Főkép

Több okból is fura és nehéz erről a könyvről írni. Még a szüleim sem éltek, mikor eredetileg megjelent, 1950-ben, ugyanakkor ez már a harmadik magyar kiadása. Sci-fi rajongók több nemzedéke is alapműnek és kedvencének vallja, de ha félreteszem a „külsőségeket” (Mars, űrrakéták, atomháború és utána, stb.), ez a könyv „egyszerűen csak” az emberiségről szóló irodalom.
 
Kezdem a rossz hírrel: ilyenek vagyunk. Bradbury itt ugyan kevésbé kiábrándult, mint a Fahrenheit 451-ben (a másik legismertebb műve), és meglehet, a Marsra még nem lépett ember, de világunk és önmagunk pusztításában még hatékonyabbak lettünk azóta, hogy a Mester megírta ezt a könyvet. Ami nem is igazi regény, inkább novellák sora, egyszersmind kaleidoszkóp a végről. Csak néhány visszatérő szereplő van, és minden fejezet az emberire koncentrál. S micsoda megdöbbenés nyomban a második novellában azzal szembesülni, hogy a marsbéliek is „emberek”: egy házaspárt látunk, akiknek megromlott a kapcsolata. Aztán jönnek a földiek, egyre jönnek, megállíthatatlanul, és bár kezdetben ők halnak, végül a marslakók pusztulnak el. Bradbury alighanem elmehetne az indiánokat leigázó, legyilkoló egész fehér amerikai népség lelkiismeretének...
 
De mindeközben végig az emberin van a hangsúly, s nem csak kollektíve, hanem mindazon szereplők sajátosságain, jellemén, motivációin, akik lépjenek elénk akár csak egyetlen oldal erejéig, mégis teljesek, élők, valóságosak. Úgy cselekednek, ahogy ilyen típusú emberek ilyen – hol szokatlan, hol nagyon is ismerős – szituációkban cselekednének. És a marslakók persze végül is idegenek, de nem csak ezt érezzük, hanem azt is, nekik milyen idegenek a sápadt, levegőért kapkodó földiek... És idegen a környezet, a helyzet is az emberek számára, és Bradbury nem hagy pillanatnyi kétséget sem afelől, hogy soha nem lesz ugyanolyan, mint a Földön. Mint a Földön volt, valaha...
 
Van itt szó rasszizmusról, idegen, ám csodás civilizációról, emberekről, akikben van emberség, és olyanokról, akikben szemernyi sincs; vannak itt olyanok, akiket megérint a marsiak költői, kifinomult kultúrája, és olyanok, akiket csak a profit érdekel. Az egyik kedvenc fejezetem Poe műveit idézi meg egészen káprázatos módon – külön kis stílusbravúr, ajándék egy amúgy is gyöngyszemekből álló novellafüzérben. Nincs egy mondata sem a könyvnek, amit más így meg tudott volna írni.
 
Bradbury soha nem tartozott azon sci-fi írók közé, akik a tudományos oldalra helyezték a hangsúlyt. S valóban, kit érdekel az, hogy hogyan jutunk el egy másik bolygóra, ahhoz képest, hogy egyáltalán eljutunk és mit csinálunk ott?! A technikai vonal elnagyoltsága egyben az egyik kulcsa is annak, hogy miért nem avultak el az írásai. Ő sohasem ünnepelte a fejlődést, a haladást, a tudományt, ő aggódott, és 62 év elteltével sem lehet azt mondani, hogy bármi jobb lett, sőt, szóval volt miért. Amíg az ember lényegi része nem változik, Bradbury-t lehet majd olvasni, és kell is, pl. emlékeztessen arra, hogy ilyenek vagyunk, és ha így megy tovább, elpusztulunk mi is.
 
Olyan ez a regény, mint egy sírfelirat: így éltünk, így haltunk. Ha egy idegen létforma szállna le ma a hátsókertünkben, ezt nyomnám a kezébe, hogy olvassa el, mert többet mond el rólunk, mint megannyi túlélőkalauz, vagy színes képekkel illusztrált ismeretterjesztő munka. Benne van az emberiség karaktere, butasága, egója, s csak remélni tudom, hogy a lelke nem, hogy az nem ilyen, az több és jobb is azért... Igen, a Marsbéli krónikák mélységes kritikája az emberiségnek, de kimondatlanul, s az olvasóra hagyja az ítélkezést. Vagy az Univerzumra.
 
Részlet a regényből

 

A szerző életrajza

Kapcsolódó írás:Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Bárka Színház - 2011. február 26.)