Főkép

Bármennyire furcsán hangzik is Diablo Cody és Jason Reitman legújabb közös filmjének magyar címe – Pszichoszingli – mégis illik a film történetéhez: egy középkorú, szingli nő, teljesen érhetetlen okokból szeretné visszaszerezni középiskolás szerelmét. Azonban a film sokkal többről szól ennél. Aki azt hitte, vígjátékra fog beülni, az csalódni fog. A Pszichoszingli kemény dráma, pár humoros betéttel megtűzdelve.
 
Minden harmincas nő szeretne újra 16 lenni, vagy legalábbis újraélni azt a korszakot, amikor fiatal, ambiciózus, ellenállhatatlan volt, és a gimnázium minden fiúja szerelmes leveleket dobált a szekrényébe. Mavis Gary, a pszicho szingli, pontosan így éli az életét, még 20 évvel később is: feketére festett körmök, póthaj, az MTV állandó bömböltetése, éjszakai kocsmatúrák, Hello Kitty-s póló, tapadós titokmelltartó, szűk, fekete, mélyen dekoltált mini ruha, és egy Mini Cooper a ’90-es évek legnagyobb slágereivel – kazettán.
 
A középiskola legnépszerűbb lánya szellemíróként dolgozik egy fiatal felnőtteknek szóló könyvsorozaton, 37 évesen túl van egy váláson, rengeteg egyéjszakás kalandon, mégis egyetlen cél hajtja csak: visszacsábítani középiskolai szerelmét, a jóképű, ámbár házas kispapát, Buddy Slade-et (Patrick Wilson). Amint belép szülővárosába, Mercuryba, rájön, hogy mióta elköltözött a Mini Almába (Minneapolisba), tulajdonképpen semmi sem változott. A régi bandatagok mostanra boldog családban élnek (egymással, természetesen), a szerencsétlen, kitaszított osztálytársak pedig ugyanolyan elveszettek maradtak.
 
A kívülállónak muszáj megint beleszoknia a kisvárosi életbe, eggyé válni a többiekkel, újra bandatagnak lenni, ami egy társadalomból saját magát kirekesztő nőnek nincs igazán az ínyére. A saját szabályai szerint éli életét, amit otthon el kell felejtenie. Vagy alkalmazkodik, és belső körökből próbálja visszahódítani régi kedvesét, vagy visszavonul. Mindenki, aki fel tudja mérni a helyzet valószínűtlenségét, a másodikat tenné, kivéve Marvist.

 

Charlize Theron tökéletes Marvis szerepében. A játéka annyira őszintének tűnik, hogy el tudnám képzelni róla, hogy kamerák nélkül is tényleg így éli az életét. Annyira hitelesen ragadta magához a kólás üveget mint éltető erőt, mintha minden reggel kiszáradva, másnaposan ébredne fel. Gyakorlás teszi a mestert, vagy tényleg ennyire hihetetlenül jó színész? Nemcsak gyönyörű, hanem tehetséges is. Pimasz, kegyetlen, de képes az érzelmei kimutatására, könnyei teljesen őszinték.
 
A mellékszereplők közül a Mattet megformáló Patton Oswaltot emelném ki, aki játékával értékes, és fontos mozzanatokat tesz hozzá Marvis jellemfejlődéséhez. A férfi a középiskolában olyan lelki és testi sérüléseket szerzett, amiktől elhagyatottnak, kitaszítottnak érzi magát mind a mai napig, és örömét kis játék katonák átfestésében leli. Aztán találkozik Marvisszal. Matt és Marvis szövetséget alkotnak, és próbálják levenni egymásról azt a terhet, amit a középiskola óta magukkal cipelnek. Megpróbálnak visszatérni abba az állapotba, amit mi valóságnak hívunk.
 
Bár nehezen vettem rá magam a film megtekintésére, pozitívan csalódtam benne, sőt, elgondolkodtatott. Szeretem a filozófiai témájú filmeket, melyeknek van mondanivalója. Ez a film pont ilyen. A Pszichoszingli ráébreszti az embert arra, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk valójában, és mennyire a külsőségeknek élünk. Lehetünk akár a legpimaszabb nők a város szemében, ha otthon, a négy fal között, magányosan a párnába sírjuk a bánatunkat. Ilyen a világ valójában, és a film tökéletes reprodukciója az életünknek. Kegyetlen és felszínes, egészen addig, míg valaki fel nem karol, és nem ébreszt rá, hogy értékesebbek vagyunk annál, mint amilyennek mutatjuk magunkat. Ki nem érezte már azt, hogy egyedül maradt a nagyvilágban, és a múlt az egyetlen kapaszkodó, ahol még volt valami értelme az életének? Ha valaki már átesett effajta traumán, vagy éppen ezt a korszakot éli, vagy majd fogja, az mindenképp nézze meg a filmet. Érdemes lesz.