FőképIdőrendben ez a legutolsó Lew Archer regény, és bár elkészülte (1976) után Macdonald még élt pár évig, gyakorlatilag többet nem írt. Ennek fényében különösen szomorú volt olvasás után letennem ezt a kimondottan remek könyvet. Tudom, hülyeség, meg számtalanszor leírtam már különféle szerzők kapcsán, de most Macdonald esetében is igaznak érzem: ez a kötet, ha úgy tetszik, összegzése mindannak, amiért szerethető a szerző.
 
Ha csak élvezeti szempontból nézem, akkor ez a könyv tele van emlékezetes mondatokkal.
„Szürkével csíkozott, szorosra fésült fekete haj keretezte az arcát, melyen, akár a férjéén, petyhüdt zsírpárnák takargatták a múltat, és jobbára a jelent is. Súlyos teste ezzel szemben szorosra volt fűzve, fehér köpenye is makulátlan.” Az írók között kevesen, a krimiszerzők között pedig szinte senki nem tud hozzá hasonlóan frappáns, és mégis szépirodalmi leírással bemutatni szereplőt.
 
Főhőse, Lew Archer magánkopó nem bölcs, csak sokat látott és tapasztalt. Mindezeken felül okos is – és ez a kombináció együtt olyan meglátásokat eredményez, ami akár bölcsességként is értelmezhető, pedig pusztán logikus következtetéseinek megfogalmazása.
„Maga hisz a végzetben?
- De mennyire. Hiszek a hely, az idő és a családi környezet végzetében. Legtöbb embernek ezek szabják meg a sorsát.
- Már bánom, hogy megkérdeztem. Nem szeretem a családomat. A helyért és az időért sem lelkesedem.”
 
Ráadásul Macdonald a környezetet is a rá jellemző lírai szemüvegen keresztül nézi:
„A bank a belvárosi üzletközpontban volt, amely úgy festett, mintha Dél-Kaliforniából fújta volna át a sivatagi szél. A városkának mintha minden energiáját kiszívta volna a bánya gigászi gödre és a kohó szakadatlan sóhajtozása. A füst hatalmas, gúnyos zászló gyanánt lengett a város fölött.” Csak éppen szereplői mindig a világ lepukkantabb felében mozognak, és már nem is képesek a megújulásra.
 
De nem folytatom tovább, mert hosszú oldalakon keresztül idézhetném a kedvenc bekezdéseimet, ami ugyan számomra kellemes elfoglaltság, és biztos vagyok benne, hogy a maga módján kellőképpen figyelemfelkeltő megoldás lenne, azonban inkább arra a roppant különös fejleményre utalok, ami eddig egyetlen, általam olvasott Macdonald kötetben sem fordult elő: Lew Archer szerelmes lesz, sőt mi több, Lew Archer ezt meg is vallja szíve hölgyének. Annyi év mocsokban turkálás után eljön végre a megváltás pillanata? Hogyan értelmezzem ezt a románcot? Akkor van még esély a megváltásra, az újrakezdésre? A világ nem olyan romlott, mint ahogy eddig láttuk? Mindenkinek lehetősége van a boldogságra?
 
Komolyan ez a szerelem legalább annyira váratlanul ért, mint a nyomozás eredménye. Amiről egyébként egyeseknek az a véleménye, hogy sokban hasonlít a szerző egy másik regényének (Veszélyes ellenfél) ötletére. Mivel azt nem olvastam, ez különösebben nem zavar, ellenben nagyon szomorú vagyok, hogy ez az utolsó Archer regény. Így sosem derül ki, ezt eredetileg is lezáró műnek gondolta a szerző, vagy innen folytatta volna? Vajon mekkora sikere lenne egy BOLDOG Lew Archernek?
 
A Lew Archer-sorozat kötetei: Mozgó cél (The Moving Target) (1949)
Fulladásos halál (The Drowning Pool) (1950)
Ki így hal meg, ki úgy (The Way Some People Die) (1951)
A csontketrec (The Ivory Grin; vagy: Marked for Murder) (1952)
Áldozat kerestetik (Find a Victim) (1954)
A barbár part (The Barbarous Coast) (1956)
A fúriák (The Doomsters) (1958)
A Galton-ügy (The Galton Case) (1959)
A Wycherly család (The Wycherly Woman) (1961)
The Zebra-Striped Hearse (1962)
A másik férfi (The Chill) (1964)
A dollár túlsó oldalán (The Far Side of the Dollar) (1965)
Black Money (1966)
Mindenki ellenség (The Instant Enemy) (1968)
Búcsúpillantás (The Goodbye Look) (1969)
Eltűntnek nyilvánítva (The Underground Man) (1971)
Csipkerózsika (Sleeping Beauty) (1973)
A kék pöröly (The Blue Hammer) (1976)