Beleolvasó - Michael Caine: Egy angol úr Hollywoodban

Fülszöveg:
Maurice Mickelwhite hosszú utat tett meg London egyik szegénynegyedétől Hollywood ragyogó rivaldafényéig.
Ma már kétszeres Oscar-díjas, lovaggá ütötte az angol királynő, és több mint öt évtizede egyike a világ legkeresettebb színészeinek. Kéznyoma ott van a hollywoodi Grauman`s színház előtti járdán, Charlie Chapliné, Anthony Hopkinsé, Fred Astaire-é és Marilyn Monroe-é társaságában.
Egy angol sztár, egy hollywoodi karrier, egy sikeres és boldog élet. A férfi, akit Michael Caine-ként ismerünk, könyvében visszatekint pályájára: mulatságos, barátságos és őszinte önéletrajzában egy bennfentes szemével láttatja velünk Hollywoodot, hihetetlen mesélőkedvvel és tehetséggel idézve fel a legendás filmeket, a sztárokat és kulisszatitkokat.

Részlet a regényből:
1
ALKONYZÓNA

Amikor 1992-ben befejeztem első, What’s It All About? című önéletrajzomat, úgy tűnt, jó lesz ott és akkor abbahagyni. Nagyszerű filmes karrier állt mögöttem, írtam egy könyvet, ami világszerte bestseller lett, éttermeim voltak, szép házam és a legfontosabb, hogy szerető család vett körül. 1991 karácsonyát és szilveszterét Colorado államban, Aspenben töltöttem, az olajmilliárdos és társasági előkelőség Marvin és Barbara Davis vendégeként. A Little Nell Innben laktunk (ami történetesen Marvin tulajdona) a barátainkkal; köztük volt Lenny és Wendy Goldberg, Sean Connery és felesége, Michelene, valamint Sidney és Joanna Poitier.
Csodálatos csapat. Remek volt velük vakációzni. Nem tudok síelni, de nagyon igyekeztem, hogy a síelés utáni mulatásból kivegyem a részem, és Aspen végül is éppen erről szól. Ahogy körben ültünk, élveztük a napsütést, régi időkről pletykáltunk és remek ételeket ettünk ezzel a nagyszerű társasággal, nagyon elégedett voltam a sorsommal. A jelenlévők mindegyike része volt az életemnek attól kezdve, hogy Hollywoodba kerültem – bár Seannal Londonban ismerkedtem meg még az ötvenes évek végén egy úgynevezett „palackpartin”. A „palackparti” azt jelentette, hogy ha valaki partit akart rendezni, de nem volt elég pénze, azt mondta a meghívottaknak: „Hozz egy palackot meg egy pipit!” Annyira le voltam égve, hogy palackot nem tudtam vinni, ezért két pipivel állítottam be. Két nagyon szép lánnyal. Besétáltam a partira, és ott volt Sean, aki hatalmasnak tűnt hozzánk, vékonydongájú színészekhez képest. Meglátott engem azzal a két lánnyal, és rögtön én lettem a legjobb barátja. Az 1950-es évek nehéz időszak volt számomra – talán a legnehezebb egész életemben –, és szinte végig nagyon szűkösen, máról holnapra éltem; fűnek-fának tartoztam egész Londonban, és gyakran kellett átmennem az út másik oldalára, hogy elkerüljem a hitelezőimet. Azt persze nem láthattam előre, hogy nem is olyan sok évvel később Shirley Maclaine engem választ partnerének A gyalogáldozatban, és üdvözlőpartit ad a tiszteletemre Los Angelesben, és erre a partira besétál majd Sidney Poitier. És Sidney rögtön a legjobb barátom lesz.
A barátokkal töltött aspeni vakáció után hollywoodi időszak következett. Mintha a világ tetején lettem volna. Úgy éreztem, minden csak jó és jobb lehet. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy lefelé is vezet út. Feleségemmel, Shakirával vettünk egy kis házat; nem Beverly Hillsben, hanem a szerényebb Trousdale negyedben. Fantasztikus kilátás nyílt a házból. Igazából nyaralóként használtuk, mert Angliában éltünk, de közel akartunk lenni kedves barátunkhoz, Swifty Lazarhoz, akinek a felesége, Mary nagyon beteg volt.
Mary betegségétől eltekintve semmi jelét nem tapasztaltuk közelgő katasztrófának. Úgy tűnt, semmi sem változott. Régi barátaink mind a városban voltak. Ahogy az aspeni újév, úgy az egyik este a Chasen étteremben Frank és Barbara Sinatra, Greg és Veronique Peck, valamint George és Jolene Schlatter társaságában elköltött vacsora is azt mutatta, ami jónak látszott az életünkben. Pompás hollywoodi este lévén beszélgettünk, tréfálkoztunk; George egy viccet mesélt, ami pontosan kifejezte a szí­né­szek és ügynö­keik közötti viszonyt. George az egyik legnagyobb tévéproducer, Rowan and Martin’s Laugh-In című show-jában ő fedezte fel Goldie Hawnt, és ugyanolyan szórakoztató ember, mint amilyen vidám műsorokat készít. Én szerencsés vagyok – az ügynökeim mindig is közeli barátaim voltak –, de a sztárok és ügynökeik általában eléggé távol állnak egymástól. A vicc szerint egy színész telefonhívást kap, melyben közlik vele, hogy a háza leégett, a feleségét megerőszakolták. A színész hazarohan. A ház előtt rendőrtiszt várja és közli, hogy az ügynöke gyújtotta fel a házat, és ő erőszakolta meg a feleségét. A színész álla leesik, szeme tágra nyílik a csodálkozástól, a rendőrhöz fordul, és mérhetetlen csodálkozással kérdi: „Az ügynököm itthon keresett?”
A Chasenben elköltött vacsora és a következő héten egy újabb Barbra Streisand házában (csupa szecessziós darab, szenzációs shaker bútorok) volt sokáig az utolsó boldog emlék. Erre az időszakra visszatekintve már látom, amit akkor még nem: a viharfelhők már gyülekeztek. A Függöny fel! című filmem, amiben az előző évben játszottam, a bemutató után elég gyorsan kikopott a mozikból. Nemigen aggódtam. Időnként mindenki csinál feledhető filmet, gondoltam. Ám ez is egy újabb jel volt.
Nem vettem észre. Hollywood történetének része lettem. Teljesen váratlanul ért az 1950-es évek sztárja, Robert Mitchum felkérése, hogy a Golden Globe díjkiosztóján én adjam át neki az életműdí­jat. Kedveltem Bob Mitchumot és megtiszteltetésnek vettem, hogy engem kért fel, de nem ismertem, sosem dolgoztam vele, és kíváncsi voltam, miért.
–?Azért választottál, mert nekem is jó nagy szemhéjam van, mint neked? – kérdeztem.
Mire ő:
–?Igen. Te vagy az egyetlen a szakmában. Mindenki folyton a szemhé­jamról beszélt, és amikor megláttalak az Alfie-ban, arra gondoltam: ennek a fickónak is nagy a szemhéja. Persze nem olyan nagy, mint az enyém, de azért elég nagy. Szóval, igen, a szemhé­jad miatt választottalak.
Bájos történet – és Bob remek fickó –, de kezdtem elgondolkodni, vajon nem azért kért-e fel engem, mert senki más nem vállalta.
Akár így történt, akár nem, mindig is szerettem a Golden Globe díjátadókat, mert asztalnál lehet ülni, iszogatni, járkálni, beszélgetni. Burt Reynolds egyszer rámutatott valamire, amit mindenki tud a szakmában, de ritkán hoznak szóba: az osztály-hovatartozás szerinti különbségtételt. A díjátadókon a tévéseket a terem végébe ültetik, elöl a filmesek kapnak helyet. Ez tényleg abszurd, hiszen vannak tévésztárok, például a Jó barátok szereplői, akik heti egymillió dollárt keresnek, mégsem ülhetnek elöl. És elgondolkodom – álljunk meg egy pillanatra! –, én sosem kerestem egy hét alatt egymillió dollárt! Megkérdeztem erről a Golden Globe egyik szervezőjét, mire egyszerűen azt válaszolta: „A film az első.”
Nemsokára megtudtam, mennyire igaz ez.
Odahaza Angliában megjelent a könyvem, és rögtön a sikerlisták élére került. Világ körüli turnéra mentem, hogy reklámot csapjunk neki; ugyan mi rossz lehet ebben?
Először is a könyvreklámozás nagyjából olyan, mint ha filmpromó­ció lenne, amit egész életemben csináltam és utáltam. Sokszor hallom, hogy a filmsztárokat túlfizetik. Nos, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. A filmsztároknak alkalmanként csak ezer dollár jut a kemény munkáért: azért, hogy órákat töltenek sminkben, a végtelen beállításokért, a tapasztalatukért, a sztárságért – azt a milliót, amit e fölött keresnek, a reklámozásért kapják, és higgyék el, minden egyes centért keményen megdolgozunk. Amikor először mentem Amerikába Az Ipcress ügyirat és az Alfie reklámkampá­nyá­ra, nagy sokk volt számomra, hogy sajtóügynököm, Bobby Zarem reggel hatkor kiugrasztott az ágyból és közölte, hogy fél nyolckor a Today show felvételén kell lennem.
–?Fél nyolckor? – kérdeztem döbbenten. Előző éjjel érkez-tem. – Ugyan miért kell hajnalok hajnalán felkelnem egy esti show-hoz?
Sajnálkozva nézett rám.
–?Nem esti műsor, Michael. Reggeli. Fél nyolckor vagy adásban.
–?És ki a fene néz ilyesmit kora reggel? – kérdeztem kissé dühösen.
Bobby ezúttal határozottabb hangon válaszolt:
–?Huszonegy millió ember – közölte. – Ha sztár akarsz lenni Amerikában, kelj fel!
Mára hozzászoktam a reklámgépezet nonstop működéséhez, de továbbra sem szeretem, és ez alól a könyv promóciós turnéja sem volt kivétel. Abból állt, hogy a hosszú utaktól félkábán adtam interjút olyan újságíróknak, akik arra sem vették a fáradságot, hogy elolvassák a könyvemet, aztán felszálltam egy újabb repülőre és folytattam egy másik, hasonlóképpen érdekes és hasonlóképpen gyönyörű országban, amit csak az autó ablakából és a repülőről láttam. Voltak igazán nagyszerű helyek, amelyeket csak így „láttam” ezen a turnén: Hongkong, Thaiföld, Ausztrália, Új-Zéland, Amerika…
Emlékszem, Chris Patten, aki akkor Hongkong kormányzója volt, kiküldött egy kormánytisztviselőt, hogy segítsen minket át a vám- és útlevél-ellenőrzés formaságain, nehogy elkéssünk az elnöki vacsoráról. A Regent Hotelben (most InterContinental) laktunk; Shakirával soha olyan romantikus környezetben nem jacuzziztunk még: egy harmincemeletes épület penthouse lakásának tetején. Nem volt ott más, csak a jacuzzi és a körpanoráma; órákat töltöttünk ott. Valószínűleg mi voltunk a legtisztább turisták egész Ázsiában.
Bármilyen fantasztikus is volt azonban, szinte csak ezt láttuk Hongkongból. Bangkokba mentünk tovább. Ahogy kiléptünk a repülőtérről, láttuk, hogy egy Rolls-Royce és rendőri kíséret vár valakit. Kiderült, hogy minket. Az egész egy kicsit túlzásnak tűnt, egészen addig, míg fel nem hajtottunk az autópályára. Soha nem láttam ahhoz foghatót. Kísérő rendőreinknek nem számított, hogy az úttesten vagy az útpadkán haladunk, utat törtek nekünk, és csak nyomultunk befelé a városba; kevesebb, mint egy óra alatt tettük meg a rendes körülmények között akár négyórás utat. Az Oriental Hotelbe érve a Somerset Maugham lakosztályba kísértek minket – elég nyomasztó elnevezés egy kezdő író számára!
Ezután Ausztrália és Új-Zéland következett… majd Los Angeles. L. A. volt az első állomás a reklámhadjáratban, egy olyan esemény miatt, amely egyre gyakrabban fordult elő az életemben: búcsúszertartáson kellett részt vennem.
Azt hiszem, ha tudatosan kerestem volna egy kedvezőtlen fordulat előjeleit, erre következtethettem volna John Foreman halálából is. John a barátom volt, és egyik kedvenc filmem, az Aki király akart lenni producere. Méltattam a temetésén, ahogyan mások is, köztük Jack Nicholson. John Foreman nagyon különleges ember volt; a „majdnem nagy” kategóriába sorolnám; azt hiszem, úgy halt meg, hogy nem tudta tökéletesen kiteljesíteni tehetségét; bár az Aki király akart lenni igazolta addigi hírnevét.
Ott ültem a zsúfolásig megtelt kápolnában és hallgattam, ahogy barátaim leróják tiszteletüket egy nagyszerű ember előtt, és önkéntelenül is visszaemlékeztem a filmre és arra, hogy mit jelentett – és jelent máig is – nekem. Nem csak olyan emberrel dolgozhattam, akit szinte istenként tiszteltem – John Huston rendezővel, aki örök kedvenc filmjeim közül hármat, A Sierra Madre kincsét, A máltai sólymot és az Afrika királynőjét rendezte –, de eljátszhattam Peachy Carnehan szerepét, amit eredetileg színészbálványomnak, Humphrey Bogartnak szánt. Felidéztem, milyen volt, amikor először láttam A Sierra Madre kincsét, ezt a nagyszerű filmet egy csapat rosszfiúról, akik aranyat keresnek, bármilyen lehetetlennek is tűnt számukra – ahogy akkoriban nekem az, hogy színész legyek. Kamaszként teljesen azonosultam Bogart figurájával, és tessék, egy olyan filmben találtam magamat, amit Huston rendezett, és olyan szerepet játszhattam, amit Bogartnak írtak. Úgy tűnt, tényleg valóra válhatnak a lehetetlen álmok.
A másik dolog, amitől az Aki király akart lenni különleges volt: Sean Connery ellenfelét játszottam. Nagy öröm volt vele dolgozni, és a forgatás során még közelebb kerültünk egymáshoz. Sean szintén úgy érezte, sokkal tartozik John Hustonnak, és mindketten nagyon szomorúak voltunk, amikor sok évvel később megtudtuk, hogy a halálán van. Együtt mentünk a hollywoodi Cedars Sinai Kórházba, hogy elbúcsúzzunk tőle. John zavarosan beszélt.
–?Bokszmeccsen voltam – mondta. – És kiderült, hogy a másik fickó borotvapengéket varratott a kesztyűjébe, és azért vagyok itt. Teljesen kikészített… azért vagyok most itt.
Úgy húsz percig mesélt erről a bunyósról; Sean és én egymásra néztünk és sírtunk… Seant sosem láttam még sírni. Nagyon zaklatottan mentünk el a kórházból, aztán azt a hírt kaptuk, hogy John Huston felkelt betegágyából és csinált még két filmet. Amikor találkoztunk, azt mondtam neki:
–?Ha legközelebb búcsúzni megyek hozzád, jobb, ha tényleg meghalsz, különben kénytelen leszek megölni téged. Fogalmad sincs, mennyire kiborultunk miattad.
Mire ő?
–?Tudod, Michael, ez már csak így van. Az emberek kiborulnak. És meghalnak.
–?Persze – feleltem –, de nem kétszer.
John Foreman temetésén nevettünk, történeteket meséltünk, és sírtunk is persze, aztán visszamentem New Yorkba egy újabb könyves estére. Egyik barátom, Elaine éttermében rendezték, és a vendégek között ott volt Gloria Vanderbilt, Lauren Bacall, David Bowie és Iman; ezek az élő legendák csak úgy ellebegtek időeltolódástól fáradt szemem előtt. Arra gondoltam, hogy képtelen vagyok gondolkodni – nem mintha számított volna, hisz amúgy is túl fáradt voltam, hogy beszéljek.
A Chasen jelképezte hollywoodi életemet, és sok Los Angeles-i barátom kedvenc találkozóhelye volt, az Elaine pedig ugyanennek volt a New York-i megfelelője. Az Elaine nem egyszerűen étterem, inkább intézmény, majdnem olyan, mint egy társasági szalon. Tökéletes hely könyvbemutatóra, mert írók, színészek és rendezők járnak ide Woody Allentől a Saturday Night Live sztárjaiig. A tulajdonos, Elaine körbejár az asztalok között, hogy személyesen gondoskodjon a vendégeiről. Egyik este egy alak kellemetlenkedett velem, mire Elaine odajött, megragadta a gallérjánál fogva, az ajtóig tuszkolta és saját kezűleg dobta ki. Tiltakoztam.
–?Ez egy kicsit drasztikus volt, le tudtuk volna rázni mi is.
Mire Elaine:
–?Ugyan! Ki nem állhatom az ilyen kurafikat!
Elaine közeli barátunk. Egy-egy szombaton, ha éppen New Yorkban vagyunk, együtt ebédelünk. Mindig kaviárt eszünk, és mindig ő fizet, készpénzzel, amit a melltartójában tart. Azt mondja: „Ezt én állom!”, azzal benyúl és előhúz egy köteg bankót!
Az Elaine éttermében elköltött vacsora volt az könyvtúra utolsó állomása, azután hazamentem Angliába. Teljesen szétestem a fáradtságtól, de míg távol voltam, több forgatókönyv is érkezett, ideje volt hát munkához látni. Végül sikerült összeszednem magamat, és leültem elolvasni az egyiket. Elborzadtam. Nagyon kis szerep volt, eljátszásra sem érdemes. Egyenesen visszaküldtem a producernek és megmondtam neki, mit gondolok a szövegről. Néhány nap múlva felhívott:
–?Nem, nem… nem a szerető vagy. Olvasd el az apa szerepét.
Letettem a telefont és csak álltam döbbenten. Az apa? Én? A fürdőszobába mentem, a tükörbe néztem. Igen, valóban az apafigura nézett vissza rám… és valaki más is. A tükörben egy élvonalbeli filmszínészt láttam, nem pedig filmsztárt. Rájöttem, hogy a filmvásznon már csak a lányomat csókolhatom meg.
Az élvonalbeli filmszínész és a filmsztár között (a pénzen és az öltözőn túl) az a különbség, hogy ha egy filmsztár kap egy szerepet, amit el akarnak játszatni vele, megváltoztatják a szöveget, hogy passzoljon hozzá. A filmsztár azt mondja: „Ezt nem csinálom” vagy „Ezt nem mondom”, a forgatókönyvírók pedig addig alakítják a szöveget, amíg meg nem felel neki. Ha egy élvonalbeli filmszínész kap egy szerepet, amit el akarnak játszatni vele, ő alkalmazkodik a forgatókönyvhöz. És van még egy különbség, amiről tudtam, hogy együtt tudok élni vele. Nagyon sok sztár valójában nem tud játszani, így amikor a nagy szerepek elapadnak, ők is kikopnak a filmekből, mondván, nem hajlandók mellékszerepeket elfogadni. Az élvonalbeli filmszínészeknek viszont játszaniuk kell, különben végérvényesen eltűnnek.
Mindig tudtam, hogy egyszer majd eljön ez az idő. Ötvennyolc éves voltam. Adjam fel vagy folytassam? Ideje volt dönteni. A kérdés hónapokig nem hagyott nyugodni. Ott volt minden reggel, amikor kinyitottam a gyűrött, kávéfoltos forgatókönyveket, amelyeken fiatalabb színészek ceruzával aláhúzgáltak bizonyos sorokat, mielőtt visszaadták a szerepet. Tudtam, hogy a dolgok ezentúl másként alakulnak, minden nehezebb lesz.
Elértem életemnek ahhoz a szakaszához, amit alkonyzó­ná­nak neveztem el. A filmsztárság reflektorfényei halványodni kezdtek, és igaz ugyan, hogy az élvonalbeli filmszínészség kissé tompább fényei pislákolva életre keltek, mégis minden nagyon homá­lyosnak tűnt. Voltak persze fényes pillanatok. Teljesen váratlanul ért a magas kitüntetés a királynőtől: nagy megtiszteltetés és szép érdemérem. A Brit Birodalom Érdemrendjének Parancsnoka lettem, és nagyon büszke voltam rá, bár egy kevésbé kedves újságíró rámutatott, hogy olyasminek lettem a parancsnoka, ami már nem létezik. Vagyis, ami jó volt az életemben, az sem volt egészen tökéletes…

A Kiadó engedélyével.