dolgozik olyan „biztonsági őrként”, aki a dolgozók testi épségét védi a kóbor és veszélyes farkasoktól. Amolyan vadászféle ő, aki kitűnően érti a megszelídít(het)etlen természet csínját-bínját. Ottway azonban olyannyira padlón van, mióta felesége „elhagyta”, hogy hajszálra áll az öngyilkosságtól. Amikor véget ér egy hosszabb munkás etap, ő is felszáll arra a repülőgépre, amelyik a dolgozókat repítené vissza távoli otthonukba a jól megérdemelt pihenőre, a gép azonban viharba kerül, és lezuhan. Alaszka érintetlen, vad erdős-hegyes vidékének kellős közepén. A balesetet csupán néhányan (nyolcan) élik túl, és szinte azonnal szembesülnek azzal a ténnyel, hogy nemcsak a semmi közepén zuhantak le, de ráadásul egy félelmetes farkasfalka élőhelyének centrumában, a vadállatok pedig nem cicóznak: egytől egyig le akarnak számolni a betolakodó emberekkel. Ottway, feledvén totális kiábrándultságát, a kis csapat élére áll, és vezetőjükként próbálja biztonságba juttatni őket a fagy, az éhség, a lelki megpróbáltatások, valamint a farkasok elől. Azonban legbelül tudja, hogy ezek a félelmet nem ismerő, élőhelyük érdekében szélsőségesen kegyetlenné váló vadállatok nem fogják őket élve elengedni.
 
Joe Carnahan filmje lineárisan építkezik úgy a történet, mint a feszültség tekintetében. A Fehér pokol sztorija azonban sajnos jócskán egymástól elütő részekre osztható. Kezdetben a film ügyesen, mindenféle flikk-flakk nélkül csap a lecsó közepébe, sallangok és mesterséges kitérők nélkül vezeti fel, majd átélhetően szemlélteti a repülőgép-szerencsétlenséget. A túlélők a farkasok megjelenéséig hitelesen is viselkednek: széthúznak, szkepticizálnak, gyakorlatiatlanoskodnak. Ahogyan azt bármelyikünk tenné egy ilyen szélsőséges szituációban. Eddig brávó, csakhogy amikor a farkasok vadászni kezdenek a megmaradtakra, jön az elengedhetetlen(?) hollywoodi kliségyár, és egyenként sodorja magával mind a szereplőket, mind pedig a jóérzésű nézőt. A Fehér pokol a film középtáján egy közhelyes cselekménysorba süpped, nincsenek meglepő koreográfiák, kidolgozott valószínűségek, hihető fordulatok és mozzanatok. Ám szerencsére mire végleg leírnánk a mozit, az élő emberszereplők száma 3 főre csökken, a film pedig visszatalál az eredetiség hósávos nyomvonalára. Az utolsó 3 mohikán hitelesen néz szembe a farkasokkal, a lezáró fél óra drámaiságban csapást vág a hófödte-hólepte vadonba, Carnahan pedig nem fél átélhető drámai síkra terelni az akció- és kalandtörténetet.
 
Az utolsó filmkockák a nem várt flashback-fordulattal hőseposszá nemesítik az átélt kálvária-szenvedést, s bár frusztrált állapotban hagyják a nézőt, hiteles befejezést biztosítanak a történetnek. Ian MacKenzie Jeffers és Joe Carnahan közösen dolgozták ki a forgatókönyvet, és összességében nem hagyták üres tűzijátékká silányulni ezt a remek sztorit. Masanobu Takayanagi képei élesen ábrázolják Alaszka vadonjának a mélységeit, kézzelfogható portfóliót adnak a vidékről, bár helyenként mesterséges kulisszáknak tűnik a táj. A zenei koncepció vegyes: hol hagyják magukban a természetes hangeffektusokat hatáskeltésnek, hol pedig mesterséges zenével segítenek rá a drámai élekre. A tábortűz körüli sztorimeséléskor, valamint a befejező képkockák fordulatakor megszólaló zene egyébként az Ink című zseniális filmből származik, és a sokoldalú Jamin Winans szerzeménye.
 
A Fehér pokol színészileg szinte teljesen Liam Neeson fizikai és lelki karakterére alapoz, kisugárzása alapból a többi színész fölé emeli őt. Ahogyan a szereplők számszerileg is csökkennek, ő ezzel egyenes arányban lesz egyre több és több, hogy végül hiteles monodrámává élesítse ki az emberi harcot és szenvedést. S bár sokan a film hibájának róják fel a farkasok megjelenítésére szolgáló gyenge CGI-animációt, nálam egyáltalán nem verte ki a biztosítékot, mivel szinte alig-alig voltak fizikailag láthatóak, viszont homályba-sötétségbe vesző jelenlétük hatásos rettegést szított. Összességében elmondható, hogy Liam Neeson-ra a Fehér pokol képében ismét egy nekünk jóleső (neki bizonyára kevésbé) vezekléstörténet talált rá, amely tartalmi atmoszférájának kiváló zanzája a filmben többször is elhangzó versike: Még egyszer a harcban / az utolsó harcban, amelyben részt veszek / élni és meghalni ezen a napon / élni és meghalni ezen a napon.