FőképFülszöveg:
Chuck Palahniuk legfrissebb - angolul 2011-ben megjelent - regényét tartja kezében az olvasó.
A "Harcosok klubjá"-nak szerzője ezúttal sem kímél senkit és semmit: A "Kárhozott" főhőse, Maddy Spencer, a tizenhárom éves, halott, kövér kislány a pokol tájain bolyong a "Nulladik óra" című film szereplőire feltűnően emlékeztető kis csapatával, s közben a Sátánhoz címzett meséjében osztja az élőket és a holtakat, boldog-boldogtalant.
Lassan visszatérnek az emlékei arról, hogyan halhatott meg, s igyekszik kitalálni, milyen "élet" is vár rá a halál után.
A Dante és Swift nyomdokaiban járó, fergeteges palahniuki szatíra célpontja az immár szokásos kulturális visszásságok mellet ezúttal az elbizakodott hit - önmagunkban -, melyet Maddynek is fel kell adnia, ha beleszólást szeretne saját sorsa alakulásába, és vissza akar térni evilági szeretteihez.
Ehhez azonban nem kisebb ellenféllel kell szembenéznie, mint magával a Sátánnal...
 
"Halottnak lenni annyi, mint csomagok nélkül utazni.
Halott-halottnak lenni állandó, huszonnégy órás, egész hetes, egy évben háromszázhatvanöt napig tartó, örökkön-örökre szóló elfoglaltság...
Ne akard tudni, milyen érzés, mikor az emberből az összes vért kipumpálják. Még az is lehet, hogy nem kellett volna elmondanom, hogy halott vagyok, mert most biztosan sokkal, de sokkal felsőbbrendűbbnek érzed magad.
Még a kövérek is felsőbbrendűbbek, mint a Halottak.
Ám legyen: íme az én Szörnyűséges Vallomásom. Őszinte leszek és tiszta vizet öntök a pohárba. Nem rejtőzködöm tovább. Halott vagyok. Ezt többé nem vetheted a szememre.
 Való igaz, mindnyájan rejtélyesnek és abszurdnak tűnünk egymás számára, de senki nem áll annyira távol tőlünk, mint egy halott. Az idegeneknek meg tudjuk bocsátani, hogy gyakorolják katolikus vallásukat, vagy hogy homoszexuális aktusban vettek részt, de azt nem, ha beismerik, hogy halottak.
Utáljuk a menthetetlen eseteket.
A halál a legnagyobb gyengeség jelének tűnik, rosszabbnak az alkoholizmusnál vagy a heroinfüggőségnél, és egy olyan világban, ahol az embert lustának bélyegzik, ha nem borotválja a lábát, halottnak lenni végzetes jellemhibára vall."

Részlet a könyvből:
I.

Ott vagy, Sátán? Itt Madison beszél. Épp most érkeztem meg ide, a Pokolba, de nem az én hibám, hacsak nem mert marihuána túladagolásba haltam bele. Talán azért kerültem a Pokolba, mert kövér vagyok – egy igazi kis hízott disznó. Ha pedig Pokolra lehet kerülni az önbizalom hiánya miatt, akkor azért vagyok itt. Bárcsak azt hazudhatnám, hogy csontsovány vagyok, a hajam szőke, és nagy a mellem. De hidd el nekem: nem véletlenül vagyok kövér.
Először is bemutatkoznék.

Hogyan is lehetne pontosan érzékeltetni, milyen az, mikor az ember halott…
Igen, ismerem az érzékeltetni szó jelentését. Halott vagyok, nem retardált.
És hidd el nekem, halottnak lenni könnyebb, mint meghalni. Ha sokat tévézel, akkor a halál már gyerekjáték lesz. A tévézés meg a netezés tulajdonképpen kiváló felkészülést jelentenek arra az időre, amikor majd halott leszel. A halált leginkább úgy tudnám jellemezni, ha ahhoz hasonlítom, mint mikor anyám bekapcsolja a laptopját, hogy belekukkantson a mazlatáni vagy banffi házunk biztonsági megfigyelő rendszerébe.
– Nézd! – fordítja felém a monitort. – Havazik.
A számítógép képernyőjén milánói házunk belső tere izzik fel lágyan, a nappali, ahogy kinn szállingózik a hó, és anyám a távolból lenyomja a Ctrl+Alt+W billentyűket, hogy teljesen széthúzza a nappali függönyeit. A Ctrl+D-vel tompítja a fényeket, és ülünk ott ketten egy vonaton, vagy egy bérelt autóban, vagy egy bérelt repülőgép fedélzetén, és bámuljuk a csodás téli tájat az üres ház ablakain át – a képernyőn. A Ctrl+F-fel tüzet gyújt a gázkandallóban, s hallgatjuk az olasz hópelyhek susogását és a tűzhely pattogását a biztonsági rendszer hangszóróin keresztül. Aztán anyám a fokvárosi házunk rendszerébe lép be a billentyűzet segítségével. Majd benéz a brentwoodi házunkba. Egyszerre lehet mindenütt és sehol sem, merenghet a naplementében és bámulhatja a levéltakarót bárhol, kivéve ott, ahol éppen van. A legjobb esetben is őrszem. A legrosszabb, hogy voyeur.
Anyám fél napokat tölt el azzal, hogy bútorokkal telezsúfolt üres szobákat bámul a laptopján. távolról babrálja a termosztátot. Letompítja a fényeket, a lágyan szóló zene hangerejét minden szobában a megfelelő szintre állítja.
– Csak hogy meglepjem a besurranó tolvajokat – szokta nekem mondani. Egyik kameráról a másikra vált, ahogy párizsi házunkban a szomáliai szobalányt figyeli, amint éppen takarít. A képernyő fölé görnyedve felsóhajt:
– A krókuszom virágzik Londonban…
Apám a Times szélesre tárt üzleti rovata mögül annyit mond:
– Helyesen többes számot kellene használni: krókuszaim.
Anyám halkan felsikkant, és három kontinens távolból a Control+L segítségével bezárja a szobalányt a fürdőszobába, mert úgy tűnik, nem sikálta elég fényesre a csempét. Anyám ezt találja a legjobb szórakozásnak. Úgy van hatással a környezetére, hogy fizikailag nincs is jelen. Consummatio in absentia. Mint aki évtizedekkel ezelőtt felénekelt egy slágert, és az éhbérért dolgozó, ismeretlen kínainak még mindig az jár a fejében. Hatalom ez is, csak hát céltalan, hasztalan hatalom.
A számítógép képernyőjén a szobalány egy váza frissen vágott pünkösdi rózsát helyez az ablakpárkányra, anyám a műholdon keresztül kémleli, a tapipadot püfölve egyre lejjebb és lejjebb állítja a légkondicionálót a wifi-kapcsolaton keresztül, hűti a házat, azt az egy szobát, fagyasztót, lesiklópályát megszégyenítő hideget fúj be, királyi váltságdíjjal felérő értékű energiát és freont pazarol arra, hogy tízdollárnyi szép rózsaszín vágott virág egy nappal tovább tartson a vázában.
Hát ilyen halottnak lenni. Igen, tudom, mit jelent az, hogy absentia. Halott vagyok, nem hülye – és halottként, Istenemre mondom, felfogom a hiány értelmét.
Halottnak lenni annyi, mint csomagok nélkül utazni.
Halott-halottnak lenni állandó, huszonnégy órás, egész hetes, egy évben háromszázhatvanöt napig tartó, örökkön-örökre szóló elfoglaltság…
Nem akarod tudni, milyen érzés, mikor az emberből az összes vért kipumpálják. Még az is lehet, hogy nem kellett volna elmondanom, hogy halott vagyok, mert most biztosan sokkal, de sokkal felsőbbrendűbbnek érzed magad. Még a kövérek is felsőbbrendűbbek, mint a Halottak. Ám legyen: íme az én Szörnyűséges Vallomásom. Őszinte leszek és tiszta vizet öntök a pohárba. Nem rejtőzködöm tovább. Halott vagyok. Ezt többé nem vetheted a szememre.
Való igaz, mindnyájan rejtélyesnek és abszurdnak tűnünk egymás számára, de senki nem áll annyira távol tőlünk, mint egy halott. Az idegeneknek meg tudjuk bocsátani, hogy gyakorolják katolikus vallásukat, vagy hogy homoszexuális aktusban vettek részt, de azt nem, ha beismerik, hogy halottak. Utáljuk a menthetetlen eseteket. A halál a legnagyobb gyengeség jelének tűnik, rosszabbnak az alkoholizmusnál vagy a heroinfüggőségnél, és egy olyan világban, ahol az embert lustának bélyegzik, ha nem borotválja a lábát, halottnak lenni végzetes jellemhibára vall.
Mintha életkerülő lennél – egyszerűen nem feccöltél volna elég energiát abba, hogy kihozd magadból a maximumot. Lógós! Ha pedig kövér és halott is vagy egy személyben, akkor – nekem elhiheted – az duplán szívás.
Ez persze nem fair, de ha sajnálsz is, most akkor is dagad a melled az önelégültségtől, hogy bezzeg te élsz, és most biztos valami szegény állat húsát csócsálod, aki szerencsétlenségére alattad helyezkedik el a táplálékláncban. Nem azért mondom, hogy az együttérzésedre apelláljak. Tizenhárom éves vagyok, lány, és halott. Madisonnak hívnak, és egyáltalán nincs szükségem rá, hogy lesajnálj. Ez megint csak nem fair, de hát az emberek már csak ilyenek. Ha találkozunk valakivel, akkor az az alattomos kis hang azt mondja onnan bentről:
– Lehet, hogy szemüveges vagyok, hogy a csípőmön ott az úszógumi, hogy lány vagyok, de legalább nem vagyok Meleg, Fekete vagy Zsidó.
Vagyis: az vagyok, aki – de legalább szorult belém annyi szépérzék, hogy nem tE vagyok. Hát ezért habozok még megemlíteni is, hogy halott vagyok, mert mindenki, még egy mexikói meg egy AIDS-es is, egyszerre olyan átkozottul felsőbbrendűnek érzi velem szemben magát. Mint mikor a hetedikes történelemórán Nagy Sándorról tanultunk, és folyton az járt a fejemben, hogy:
– Ha Sándor olyan bátor és okos volt, olyan Nagy, akkor miért halt meg?
Igen, tudom, mit jelent az, hogy alattomos.
A halál Vétek, és ezt a vétket egyikőnk sem szeretné SOHA elkövetni. Ezért eszünk korpás muffint és járunk el végbéltükrözésre. Ezért szedjük a vitaminokat és csináltatjuk meg a méhnyakrákszűrést. Persze nem te – te sose halsz meg –, te csak érezd magad felsőbbrendűnek! Gyerünk, rajta, megy ez neked! Kend be magad szépen naptejjel, és tapogasd ki, vannak-e csomók a melledben! Én nem rontom el a Nagy Meglepetést.
De az igazat megvallva, ha halott vagy, akkor még a hajléktalanok meg a retardáltak sem cserélnének veled. Hiszen megrágnak a férgek. Állampolgári jogaid teljes megnyirbálása ez. A halál ellen törvényt kellene hozni, de valahogy mégse hallani az Amnesty International kampányáról ez ügyben. Rocksztárok se állnak össze egy kislemez erejéig, hogy az így befolyt összegből megakadályozzák, hogy a férgek szétrágják az ÉN arcomat.
Anyám azt mondaná, hogy nagyon felvágták a nyelvemet. Mindig korholt:
– Madison, mit kotnyeleskedsz már megint?
Most is rám szólna:
– Te halott vagy, nyugodj meg szépen!
Hogy halott vagyok, apámnak valószínűleg óriási megkönnyebbülést jelent; így legalább nem kell aggódnia, hogy szégyenbe hozom, ha teherbe esek. Mindig azt mondta nekem:
– Madison, akárki is köt ki melletted, annak egész estét betöltő elfoglaltságot jelentesz majd…
Ha tudta volna, mit beszél.
Amikor az aranyhalam, Ficánka úr meghalt, lehúztuk a vécébe. Amikor a cicám, Csíkos úrfi halt meg, ugyanezzel próbálkoztam, és ki kellett hívni a vízvezeték-szerelőt, hogy küldje utána a csőgörényt. Azt a felfordulást! Szegény Csíkos úrfi! Amikor én meghaltam, akkor egy Ferdinand de Ferde kórboncnok – nyugi, megkíméllek a részletektől – meztelenül kiterített, kipumpálta belőlem az összes vért, és csak a jóisten tudja, miféle elvetemült huncutságokat művelt a tizenhárom éves szűzi testemmel. Lehet, hogy felvágták a nyelvemet, de a halál akkor is a legnagyobb átverés. Anyám azért fizette ki a tartóshullámot a hajamba, meg az összes balettórámat, hogy egy sörhasú, lecsúszott patológus nyaljon tisztára a forró nyálával!
Én mondom, ha egyszer halott vagy, akkor megszűnnek a határok közted és a külvilág között, nincs többé intim szférád. Mondom, nem azért haltam meg, mert lusta voltam az élethez. Nem is azért, mert a családomat akartam büntetni. Bármennyire is pocskondiázom a szüleimet, ez még nem jelenti azt, hogy utálom őket. Na jó, egy darabig még maradtam, és elnéztem, ahogy anyám a laptopja fölé görnyed, és a Control+Alt+L billentyűket püföli, hogy bezárja a szobámat Rómában, a szobámat Athénban, az összes szobámat szerte a világon. A billentyűzet segítségével aztán mindenütt behúzta a függönyöket, hűtésre állította a légkondicionálót, bekapcsolta az elektrosztatikus légszűrőt, hogy még a por se lepje be a babáimat, a ruháimat és a plüssállataimat. Még szép, hogy nekem jobban hiányoznak a szüleim, mint én nekik, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy ők engem csak tizenhárom évig szerettek, de én őket egész életemben. Elnézést kérek, hogy nem maradok tovább, de nem akarok halott lenni, és nézni másokat, miközben lehűtöm a szobát, lekapcsolom a villanyt, elhúzom a függönyöket, aztán meg vissza. Nem akarok csak voyeur lenni.
Egyáltalán nem fair, de attól tűnik a földi élet Pokolnak, hogy azt várjuk, ez lesz a Mennyország. A földi élet az csak földi élet. A halott csak halott. Erre hamar rájössz majd magadtól. Ne ronts a helyzeteden azzal, hogy felidegesíted magad!

A Kiadó engedélyével.