Főkép

Kaja Solness egy fiatal, csinos nyomozónő, aki azért érkezett Hongkongba, hogy megkeresse és hazavigye Norvégia egyetlen megfelelően képzett sorozatgyilkos-szakértőjét, mert egyesek úgy gondolják, hogy az ő segítsége nélkül nem fogják tudni elkapni azt a személyt, aki legalább két fiatal nő haláláért felelős. Ám Harry Hole nem akarja, hogy megtalálják, hazamenni meg aztán végképp esze ágában sincs. Ám Kaja mond valamit, amiért a fickó mégis meggondolja magát.
 
Harry Hole egészen pocsékul fest, amikor találkozunk vele. Úgy tűnik, a Hóember-ügy sokkal jobban megviselte, mint azt bárki gondolta volna, beleértve talán őt magát is. Persze a pia és a drog sem segített, a járulékos sérülésekről nem is beszélve, legyenek azok testiek vagy lelkiek. Ez utóbbiból bizony van bőven: olyan, mintha külső és belső démonok űznék, hajszolnák szerencsétlen fickót, akinek esélye sincs a menekülésre, ha ugyanis az egyiket le is rázza, a benne lakozók csak még intenzívebb kínzásba kezdenek. Talán csak akkor csitulnak el egy kicsit, amikor Harry azt teszi, amiben a legjobb: nyomoz – szabályokat áthágva, a saját elképzelése szerint. Csakhogy amíg ő távolt volt, megváltoztak a viszonyok, és a gyilkossági osztály helyett a Kripos, a Nemzeti Nyomozó Iroda illetékességébe tartoznak az ilyen ügyek. Pláne azután, hogy a harmadik áldozat egy parlamenti képviselő.
 
Mikael Bellman a Kripos új üdvöskéje, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy a teljes hatalmat a nemzeti nyomozó iroda kapja meg. Ehhez jól jönne, ha képes lenne megoldani ezt a gyilkosságsorozatot, ám a dolgok jelenlegi állása szerint erre nem sok esély van. Sőt, újabb áldozat kerül elő. Bellman meg ahelyett, hogy nyomozna, a karrierjét építgeti, míg másokét igyekszik tönkretenni.
 
Lassan, komótosan indul a regény, talán egy kicsit túlságosan is, de ahogy haladunk előre, megértjük, hogy ez is része a koncepciónak, hogy így akarja a szerző elaltatni az éberségünket, mert nem szeretné, ha a szükségesnél hamarabb jönnénk rá bizonyos dolgokra, vagy vonnánk le bizonyos következtetéseket. Ijesztő, hogy az egymástól annyira távol elhelyezett darabkák, elejtett megjegyzések, utalások hányféleképpen állhatnak össze kerek egésszé, amiről aztán kiderül, hogy nem is az, amit akartunk. Mintha csak egy különlegesen bonyolult kirakós darabjait próbálnánk meg összeilleszteni, melyekről éppen abban a pillanatban derül ki, hogy nem jó helyen vannak, amikor elégedetten hátradőlnénk, és élvezni kezdenénk a jól végzett munka örömét. De nem, nem vagyunk kész, egyszerűen csak benéztünk valamit, mégpedig alaposan, és állhatunk neki megkeresni, hogy melyik darab nem a saját helyére került. Szinte látom magam előtt, ahogy Jo Nesbo ilyenkor gonosz mosollyal a szája sarkában dörzsölgeti a tenyerét.
 

 
Persze mire eljutunk idáig, már túl vagyunk néhány megrázkódtatáson, pár meglepetésen, és egyszerűen nem értjük, hogy miért éreztük az elején azt, hogy lassú és komótos a regény, hiszen szinte száguldunk az eseményekkel. Vagyis inkább az események száguldanak, mi meg csak nézünk, és reménykedünk. Abból úgyis kevés van a regényben. Ellenben talán a szokásosnál is több olyan szál akad, amit a szerző elkezd mozgatni, aztán valamikor nemes egyszerűséggel leteszi, de nem veszi vissza, ezáltal nem is dolgozza el. Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka: figyelmetlen volt, vagy teljesen tudatosan cselekedett, és egyszer majd, egy következő történetben újra felveszi és elkezdi mintába szőni őket – abban ugyanis zseniális.
 
Szeretem, ahogy Jo Nesbo ír. Vannak benne szép, már-már lírai képek, meg persze gyilkosságok is, ám ezek leírása nem annyira naturális, hogy zavaró legyen, vagy éppenséggel fájjon. Pedig részletes és érzékletes, mégis inkább a hűvös precizitás lenne a megfelelő, ha jellemeznem kéne. Talán éppen azért, mert soha nem ez a lényeg, ez is csupán a nagy egész egy fontos részlete, ha úgy jobban tetszik, a kiinduló- és egyben végpont. Mert minden innen indul, és ide tér vissza. Mert nem a tett, hanem az odáig és onnan vezető út a lényeg. Nem a hogyan, hanem a miért. Lenyűgöző, ahogy Nesbo olykor néhány ecsetvonással csupán felvázolja a körvonalakat, máskor pedig kínos precizitással kidolgozza a részleteket. Ez is generál egyfajta feszültséget, mint ahogy az is, hogy igazából egyetlen olyan főbb szereplője sincs a regénynek, aki a szó szoros értelmében jó. Nincs fehér és fekete, csupán egy szürke skála szolgál alapul a besoroláshoz. És ami igazán szörnyű, hogy szinte mindvégig ott lappang a tudatunk hátsó szegletében a gyanú a tettes személyét illetően, mégis hagyjuk, hogy Nesbo kedve szerint játszadozzon velünk. Különleges csemege tehát a Leopárd, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek, aki igényes bűnügyi történetre vágyik, és közben nem riad vissza a szokatlan megoldásoktól.

Részlet a regényből