Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban
Írta: Turán Beatrix | 2012. 02. 14.
Hunter S. Thompson alteregója, Raoul Duke és ügyvédje, Dr. Gonzo (vagyis az ügyvéd Oscar Zeta Acosta) egy szép napon, valamikor a 70-es évek elején elindulnak Las Vegasba egy nyitott tetejű sportkocsival, hogy tudósítsanak a Mint 400 motorversenyről. Az egy hétvégésre tervezett Las Vegas-i kirándulásra magukkal visznek annyi drogot és piát, amennyit egy átlagember valószínűleg több élet alatt sem tudna elfogyasztani. De Raoul Duke és az ügyvédje nem éppen átlagemberek, hanem félelmetes, a végsőkig elszánt, az önpusztításban és a bizarr élmények hajszolásában tréfát nem ismerő félőrültek, akiknek sikerül a lehetetlen: egy hétvége alatt betermelik a temérdek drogot, és miközben a rend kedvéért kilátogatnak a motorversenyre, majd pedig részt vesznek az ugyanazon a hétvégén megrendezett országos rendőrkonferencián (ami, micsoda véletlen, épp a drogokról szól), számos furcsa élményben van részük.
A drogos ámokfutás során hőseink egyszerre szenvednek a kialvatlanságtól, a részegségtől, a másnaposságtól, a hallucinációktól és a paranoiától – de a lelkesedésük mindezek ellenére töretlen, hiszen nekik küldetésük van: szeretnék megtalálni az Amerikai Álmot, aminek éppen Las Vegas a fellegvára. Raoulékat persze nemcsak az Amerikai Álom anyagi része érdekli – bár a könyvben jó néhányszor felbukkan Horatio Alger neve is, aki a 19. században számos didaktikus ifjúsági regényt írt, amelyek arról szólnak, hogy a szegény, ámde becsületes és szorgalmas fiú addig küzd, amíg megteremti magának a tisztes jólétet, s ily módon megvalósítja az Amerikai Álmot –, hanem az a jellegzetes, a világon tán sehol másutt nem fellelhető szabadság, ami a mítosz szerint szintén az amerikai ember sajátja.
Ezt a szabadságot persze számos különböző célra lehet használni, de Raoulék azt választják, hogy a szabadságukat kihasználva teljesen kivetkőzzenek az emberi mivoltukból. A könyv mottója szerint „megszabadul az ember-lét fájdalmától az, aki elállatiasodik”, és Raoul Duke meg az ügyvédje valóban mindent megtesznek azért, hogy megszabaduljanak ettől a fájdalomtól. Kettejük kalandjai és elembertelenedési kísérletei pedig hol roppant szórakoztatóak, hol ijesztőek, hol pedig undorítóak.
A két főhős egyébként az utolsó pillanatokat használja ki arra, hogy még egyszer utoljára úgy igazán lealjasodjon – hiszen az 1970-es években már más viszonyok uralkodnak az amerikai politikai, kulturális és közéletben, mint korábban, s a hatalmon lévők egyáltalán nem nézik jó szemmel a Raoul Duke-féle excentrikus, félőrült drogosok fékevesztett száguldozását és a szabadság és az egyéni kezdeményezőkészség olyasféle megnyilvánulásait, mint amilyen Duke és Dr. Gonzo Las Vegas-i útja volt. Ahogy Thompson írta a könyvvel kapcsolatban, a Félelem és reszketés Las Vegasban „a hatvanas évekbeli Kábítószeres Szubkultúra hitvány kis utóirata”, hiszen a 70-es években már képtelenség oly módon, olyan önfeledt(nek tűnő) mámorban élni, mint az előző évtizedben, és az Amerikai Álmot talán már sehol sem lehet megtalálni.
Elveszteni egy illúziót szomorú dolog, még akkor is, hogyha az, ami a kiábrándulás után következik, legalább valóságos és igaz. És ezért minden őrült, abszurd, eltúlzott, képtelen részlet és a hőseinek beteges, ugyanakkor sokszor elképesztően vicces önpusztítása ellenére a Félelem és reszketés Las Vegasban igen szomorú könyv is.
Részlet a könyvből