FőképFülszöveg:
Henrietta Lacksnek hívták, ám a kutatók csak HeLa néven ismerték. Szegény fekete nő volt, akinek a sejtjei (melyeket 1951-ben, a tudta nélkül vettek le tőle) az orvosi kutatás egyik legfontosabb eszközévé váltak: szerepet játszottak többek között a gyermekparalízis ellenszerének kifejlesztésében, a klónozásban, a géntérképezésben. Henrietta sejtjeit milliárdszámra adták-vették, ő maga mégis ismeretlen maradt. Leszármazottainak ma sincs pénzük egészségbiztosításra.
 Recebba Skloot sodró lendületű sikerkönyve erkölcsi, faji és orvosi kérdésekről szól, tudományos felfedezésekről és kuruzslókról. S végül, de nem utolsósorban egy nőről, Deborah-ról, aki égett a vágytól, hogy minél többet megtudjon az édesanyjáról, akit alig ismert.

Részlet a regényből:
Előszó
A nő a képen

Szobám falán van egy fénykép egy nőről, akivel sohasem találkoztam. A kép szakadt jobb sarkát celluxszal ragasztották meg. A nő mosolyogva néz szembe a fényképezőgéppel, kezét a csípőjére teszi; ruhája gondosan vasalt, ajka erősen ki van rúzsozva. Nincs még harmincéves. A kép az 1940-es évek végén készült. A nő halványbarna bőre sima, szeme pajkos. Még nem tud a benne növekvő rosszindulatú daganatról, amely árvává teszi majd öt gyermekét, az orvostudomány jövőjét pedig döntően befolyásolja. A fénykép aláírása: „Henrietta Lacks, Helen Lane vagy Helen Larson”.
Nem tudni, ki készítette ezt a fotót, de több százszor megjelent már képes újságokban és tudományos könyvekben, blogokon és a laboratóriumok falán. A rajta szereplő nőt általában Helen Lane-ként említik, de sokszor nem is adnak neki nevet. Többnyire csak HeLaként emlegetik őt is, akárcsak az első halhatatlan emberi sejteket, melyeket az ő méhnyakából metszettek ki pár hónappal a halála előtt.
Valójában Henrietta Lacksnek hívták.
Évekig nézegettem ezt a fényképet, s azon gondolkoztam, vajon milyen élete lehetett, mi történhetett a gyermekeivel, s mit szólt volna, ha tudja, hogy a belőle vett méhnyaksejtek örök életűek lesznek, mivel billiószám csomagolják, adják-veszik, szállítják őket a világ számos laboratóriumába. Próbáltam elképzelni, mit gondolt volna, ha tudja, hogy az ő sejtjeit lőtték ki az első űrhajókban annak vizsgálatára, hogy mi történik az emberi sejtekkel a súlytalanság állapotában, hogy az ő sejtjei játszottak szerepet több fontos orvosi felfedezésben és fejlesztésben: a gyermekbénulás szérumának előállításában, egyes kemoterápiás szerek kidolgozásában, a klónozásban, a géntérképezésben, a lombikbébi-kezelésben (in vitro megtermékenyítés). Biztosan döbbenten értesült volna arról, hogy a saját sejtjeiből milliárdszor annyi növekszik a laboratóriumokban, mint amennyi eredetileg a szervezetében volt.
Nem tudjuk pontosan, hány olyan sejt van ma életben, amelyik Henrietta szervezetéből származik. Egy kutató becslése szerint ha mérlegre tehetnénk az eddig előállított összes HeLa-sejtet, ötvenmillió tonnát nyomnának, ami felfoghatatlan mennyiség, tekintve hogy egy-egy sejt gyakorlatilag súlytalan. Egy másik becslés szerint ennyi sejtet egymás mellé téve háromszor körül lehetne tekerni az Egyenlítőt, miközben maga Henrietta alig volt magasabb 150 centinél!
Jómagam 1988-ban hallottam először a HeLa-sejtekről, tehát harminchét évvel Henrietta Lacks halála után, tizenhat éves koromban egy biológiaórán. Tanárunk, a pici, kopaszodó Donald Defler föl alá járkált a teremben, miközben vetített nekünk. Két ábrára mutatott a falon, melyek a sejtek reprodukciós ciklusát ábrázolták, de számomra ez csak színes nyilak, négyzetek és körök értelmetlen összevisszasága volt, érthetetlen szavak kíséretében: „Az MPF elindítja a fehérjék aktivizálásának láncreakcióját.”

Teljesen elveszetten ültem, és majd szétfeszítették az agyamat az olyan szavak és kifejezések, mint mitózis meg kinázgátló molekulák.
– Mindent meg kell tanulnunk, ami az ábrákon van? – süvöltötte egy diák.
Igen, felelte Defler, mindegyik ábrát meg kell tanulni, mert szerepelnek a vizsgakérdések között – de ez akkor még nemigen számított. Defler azt szerette volna megértetni velünk, hogy milyen csodálatos dolgok is a sejtek. Mindenkinek a testében van vagy százmilliárd sejt, egyenként többnyire olyan kicsinyek, hogy a mondat végére tett ponton több ezer is elférne belőlük. Ezekből áll össze minden szövetünk – az izmok, a csontok és a vér is –, melyekből viszont a szerveink épülnek föl.
Mikroszkóp alatt egy átlagos sejt erősen hasonlít a tükörtojásra: nedvdús, fehérjében gazdag citoplazmája olyan, akár a tojásfehérje; a magva, azaz nukleusza viszont a sárgájára emlékeztet. Ez utóbbiban van elrejtve mindaz a genetikai információ, amely az embert azzá teszi, aki. A citoplazmán belül zajlik az élet, akár egy nagyvárosi utcán. Tele van molekulákkal és vezetékekkel, melyek szüntelenül továbbítják az enzimeket és cukrokat a sejt egyik részéből a másikba, vizet, tápanyagot és oxigént pumpálnak bele és ki belőle. Igen leegyszerűsítve, de talán szemléletesen: ezek a kis citoplazmagyárak megállás nélkül ontják magukból a fontosabbnál fontosabb vegyületeket, fehérjéket meg az egész folyamatot mozgásban tartó és a magvat tápláló energiát. A sejtmag a folyamat agya: testünk minden magvas sejtjében egész génállományunk benne van. Ennek az állománynak (idegen szóval genomnak) központi jelentősége van abban, hogy a sejtek tudják, mikor mit kell termelniük, mikor növekedjenek és osztódjanak vagy akár pusztuljanak el.
Defler föl-alá járkálva magyarázta, hogy a mitózis, azaz a sejtosztódás folyamatának köszönhetően miként lesz az embrióból kisbaba, és miként állít elő a testünk új sejteket a sebeink begyógyítására vagy az elvesztett vér pótlására. Olyan szép mindez, mondta a tanár, akár egy tökéletesen koreografált balett.
Elmondta azt is: elegendő egy apró hiba az osztódási folyamatban, hogy egyes sejtek elszabaduljanak az irányítás alól. Egyetlen enzim jut rossz helyre, egyetlen fehérje aktiválódik hibásan, és – ha egyéb körülmények is fennállnak – rákos lesz az ember. A mitózis kikerül az ellenőrzés alól, és a betegség terjedni kezd.
– Ezt kitenyésztett rákos sejtekből tudtuk meg – közölte De?er.
Mosolyogva mutatott a táblára, amelyre két szót írt öklömnyi betűkkel: HENRIETTA LACKS.
Henrietta 1951-ben halt meg súlyos méhnyakrákban, mesélte De?er. Előbb azonban egy sebész metszeteket vágott ki a daganatából, s ezeket Petri-csészébe tette. A kutatók akkor már évtizedek óta próbáltak tenyészetben életben tartani emberi sejteket, de végül mindegyik sejttenyészet elpusztult. Nem így Henriettáéi: naponta egy teljes nemzedéknyit szaporodtak megállás nélkül. Ezek lettek az első, laboratóriumban kitenyésztett, halhatatlan emberi sejtek.
– Henrietta sejtjei mostanra már jóval tovább éltek a testén kívül, mint őbenne – mondta Defler.
Ha elmennénk a világ bármely pontján egy sejttenyésztő laboratóriumba, jó eséllyel Henriettának több millió – ha nem milliárd – sejtjét találnánk ott lefagyasztva.
Ezeket a sejteket a rákkeltő, illetve a rákot elfojtó gének kutatásában is felhasználták, de segítségükkel állítottak elő hatóanyagokat a herpesz, az influenza, a vérzékenység és a Parkinson-kór gyógyítására is, és felhasználták őket a laktózérzékenység, a nemi úton terjedő betegségek, a vakbélgyulladás, a hosszú élet, a szúnyogok párzása, a csatornamunkásokat érő egészségi ártalmak és még ki tudja, mi minden vizsgálatára. A sejtekben lévő kromoszómákat és fehérjéket töviről hegyire megvizsgálták. A laboratóriumokban Henrietta sejtjei éppúgy alapvető munkaeszköznek számítanak, mint a tengerimalacok és az egerek.
– A HeLa-sejtvonal az elmúlt évszázad legfontosabb orvosi fejlesztései közé tartozik – szögezte le Defler. Aztán, minden felhang nélkül, csak mint ami épp eszébe jutott még róla, hozzátette: – Amúgy fekete nő volt.
Szivaccsal letörölte a nevét a tábláról, majd lefújta a kezéről a kréta port. Az óra véget ért. Mikor a többiek kiözönlöttek a tanteremből, én még ott ültem egy darabig, és arra gondoltam: ez minden? Ennyit tud hatunk meg? Ez biztosan nem a teljes történet!
Követtem Deflert a szobájába, s megkérdeztem tőle:
– Honnan származott az a nő? Tudta, hogy mennyire fontosak a sejtjei? Voltak gyerekei?
– Elárulnám, ha tudnám – felelte. – De hát senki sem tud róla semmit.
Órák után hazarohantam, s az ágyra vetettem magamat a biológia-tankönyvemmel. Kikerestem a „sejttenyésztés” szót a mutatóban, s a következőket olvashattam: „A tenyészetben a ráksejtek a végtelenségig osztódnak, ha folyamatos a táplálékellátásuk, ezért nevezik őket halhatatlannak. Rendkívüli példa egy sejtvonal, amely már 1951 óta szaporodik megszakítás nélkül. (HeLának nevezik, mert egy Henrietta Lacks nevű nőből eltávolított rákos daganatból izolálták őket.)”
Ennyi. Megnéztem még a HeLát a szüleim enciklopédiájában, aztán az értelmező szótáramban, de Henriettáról nem találtam semmit.
Miután leérettségiztem, majd immár az egyetemen tanultam a biológiát, a HeLa-sejtekkel minduntalan összefutottam: a szövettanban, a neurológiában, a patológiában, és a segítségükkel vizsgáltam a szomszédos sejtek kommunikációját. Magát Henriettát azonban Defler tanár úr után soha senki nem említette.
Amikor az 1990-es évek közepén megkaptam az első számítógépemet, és kezdtem használni az internetet, kerestem róla információt, de csak zavaros töredékeket találtam. A legtöbb honlap szerint Helen Lane-nek hívták, egyesek szerint már a harmincas években meghalt, mások ezzel szemben említették a negyvenes, ötvenes, sőt hatvanas éveket is. Egyes források szerint a petefészkében, mások szerint a mellében vagy a méhnyakában volt a rákos daganat.
Egyszer aztán rábukkantam néhány róla szóló újságcikkre a hetvenes évekből. Az Ebony magazin Henrietta férjét idézte: „Én csak arra emlékszem, hogy volt neki ez a betegsége, és mindjárt a halála után behívtak a hivatalba, hogy adjam az engedélyemet valami mintához. De én úgy döntöttem, hogy nem adom.”
A Jet magazin szerint a Lacks család fel volt háborodva, amiért Henrietta sejtjeit kémcsövenként 25 dollárért árulják, és hogy a tudtuk nélkül közöltek le cikkeket a sejtekről. Idézem: „Valahol a tudatuk mélyén ott fészkelt a gyanú, hogy a tudomány és a sajtó kihasználta őket.”
Mindegyik cikket a Lacks család fényképeivel illusztrálták: a legidősebb fiúéval, amint az ebédlőasztalánál ül Baltimore-ban, és egy genetikai tankönyvet tanulmányoz, vagy épp a középső ? úéval,  aki katonai egyenruhában mosolyogva tart a karjában egy kisbabát. Egy kép azonban kitűnt a többi közül: ezen Henrietta lánya, Deborah Lacks látható családi körben. Ott állnak egymást átölelve, mosolyogva, sugárzó szemmel – kivéve Deborah-t. Ő az előtérben áll magára hagyottan, mintha csak utólag retusálták volna rá a képre. Huszonhat éves és gyönyörű, rövid, barna haja van és macskaszeme, mellyel keményen és komolyan néz a fényképezőgépbe. A képaláírás szerint a család csak pár hónappal korábban értesült róla, hogy Henrietta sejtjei még élnek, noha ő maga már negyed százada halott.
A cikkek megemlítették, hogy a kutatók Henrietta gyermekeit is vizsgálni kezdték. Azt mondták nekik, hogy azt vizsgálják, nem örökölték-e Henrietta rákját, ám az újságírók szerint az a szándék vezérelte őket, hogy többet tudjanak meg Henrietta sejtjeiről. Idézték ? át, Lawrence-et, aki azt tudakolta, hogy ha az anyja sejtjei halhatatlanok, akkor vajon nem élhet-e ő maga is örökké. Csak a család egyetlen tagja nem mondott semmit: Deborah.
Már amikor az egyetemen újságírást tanultam, elhatároztam, hogy egyszer még megírom Henrietta történetét. Egy ízben a férjét, David Lackset is megpróbáltam megkerestetni Baltimore-ban, de nem volt benne az ottani lakónyilvántartásban. Aztán arra gondoltam, megírom a sejtek és egykori gazdájuk – lány, feleség és anya – életrajzát.
Az a baltimore-i telefonhívás egy évtizedes kaland kezdetét jelentette, melynek során eljutottam kutatólaboratóriumokba, kórházakba és elmegyógyintézetekbe, s közben mindenféle emberrel ismerkedtem meg: Nobel-díjasokkal, köztörvényes bűnözőkkel, még egy hivatásos szélhámossal is. Miközben próbáltam megérteni a sejttenyésztés történetét és a kutatásban felhasznált emberi szövetekről folyó, szerteágazó etikai vitát, előfordult, hogy összeesküvéssel vádoltak, sőt egyfajta ördögűzés szenvedő alanya lettem. Végül sikerült megismerkednem Deborah-val, az egyik legrugalmasabb és legerősebb jellemű nővel, akivel valaha találkoztam. Kapcsolatunk elmélyült, s idővel azon kaptam magam, hogy én ugyanúgy az ő történetének szereplője lettem, mint ő az enyémnek.
Pedig nagyon más kulturális környezetből jöttünk: én fehér és hitetlen családban nőttem föl, New York-i zsidók és közép-nyugati protestánsok leszármazottjaként; Deborah mélyen vallásos, déli fekete keresztény család gyermeke. Én hajlamos voltam kimenni a szobából, ha a vallásra került a szó; Deborah családtagjai prédikáltak, a hit erejével gyógyítottak, sőt még a vudut is használták. Ő az ország egyik legszegényebb és legveszedelmesebb fekete városnegyedében nőtt fel, én biztonságos, csöndes polgári környezetben, egy jobbára fehérek lakta városban, s olyan gimnáziumba iratkoztam be, amelynek összevissza két fekete diákja volt. Szakújságíró szakos hallgatóként mélységes gyanakvással tekintettem minden természetfölötti dologra, míg Deborah hitte, hogy az anyja lelke tovább él a sejtjeiben, s befolyásolja mindenkinek az életét, akivel a sejtek kapcsolatba kerülnek – engem is beleértve.
– Egyébként mivel magyaráznád, hogy a te tanárod tudta Anya igazi nevét, amikor mindenki más Helen Lane-nek nevezte? – kérdezte például. – Ő akarta ezzel felhívni a figyelmedet.
Ez a gondolkodásmód aztán mindenre kihatott az életemben: azért mentem férjhez a könyv írása közben, mert Henrietta szerette volna, hogy valaki viselje a gondomat, amíg el nem készülök. Azért váltam el, mert Henrietta szerint a férjem inkább már akadályozta a könyv előrehaladását. Amikor egy szerkesztő azt tanácsolta, hogy a Lacks családot teljesen hagyjam ki a könyvből, titokzatos balesetet szenvedett. Deborah szerint ez történik, ha valaki felbosszantja Henriettát.
Lacksék mindent megkérdőjeleztek, amit eladdig a hitről, a tudományról, az újságírásról és az emberi fajokról gondoltam. Könyvem végül is ennek az eredménye. Nemcsak a HeLa-sejtek és Henrietta története, hanem a Lacks családé, különösen Deborah-é, meg élethossziglan tartó küzdelmüké, melyben megpróbálnak együtt élni az ominózus sejtekkel és a szaporodásukat lehetővé tévő tudománnyal.

A Kiadó engedélyével.