FőképÉrdekes nyomon követni, miként választott témát magának egy olyan szerző, akinek számára szakmája jellegéből fakadóan mindennapos tevékenységnek számított az írás, ám művei sokáig kizárólag az egyiptológiával hivatásszerűen foglalkozó, valamint az ókori birodalom története és misztériuma iránt komolyabban érdeklődő közönségnek szóltak. Más szavakkal egy szűk rétegnek írt, miközben a lehető legszélesebb körben szerette volna elterjeszteni a fáraók földjéről összegyűjtött ismereteit. Christian Jacq e dilemmát úgy oldotta meg, hogy 1987-ben előbb Champollionról, majd egy esztendőre rá Anhészáról, Tutanhamon Napkirálynőként emlegetett szerelméről adott ki olvasmányos regényt, vagyis egy dokumentált eseményeken alapuló modernkori és egy töredékes írásbeli emlékekből rekonstruált, ám alapvetően fiktív történetet.
 
A nehezebb feladatot nyilvánvalóan a saját korunkhoz közelebb eső évtizedek ábrázolása jelenti, hiszen a 19. és 20. század egyiptológiai kutatásairól mind a korabeli sajtó, mind a különféle tudományos publikációk kimerítő forrásanyagként szolgálhatnak, tehát az írónak nem illendő lódítania és túl sok részlet kidolgozását a fantáziájára bíznia. A hatvanas-hetvenes évek új újságírása ugyan a tárgyilagosság és a szubjektív történetmesélés kettős követelményéből fakadó számtalan problémát megoldott már, az amerikai irányzat követői azonban mindenekelőtt ténylegesen megélt tapasztalatok alapján dolgoztak, ami Christian Jacq-ról nem, vagyis legfeljebb áttételesen elmondható. Egy 1922-ben fordulópontjához érkezett eseménysorozat egyértelműen egészen más megközelítést igényel.
 
A Tutanhamon-ügy cselekménye a hit, az elhivatottság és az állhatatosság története. A tehetséges, de alacsony osztályból származó Howard Carter festőnek készül, és csupán a szerencséjének köszönhetően kerülhet az Egyiptomban ásatásokat folytató kutatók mellé, sőt, csakhamar magas beosztást ajánlanak fel neki, ám nyakasságának és kompromisszumot nem ismerő igazságérzetének köszönhetően hamar megint az utcán találja magát. Időközben azonban rabul ejti őt egy szerelmes egyiptomi lány és a fáraók és környezetük halálon is felülkerekedő temetkezőhelye, a Királyok völgye. Épp ezért eltökéli magát, hogy nem hagyja ott választott hazáját, hanem, még ha szegényen is, az örökéletű kincsek közelében marad.
 
Aztán Lord Carnarvon személyében még egyszer rámosolyog a szerencse, a tehetős angol arisztokrata ugyanis Gaston Malipero tanácsára Cartert fogadja fel, hogy a tőle megszokott alapossággal katalogizálja az ásatásaitól várt értékes leleteket. A semmiféle egyetemi végzettséggel nem rendelkező Carternak azonban el kell viselnie egyrészt az egyiptológus szakma kirekesztő magatartását, másrészt Lord Carnarvon amerikai vetélytársának rendszeres sikereit, miközben neki voltaképp egyetlen jelentősebb régiségre sem sikerül rábukkannia. Munkaadóját mindez olyannyira elkeseríti, hogy 1922-ben kijelenti, mindössze még egy kutatási idényt hajlandó finanszírozni, ám Carternek az idő szorítása ellenére sikerül megtennie a világraszóló felfedezést, és feltárnia Tutanhamon mindaddig javarészt érintetlenül maradt sírját.
 
Christian Jacq regényének legfőbb érdeme, hogy a tudós pártatlanságával mutatja be a mások szemében rögeszmésnek tűnő elszántságot, azt a fajta megszállottságot, aminek hatására Howard Carter lényegében ténylegesen a tudomány oltárán áldozta fel az egész életét. Hasonlóképp izgalmas megismerni a Tutanhamon-ügy hátterét: a politikusok és professzorok állandó gáncsosodását, az ésszerűséget és tisztességet felülíró diplomáciai döntéseket, melyek több alkalommal is hajszál híján megakadályozták a keresés folytatását, majd a sír hozzáértő feltárását. A felelős beosztásokban, sorsokról és értékekről határozó hivatalok fejeinek mindenképp érdemes lenne elolvasniuk a regényt, és elmerengeniük a tanulságain, bár sokkal valószínűbb, hogy A Tutanhamon-ügy újabb magyar nyelvű kiadását a kalandos történetek ősi kultúrák iránt is érdeklődő kedvelői veszik majd a kezükbe.