FőképNem szeretem, ha valaki előítéletesen közeledik egy zenekar felé, ráadásul úgy, hogy adott esetben nem is hallgatja meg a zenéjüket, csak a kiállásuk vagy az image-ük miatt ellenszenvezik velük. Nyilvánvaló, hogy vannak bandák, amikkel én sem szimpatizálok, de legalább a zenéjükbe belehallgatok, tehát az esélyt megadom nekik. Időnként megesik, hogy kissé elhamarkodottan ítélkezem, ugyanis pl. nemrég esett meg, hogy rákattantam a 2006-os My Chemical Romance-lemezre, 5-6 évvel a megjelenése után, pedig már évek óta szemeztem vele. Többek között emiatt határoztam el, hogy annak ellenére, hogy nem hallgatom az Ektomorf munkásságát, megpróbálkozom ezzel az akusztikus, nyugis lemezzel…

Előre ki kell jelentenem, hogy semmi bajom nincs a bandával vagy a tagokkal, csak a zenei vonal, amit képviselnek és amiben egyre nagyobb sikereket aratnak, annyira messze áll tőlem, hogy az leírhatatlan. Ugyanis ez a fajta zúzda, ahol a dallamos, ragadós refréneket még csak hírből sem ismerik, és sok esetben számomra kissé öncélú, agyatlan aprításból áll az egész, nagyon nem tudja belopni magát a szívembe. Egy akusztikus album azonban pont jól jön az ilyen helyzetekben, ugyanis egy ilyen lemezen nem nagyon lehet „mellébeszélni”, stúdiós trükköket bevetni – itt tényleg kiderül, hogy a dalok minden körülmények között jók és életképesek-e, vagy csak a headbangelős, zúzós, üvöltős közegben.

Talán kiderült, hogy nem ismerem minden dal eredeti verzióját, viszont az akusztikus hangszereléssel nincs bajom, így kíváncsi voltam, hogy a zenekar ezúttal rávesz-e arra, hogy beleássam magam az életművükbe, mert jók a dalok, vagy megmarad az eddigi tisztes távolság…

Érdekes lett ez a válogatás, ugyanis az albumon a zenekar öt régi dala kapott új hangszerelést, valamint a két feldolgozás mellett öt vadonatúj, külön erre a lemezre íródott szerzemény is hallható rajta.

A kiadványt indító „I Know Them” keleties kezdése és a dalt belengő hangulat abszolút szimpatikus, mindig is szerettem az ilyenféle zenei díszítéseket, azonban a refréntől hamar lefagyott a mosoly a számról… Az „I’m In Hate” esetében is hasonló a helyzet: a zene tetszik, viszont az énekes részek távolról sem. És akkor itt meg is jegyezhetjük, hogy nincs azzal probléma, hogy Farkas Zotyának nincs sok hangja, hiszen a sikerek ettől függetlenül nem kerülik el a bandát, de egyrészt erőltetettnek érzem ezt a nyugodtságot, másrészt pedig kicsit feszengőnek, mert úgy érzem, a legszívesebben kirobbanna belőle az énektéma, de vissza kell fognia magát.

Az egyik új nóta a „Be Free”, amelynek jót tett, hogy hallhatók benne üvöltős részek is, ugyanis ettől felszabadultabbnak és őszintébbnek hat. A „Redemption” új verziója egyszerűen unalmas nekem, a „Simple Man” balladáján viszont meglepődtem és már kezdtem átértékelni a bandát, amiért ilyen korrekt szerzeményekkel is elő tudnak rukkolni, de miután kicsit utánaolvastam, kiderült, hogy ez egy Lynyrd Skynyrd-szám… Érdekes azonban, hogy a dal jól áll a bandának, jó érzékkel nyúltak hozzá, és szerintem megpróbálhatnának erre vonalra is elkalandozni a saját számaikkal. Persze megeshet, hogy a publikumuk ezt nem fogadná őszinte lelkesedéssel.

A „To Smoulder” című új dalt megint a kellemesebbek közé sorolom, mint ahogy a Johnny Cash-klasszikust, a „Folsom Prison Blues”-t is sikerült korrekt köntösbe bújtatni. A maradék három új felvételt egymás után helyezték el, és abszolút rendben vannak. Az „Again” merengős, „a messzi távolba nézős”, a „Through Your Eyes” kifejezetten hangulatos, nálam abszolút nyerő, a „Fate” kétperces kesergője pedig egészen filmzenés lett.

Két régi dal újragondolása zárja az albumot („Stigmatized”, „Who Can I Trust”), és igazság szerint örültem volna, ha inkább az új dalokkal zárnak, mert ezért a kettőért újfent nem tudok lelkesedni, és így a lemez befejezése számomra nem lett olyan kellemes, mint lehetett volna.

Érdekes egyébként, hogy az előző albumon szereplő, nagy sikert arató és az egész The Acoustic apropóját adó akusztikus „Sea Of My Misery”-t nem tették fel a dalcsokorba.



A dalok hangzásába nem lehet és nem is érdemes belekötni, ugyanis az a Tru Madsen atyáskodott a lemez felett, aki a színtér egyik legelismertebb és legsikeresebb szakembere, és akinek az Ektomorf mellett olyan bandák köszönhetnek sokat, mint a Mnemic, a Dark Tranquillity vagy éppen a The Haunted.

Összegzés

Nem állítom, hogy a kiadvány meghallgatása után fejvesztve rohannék a legközelebbi lemezboltba, hogy kiegészítsem a meglehetősen foghíjas Ektomorf-lemezgyűjteményemet, viszont ha az albumon hallható új dalok esetleg tekinthetők egyfajta iránymutatásnak a zenekar későbbi produktumait illetően, akkor elképzelhető, hogy azok iránt fogok mutatni némi érdeklődést.

Az együttes tagjai:
Zoltán Farkas - ének, gitár
Szabolcs Murvai - basszusgitár
Michael Rank - gitár
Robert Jaksa - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
01. I Know Them
02. I`m In Hate
03. Be Free
04. Redemption
05. Simple Man (Lynyrd Skynyrd-feldolgozás)
06. To Smoulder
07. Folsom Prison Blues (Johnny Cash-feldolgozás)
08. Again
09. Through Your Eyes
10. Fate
11. Stigmatized
12. Who Can I Trust

Diszkográfia:
Kalyi Jag (2000)
I Scream Up To The Sky (2002)
Destroy (2004)
Instinct (2005)
Outcast (2006)
What Doesn`t Kill Me... (2009)
Redemption (2010)
The Acoustic (2012)