Főkép

A Mester és Margaritához hasonló klasszikusokról valószínűleg már mindent elmondtak korábban, így a magamfajta későn érkezőnek már csak az marad, hogy a merőben személyes benyomásait közölje a könyvről.

Hogy miről szól ez a regény? A felszínen arról, hogy egy szép tavaszi napon, valamikor az 1930-as években a Sátán – díszes kompániája kíséretében – megszállja Moszkvát, és a városban tartózkodása ideje alatt felforgatja számos „ártatlan” ember életét: van, akit a halálba kerget; van, akit az őrületbe; van, akinek ellehetetleníti az életét; van, akit eltérít az egészen addig követendőnek gondolt útjáról; van, akit megszégyenít; van, akit kedélyesen megtréfál; és olyan is van, akinek megadja az örök nyugodalmat.

Ebben a regényben azonban szinte senki sem ártatlan: az egyik ember önző, a másik mohó, a harmadik kishitű, a negyedik korrupt, az ötödik pedig áruló – és valamiféle isteni (ördögi) igazságszolgáltatás jegyében mindegyikük azt kapja, amit megérdemel: a harácsolók nevetségessé válnak, a korruptak a hatóságok kezére kerülnek, az árulók pedig maguk is elárultatnak.

Felvetődik a kérdés, hogy miért a Sátánra hárul az igazságszolgáltatás feladata – ha már az igazságszolgáltatásnak muszáj valamiféle emberen túli világból jönnie –, miért nem Istenre? Erre az lehet az egyik lehetséges válasz, hogy Moszkvában mindenki ateista, Jézus történetét pedig illik mesének tartani, úgyhogy nem is csoda, hogy egy isten (és hit) nélkül maradt városban csak a Sátán tud bármit is elérni. A hatóságok természetesen az ő létét is tagadják, tetteit pedig megpróbálják szemfényvesztő bűvésztrükköknek beállítani, de a tények attól még tények maradnak: a Sátán botrányba fulladó varietészínházi előadása után valóban alsóneműben szaladgálnak a nők Moszkva utcáin; a történet egyik fő helyszíne, a Sátán moszkvai főhadiszállása, az 50-es számú lakás valóban leég; aki pedig meghal az ördögi mesterkedések következtében, az valóban halott.

Mindez azonban csak a regény egyik rétege. A Sátán látogatásán, a városban véghezvitt felforgató tevékenységén és a hitetlen, korrupt moszkvaiak kifigurázásán és megbüntetésén kívül a regény sok egyébről is szól: a Mester nevű író sorsáról s az ő Ponczius Pilátusról szóló, botrányosnak kikiáltott regényéről; a Mester és az önfeláldozó, a szerelme kedvéért még a boszorkányságot és a Sátán melletti háziasszonykodást is örömmel vállaló Margarita kapcsolatáról; és arról is, hogy mi a különbség a valódi és az államilag támogatott művészet között.

Ez utóbbi véleményem szerint a regény legizgalmasabb témája. A „vállalható” irodalmat gyártó alkotók a regényben mind a beszédes nevű TÖMEGÍR írószövetség tagjai, s szövetségi tagokként olyan fantasztikus juttatásokban részesülhetnek, mint például a fizetett alkotói szabadság (novellák írásához néhány hét szabadság igényelhető, regények, trilógiák írásához pedig egy év) vagy éppen az a lehetőség, hogy olcsón és jókat ehetnek a szövetségi székház híres éttermében – és úgy tűnik, ezek a kiváltságok minden államilag támogatott „művésznek” sokkal fontosabbak, mint maga az alkotás. Így hát nem meglepő, hogy a TÖMEGÍR tagjai által létrehozott művek messze vannak attól, hogy művészi alkotásnak lehessen nevezni őket: ezek az alkotók előre megadott témákról írnak adott határidőre, s ez még nem is lenne baj, elvégre határidőre is lehet értékes műveket alkotni. Az viszont már baj, hogy nemcsak a téma és a határidő adott, de a mű tartalmának, hangnemének és a benne foglalt ideológiának is meg kell felelnie az elvárásoknak.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem jó, ha egy író alkotói szabadságra mehet, ami közben nem kell amiatt aggódnia, hogy mivel keressen pénzt, és nem állítom, hogy csakis az a fajta irodalom lehet hiteles és jó, amit lázas tekintetű, lobogó hajú, ihletett, ámde nyomorgó írók alkotnak – ugyanakkor nehezen tudom elképzelni, hogy az az irodalom, amit a TÖMEGÍR kizárólag az írás külső körülményeivel törődő, ezernyi szabály között lavírozgató tagjai alkotnak, jó lehet.

Az pedig, hogy Bulgakov milyen szatirikusan ábrázolja a TÖMEGÍR tagjait és az, hogy nem a hivatalos körökben elfogadott íróknak, hanem az „igazi” művésznek, a Mesternek adja meg az örök nyugodalmat (ha nem is az örök fényt), egyértelműen jelzi az író véleményét a témáról. És ezt a rendkívül fantáziadús, szimbolikus és másod- és harmadlagos jelentésekben tobzódó, groteszk, humoros, megejtő és legfőképpen szépséges regényt elolvasva az sem kérdéses, hogy Bulgakov az írók melyik csoportjába tartozott.