FőképLuis Sepúlveda regénye egy mesebeli, elvarázsolt, ugyanakkor gyakran igen kegyetlen világba viszi el az olvasót. A történet az Amazonas menti őserdő egyik aprócska, eldugott településén, a kissé ironikusan elnevezett El Idilióban játszódik. Bár El Idilio a dzsungel mélyén fekszik és mérhetetlenül távol van a nagyvilágtól, kicsiben megtalálható benne az összes gond, baj és nyavalya, ami csak sújthatja az embert: a falu lakóinak nyugalmát hol a fogbetegségek zavarják meg, hol a városi származású, merev, hatalommániás polgármester értelmetlen rendeletei, hol pedig az, hogy a vidékre egyre gyakrabban érkeznek arany után kutató szerencselovagok és az itt élő egzotikus állatok bőrére vágyó amerikai turisták, akik szeretik eljátszani a nagy vadászt.

A magukat tapasztalt dzsungeljárónak képzelő, ám az őserdei életről, illetve az emberek és a természet közti kényes egyensúlyról mit sem tudó idegen vadászok az okozói annak a tragikus esetnek is, amelyre aztán a történet épül. Egy amerikai vadász ugyanis elejt néhány ocelotkölyköt, s ezzel mélységesen felbőszíti a kölykök anyját, aki rövid úton végez is a vadásszal. Ám ha egy ocelotot egyszer feldühítettek, akkor nem elég neki egy áldozat, és mivel számára minden ember szaga ugyanolyan, mint azé, aki a fájdalmát okozta, a környéken többé egyetlen ember sem élhet biztonságban.

S itt lép be a történetbe a cirkalmas nevű Antonio José Bolívar Proano, azaz az öreg, aki szerelmes regényeket olvas. A férfi a falu bölcs öregje, s bár ő maga is félig-meddig kívülálló – mivel az élete tekintélyes részét az indiánok között élte le, majd amikor beköltözött a faluba, a település legszélén telepedett le, és általában nem vesz részt a falu mindennapi életében –, a többiek felnéznek rá, mert jól ismeri a dzsungelt, tisztában van az ember és a dzsungellakó állatok együttélésének törvényeivel, és még arra is van terve, hogy miként lehetne ártalmatlanná tenni az őrjöngő ocelotanyát.

A regény egyik fő témája tehát az, hogy miként él az ember a természetben és a természettel együtt, illetve hogy mi módon harcolhat az ember a természet ellen, ha éppen harcra kerül a sor. De a könyv nem csupán valamiféle tanmese arról, hogy milyen fontos a természet megóvása és az emberek és az állatok békés egymás mellett élése. A regény emellett olyan kérdéseket is felvet, mint például az, hogy az ember miként fogadja el a saját öregségének a tényét, és hogy hogyan védekezik a fenyegető halál gondolata ellen.

A címbeli öregember módszere erre az, hogy szerelmes regényeket olvas. Az öreg már viszonylag idősen ébred rá, hogy tud olvasni, s e felfedezés után először hónapokat tölt azzal, hogy rájöjjön, milyen könyveket szeret, majd végül megállapodik a szerelmes regényeknél, amelyeket nagy kedvvel, minden szót gondosan ízlelgetve, sokszor egész bekezdéseket kívülről megtanulva olvas el újra és újra.

A szerelmes regények pedig egyrészt segítenek neki megfeledkezni az öregségéről, másrészt pedig olyan élményekben lehet része általuk, amiket a saját életében nem élt és talán nem is élhetett volna át – hiszen az öreg véleménye szerint a szenvedélyes szerelmek kizárólag az olyan különleges nevű, távoli városokban működhetnek, mint például Barcelona, Prága vagy Velence, s az általa ismert városok már csak a kevéssé költői nevük miatt sem alkalmas helyek a mindent elsöprő szerelemre.

Ám nem biztos, hogy az őserdei élet prózaisága és az Amazonas-vidék alkalmatlansága a nagy szerelmek átélésére olyan tragikus dolog, mint amilyennek elsőre hangzik, hiszen úgy tűnik, az öreg épp elég élményhez és gondolkodnivalóhoz jut úgy is, hogy olvas a szenvedélyes szerelemről – mint ahogy nekünk sem kell az Amazonashoz utaznunk ahhoz, hogy belélegezzük a dzsungel párás levegőjét, halljuk a majmok zajongását és érezzük, hogy milyen az, amikor a csizmánk beleragad a térdig érő sárba. Mindennek az átéléséhez elég elolvasnunk ezt a könyvet – ami sok egyéb mellett épp arról szól, hogy milyen jó, milyen „élet-megváltoztató” élmény is lehet a könyvek olvasása.

Részlet a könyvből