Főkép

Vivaldi muzsikája és az I Musici sokáig egymással szinte bármikor kölcsönösen behelyettesíthető fogalmaknak számítottak. Ez bizonyos fokig ma is igaz, még akkor is, ha az egyre nagyobb számú historizáló, vagyis autentikus hangszereken és modorban játszó zenekar állandóan újabb meg újabb kiváló felvételekkel és előadásokkal kápráztatják el a zeneértő közönséget, a legismertebb Vivaldi-mű, a Négy évszak értelmezésében pedig Nigel Kennedy produkált valami azóta is felülmúlhatatlant. Ahogyan azonban az immár több mint hat évtizedes hagyományt maga mögött tudó tizenkét muzsikus Vivaldit játszik, az maga a velencei barokk. A 2012. évi Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében adott koncertjükkel pedig ismételten ezt igazolta a római kamarazenekar.
 
Volt már szerencsém élőben látni az I Musicit, sok esztendővel ezelőtt, még Mariana Sîrbu első hegedűssége idején, a Zeneakadémián. Akkor hasonlóképp lenyűgözött az előadásuk, mint most, határozottan nőiesebbnek tűnt viszont a zenekar, már csak a csembalónál a basso continuót kiszínező Maria Teresa Garatti jelenléte miatt is. Most ugyanis kizárólag férfiak alkotják a csapatot, ami ugyan semmiképp sem von le a rendkívül magas művészi színvonalból, mégis kissé egyoldalúvá, valahogyan tényleg férfiasabbá teszi az interpretációt, főleg annak fényében, hogy Vivaldi versenyműveit eredetileg egy lényegében kizárólag nőkből álló vonós együttes adta elő.
 
Ismerve a mostani műsor gerincét adó Négy évszak számtalan különösen kiemelkedő és még ennél is több „kötelező” hangfelvételét, szinte hihetetlennek tűnik, hogy 1955-ben az I Musici a hangrögzítés történetében másodikként vette fel stúdióban Vivaldi négy, ma már liftzeneként, telefonos kapcsolásvárakoztatáskor, no meg aluljárókban is gyakorta felcsendülő concertóját. Így talán nem meglepő, hogy ezúttal az obligát (vagyis a szerző által egyedül kötelezőként megjelölt) hegedű helyett fuvolán hallhattuk a műveket, méghozzá a rendkívül tehetségesnek tartott (és a koncerten nyújtott teljesítménye alapján valóban több, mint ígéretes) Magali Mosner értő előadásában.
 
Mosner kiemelkedő zenei képességei ellenére nem véletlenül hangsúlyoztam ki, hogy Vivaldi hegedűre írta ezeket a versenyműveket, mivel az egy hangmagasságban ismétlődő tizenhatodok meglehetősen nehézkesnek és sutának hatnak, a kettős fogások pedig egyszerűen megvalósíthatatlanok fuvolán. Ez leginkább a g-moll („Nyár”) concertóban tűnt fel, melynek harmadik tétele bővelkedik az előbb említett buktatókban, ám még a fényes E-dúr („Tavasz”) versenyműhöz sem a legszerencsésebb választás egy ennyire – voltaképp túlzottan is – tiszta és egyenes hangú instrumentum. A szólórészekben főként skálákból és akkordbontásokból álló futamokat tartalmazó F-dúr („Ősz”) és f-moll („Tél”) concertókat szerencsére nem illetheti semmiféle kritika – ezekben csodálatosan érvényesültek már Vivaldi természetesen áradó dallamai. Emellett érdekes volt megfigyelni még, tempóban, színekben és motívumokban egyaránt mennyire változatos anyaggal dolgozott Vivaldi, akit e művei alapján szellemiségében egyértelműen a romantika egyik előfutárának lehet tekinteni.
 
A keretként funkcionáló conceto ripienók, vagyis vonószenekarra komponált versenyművek a szerző egy egészen másik oldalát mutatják meg. Ezek a darabok valójában inkább az akkoriban operanyitányként felcsendülő sinfoniák felettébb közeli rokonai, és csupán időnként bukkannak fel bennük a concerto grossókra jellemző szembeállítások. Ehelyett Vivaldi inkább a szólamok felelgetésével hoz létre komolyabb zenei szövetet, az előadói együttes azonban lényegében mindvégig együtt marad, ami alapvetően tömbös, akkordikus hatást kölcsönöz e daraboknak. Egy kisebb hangszercsoport és a teljes kamarazenekar elkülönítésére kizárólag az Alla rustica nevű concerto harmadik tételében figyelhetünk fel, ugyanennek a műnek az első tétele viszont amiatt különleges, hogy a 3/4-es ütemjelzés mellett játszott triolák gyakorlatilag izgatott és izgalmas 9/8-ot eredményeznek, ami sodró lendületével azonnal magával ragad.
 
Az est fénypontját számomra a koncert második részének közepén elhangzott két hosszabb versenymű jelentette, hiszen az I Musici ezekben mutathatta meg igazán, mire is képes. Az Il Favoritóként ránk maradt e-moll concertóról nem nehéz kitalálni, miért lehetett „kedvenc”: Antonio Anselmi ragyogó, érzelmes és technikailag is tökéletes szólójátékával gondoskodott róla, hogy még azok is maradéktalanul élvezhessék a darabot, akik esetleg először találkoztak vele. És hogy bizonyítsák, az I Musici valóban teljesen egyenrangú, azonos tudású tagokból álló kamarazenekar, a főképp a concerto grossókkal rokon, négy obligát hangszert felvonultató G-dúr versenyműben Marco Serino és Ettore Pellegrino hegedűsök, valamint Pietro Bosna és Vito Paternoster csellisták keltek, úgymond, versenyre a zenekar megmaradt részével. Még ha Vivaldi nem vitt volna oly rengeteg változatosságot a hangszercsoportok ütköztetéseinek különféle megoldásaiba, a megszólaltatás akkor is önmagában elég lett volna ahhoz, hogy bárkit meggyőzzön a jelenlévők közül: az I Musici maga az olasz zene.
 
És ha valakinek még ez sem lett volna elég, a zenekar meglepetésként a magától értetődő Vivaldi concerto-tétel mellett egy-egy rövid Rossini és Mascagni darabot adott elő a ráadásban, ráadásul olyan magas művészi színvonalon, amely kis híján elhomályosította addigi teljesítményüket is. Ha mindössze a ráadást hallottam volna, akkor is újra látni és hallani akarnám a zenekart, és komolyan remélem, hogy erre még sokszor alkalmam lehet.
 
Előadók:
I Musici di Roma
Magali Mosnier – fuvola
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Antonio Vivaldi: g-moll versenymű, RV 156
Antonio Vivaldi: A négy évszak, RV 269, 315, 293, 297
Antonio Vivaldi: A-dúr versenymű (Concerto ripieno) vonószenekarra, RV 158
Antonio Vivaldi: e-moll (Il Favorito) versenymű hegedűre és vonószenekarra, RV 277
Antonio Vivaldi: G-dúr versenymű két hegedűre, két csellóra és vonószenekarra, RV 575
Antonio Vivaldi: G-dúr (Alla rustica) versenymű vonószenekarra, RV 151