FőképFülszöveg:
A vajdasági kisebbségi létet svájci vendégmunkásléttel felcserélő Kocsis család története jellegzetesen közép-európai, sokan érezhetik magukhoz közel állónak. Az új hazában való küszködést és megfelelni akarást a befogadó ország többé-kevésbé nyíltan megnyilvánuló idegenellenessége nehezíti, a honvágyat és az otthon maradottakért való aggódást a balkáni háború súlyosbítja. Nincs tehát könnyű helyzetben Ildikó, a regény főszereplője, hogy felcseperedve rátaláljon a saját útjára, miközben a gyermekkor színes-szagos, élettel és mesebeli figurákkal teli világa állandó konfliktusban áll az „itt és most” gyakran idegőrlő és kilátástalan helyzeteivel.
Mindennek kifejezésére az írónő sajátos nyelvezetet és egyéni mondatszerkezeteket használ, a hétköznapi nyelvet ötvözi a költőiséggel. Köztes nyelv ez, szókincsében és nézőpontváltásokban is rendkívül gazdag, egyszerre több hagyományt, kultúrát képes megteremteni, miközben egyikben sincs visszavonhatatlanul otthon. Szövegét dőlten szedett kifejezések tűzdelik: a német eredetiben is magyarul szereplő, valamint a magyar fordításban németül vagy más nyelveken meghagyott szavak – a kisebbségben élők és kivándoroltak jellegzetes nyelvhasználatához hűen.

Részlet a regényből:
Mamika udvarán valahogy idegennek hat a Chevrolet, gondolom, amikor anya a vállunkra teszi a kezét, Bori meg én az előadás végét várjuk, egy kuvik ül valahol az egyik fán, félénk kiáltásaival kíséri mozdulatainkat, a csomagokat azért már bevihetjük, mondja anya, tudjátok, eltarthat ez még egy darabig, megragad két táskát és elindul velük, mi ülve maradunk a bőröndjeinken, lerúgjuk a cipőnket, és a kövek olyan forrók, hogy csak lábujjheggyel bírjuk megérinteni őket, irtó forró, mondja Bori, az!, és odasandítunk a Chevrolet-ra, apánkra, aki a kormány mögött ügyködik, metszőfogai föl-fölvillannak a szélvédőüveg mögött, és csak később jövünk rá, a különös jelenetre visszaemlékezve, hogy miért maradtunk ott a bőröndjeinken ülve, habár rossz volt látni, milyen tehetetlenül tekergeti a fejét mamika, hol apára, hol meg mifelénk néz, fekete fejkendője mélyen a homlokára csúszva; biztosan hamar fölálltunk volna, hogy ne idegesítsen tovább mamika tehetetlensége, na de apa, apánk?, a cigije, a tömött bajsza, az aranyfogai, a homlokán és arcán futó ráncok ellenére apánk hirtelen fiatalabb lett, fiú, aki szívből jövő gyermeki lelkesedéssel mesél anyjának az új szerzeményéről, és sürgősen gyengéd dicséretre, elismerésre vágyik (mamika meg fogja adni neki, a sürgőset, a kellőt, s noha egyáltalán nem odavalónak érzi magát, észre fogja venni, mire van szüksége a fiának) – Bori meg én azért maradunk ülve, mert minél tovább szeretnénk nézni ezt a fiút, addig, hogy ne feledjük el már soha.
Móric bácsi és Manci néni házát körülzárják már a tragacsok, a Trabantok, Skodák, Ladák és Yugók, ezért nem tudunk előtte megállni, és késésben lévén be kell hajtanunk egy kis mellékutcába, megint jön a föl-le hintázás, az új ünneplőruhánk, amely minden mozdulatra zizeg, apa morgolódik, mert minden idegesíti, ez a hülye Gyík utca, ahol megtörténhet, hogy ellopják az autónkat, a nap, ami áttűz a szélvédőn, a fiatal pár a végén még elolvad ma nekünk, mondja, nevetünk, mamika, anya, Bori meg én, apa viszont nem, ő meglazítja a nyakkendőjét, amikor leállítja a motort s zsebkendőjével megtörli a homlokát meg a kormányt, és apa nemcsak azért izzad, mert hőség van, hanem mert tegnap este rájött, hogy a fiatal pár, Nándor és Valéria pontosan három hónappal Tito halála után házasodik össze, 1980. augusztus 4-én!, és kénytelen volt ezt a megállapítást alaposan leöblíteni. Véletlen, mondja anya, és mamika konyhaasztalánál ülünk, Bori meg én palacsintát eszünk, mialatt mamika elmeséli, hogy hány szárnyast öltek le már napokkal előre, meg még egy disznót, egy borjút, két bárányt, az a sok vödör, amiben fölfogták a vért, hogy hány kiló paprikát kellett darált hússal megtölteni, hogy Manci néni sutba tette híres-nevezetes fukarságát, és a fia lakodalmára kíméletlenül kifosztotta a kamráját, mamika azt mondja, kétszázötven vendéget várnak, akkor biztosan háromszázan jönnek, véli anya, és amikor a fölnőttek arról beszélgetnek, hogy egy lakodalom kész csőd a fiatal pár szülei számára, de az igazi ünnep már csak ezzel jár!, amikor mamika elmeséli, hogy legalább ötféle húsétel lesz, egytálételek, sültek, a bárányt pedig kint az udvaron sütik meg, akkor apa a homlokára csap, úristen, kiált föl, miért nem jutott már előbb eszembe?, unokaöcsém történelmi napon fog esküdni, és Borinak még egy darab palacsinta van a szájában, amikor megkérdi, mi az, hogy történelmi nap? Apa nagyon messziről kezdi, nem is veszi észre, hogy a vizespoharát megtölti pálinkával, hagyd már abba, szakítja félbe anya kis idő múlva, merő véletlen, hogy azon a napon lesz az esküvő, jól tudod, milyen sokkal előre kell az ilyesmit megtervezni. Lehet, hogy véletlen, mondja apa, de milyen szép véletlen, én a magam részéről mindenesetre gratulálni fogok az ifjú párnak, hogy ezen a történelmi napon házasodnak össze, és apa heves lendülettel a torkába önti a pálinkát, visszateszi a poharat az asztalra, rögtön újratölt, ránk néz, minden bizonnyal bosszankodik a tanácstalan arcunk láttán, biztos idegesíti anya, aki azt mondja, jobb, ha eltekint attól a gratulálástól, és Bori meg én megfelezzük az utolsó palacsintát, fahéj és cukor, ez a legjobb, mondja Bori, és kérdőn rám néz, csoki és dió, felelem én, fahéj! így Bori, cukor!, felelem én, csupor! Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, Bori meg én máris egyik szójátékunkat játsszuk, olyan szavakat adogatunk egymásnak, amelyek elöl vagy hátul összecsengenek, kunkor!, azért játszunk, mert sejtjük, mi jön, kutya!, és mamika is beszáll, kuvasz!, katyvasz!, így Bori, de apa már bebújt a bunkerba, a bunkerjába, ahogyan Bori meg én mondjuk, ide-oda tologatja az alsó állkapcsát, kivillantja arany metszőfogait, ilyenkor olyanok, mintha frissen volnának fényezve, egyszer-kétszer sikerült már elterelnünk apa figyelmét, ravasz!, de ezúttal nem megy. Nem vesz tudomást rólunk, úgy nyújtja a magasba a pálinkás poharát, mintha lobogó fáklyát tartana a kezében, Nándor esküvőjére!, kiáltja, 1980. augusztus 4-ére!, és kiissza a pálinkát, koppan a pohár, ahogy lerakja az asztalra, nem akartok velem koccintani, kérdezi, nem elég ok az unokaöcsém esküvője ahhoz, hogy legalább egy felest megigyatok velem?
Bori meg én elnémulunk, ide-oda ficergünk a székünkön, mindketten ugyanazt csináljuk, valami jó indokot keresünk, hogy fölállhassunk, hogy ne kelljen néznünk, ahogy apa a bunkerban gubbaszt, senkit sem engedve közelébe, pisilni kell, mondja Bori, veled megyek, és Bori meg én gyorsan kézen fogjuk egymást, anya, aki nyomatékos pillantással kéri, hogy maradjunk, de nem akarunk, már majdnem kint vagyunk, amikor azt halljuk, hogy mamika, még mindig nyugodt hangon azt mondja, csak azután hóttra ne idd magad Nándor lakodalmán!, és amikor aztán mamika kertjében a deszkakerítés résein át bekukucskálunk a szomszéd udvarokba, Bori azt kérdi, mit gondolsz, mennyi idő kell hozzá?
Nem, nem kell egy óra se hozzá, és kiürül a pálinkásüveg, apa feje pedig az asztallapra kerül, minden fogadkozás és káromkodás elvegyült a gyümölcspálinkával, és apa mély álomba merül, álomtalan boldogságba, legalábbis anya úgy gondolja, hogy apa a mértéktelen pálinkázással szabadul meg a rémálmaitól, miféle rémálmoktól?, kérdeztük Borival, amikor apa egy szilveszterestén már éjfél előtt majdnem eszméletlenre itta le magát. A múlt miatt, feleli anya, a történelem miatt. Hogyhogy, miféle történelem miatt?, és anya elakad, mintha ez afféle nehezen megválaszolható gyerekkérdés volna, mint amilyen a Mi van a nap mögött? Miért nincs folyó a kertünkben? A kommunisták tönkretették az életét, mondja anya olyan hangon, amilyent még sosem hallottunk tőle, de ezt apátok maga fogja elmesélni nektek, majd ha nagyobbak lesztek. Nagyobbak, az meg mikor lesz? Valamikor, amikor eljön az ideje, néhány év múlva, amikor már jobban megértitek az egészet.

A Kiadó engedélyével.