Főkép



Számomra ismeretlen, ifjú szerző könyvével ismerkedve elsősorban mindig az érdekel, meg tud-e szólítani a témájával vagy stílusával. Az esetek elég nagy többségében nem sikerül nekik. Ellentétben Albert Tímeával, akinek bemutatkozó kötete az első mondattól az utolsóig szinte magába szippantott, és nem is annyira a történetnek aligha nevezhető elmélkedésekkel a szerelem felett, hanem a megfogalmazással. Kiteljesületlen, egymásból kiteljesedő mondataival. Költőiségével. Líraiságával.
 
A téma évszázados, ha nem is örök. Legkésőbb a középkor óta foglalkoztatja a művészeket. A szerelemben való teljes önfeladás, a tökéletes egyesülés olthatatlan vágya és nyomasztó lehetetlensége azóta gyötri az érző lelkeket. A második ezredforduló szerelmesét vitathatatlanul másféle, talán intenzívebb feszültségek és kétségek is kínozzák, a közeledés és rettegés dialektikája pedig sokszor a borderline betegek „szerető gyűlölségével” rokon. Minél közelebb kerülnek a kívánt személyhez, annál félelmetesebbnek érzik helyzetüket. Annál inkább igyekeznek felszínes, csak testi kapcsolatokba menekülni a feltétlen odaadás helyett. Annál inkább a semmire sem vezető barátságban keresik a támaszt a tényleges egymástól függés helyett. Közben pedig a szerelmes mindvégig függő marad. Addikciója tárgya pedig sokszor nem is hús-vér személy, hanem egy eszménykép, amely rávetül valakire.
 
Voltaképp a Gipsz égbolt fragmentumaiból sem áll össze, s rajzolódik ki a „másik” alakja, ennek elsődleges oka azonban lehet a kötetet jellemző, végletekig vitt szubjektivitás. Az a döbbenetesen személyes, már-már vallomásos stílus, amely épp látszatra gáttalanul feltárulkozó volta miatt fordul át egyfajta objektivitásba, és engedi meg az akár egyszerre szentimentális és érzelemmentes olvasatokat. Teszi egyformán lehetségessé a beleélést és a hűvös távolságtartást.
 
A két fő fejezet („Cukor és cián”, „Mandarinliget” – rövid „Prológus”-sal és „Epilógus”-sal kiegészítve és keretbe zárva) mottószerű alfejezetcímekkel ellátott pillanatképek sorából áll. Azaz félrevezető lehet az alfejezet megnevezés. Sokkal inkább versek, és még csak nem is prózaversek ezek. Egyszerre szikár és végtelenül személyes kortárs költemények, nem egy helyen kopogó tőmondatokkal, vagy akár kihagyásokkal teli, egymásra halmozott mondattöredék-szekvenciákkal. És lényegében minden egyes passzus egy-egy kép vagy impresszió kibontása főként igékké és főnevekké csonkolt közléskísérletek segítségével. Közben pedig, elszórtan, József Attila-i és pilinszkyi magasságokba törő metaforák, mellbevágóan erős kvázi-verssorok.
 
Nem hiányzik tehát sem a téma – legfeljebb a történet, jóllehet a kötetben tagadhatatlanul végigvonul egyfajta cselekményszál –, sem az összetéveszthetetlen hang, az egyéni stílus. Nem igazán romantikus, és még kevésbé regény, annál inkább szerelmes e kötet. Egy sajátosan mai életérzés megfogalmazása egy lány/fiatal nő szemszögéből, akivel mégis könnyen azonosulni vagy szimpatizálni lehet. Akár fiúknak, férfiaknak is, mindössze egy kevéske érzékenység szükséges hozzá. A kötet legnagyobb erényének ennek ellenére a stílusát érzem, ami felettébb szép reményekre jogosíthat az írói pályán. Csupán állhatatosság kell hozzá. De ez nyilvánvalóan a jövő zenéje még.