FőképFülszöveg:
Manapság bárkiből lehet neves írót faragni. Még abból is, aki soha egyetlen sort nem vetett papírra. Ugye, ez merő képtelenség? Vagy mégsem? Jurij Poljakov fergeteges szatírájából kiderül, hogy ebben az értékválságos korban bármi megtörténhet. Főként Moszkvában, ahol az egykori sztálinisták, később Brezsnyev odaadó hívei reszketnek Gorbacsovtól, aztán Jelcintől, s mindenre hajlandók, csak hogy kiváltságaikat megőrizzék. Hogy mik ezek a kiváltságok? Lakás, dácsa, kocsi, külföldi utazás, életműkiadás, és mellesleg állandó belépő az Írók Házába, amelynek messze földön híres éttermében évtizedek óta folyik a pezsgő, a vodka, s ahonnan sosem fogy ki a kaviár.
Poljakov mulatságos, Bulgakovot idéző regénye a posztszovjet értelmiség súlyos morális válságáról szól, de akarva-akaratlan mi is magunkra ismerhetünk, amikor a váratlan érdekszövetségekkel szembesülünk, amikor azt látjuk, mennyire kétes esztétikai kritériumok alapján repülnek egyesek a mennybe, vagy süllyednek a pokol legmélyebb bugyraiba.

Részlet a regényből:
1. Mennyei prológus

„A gép emelkedni kezdett, és erőlködve zümmögött, mint egy dongóméh, amelyik teleszívta magát nektárral, és most nehézkesen vonszolja szőrös testét a fűtakaróban rejtező titkos fészke felé…” „Fűtakaró” – ez nem jó. A fűben… Igen, egyszerűen csak a fűben! Néha könnyebb megszabadulni a felesleges kilóktól, mint egy felesleges szótól. (Ez nem rossz! Meg kell jegyezni.) Menjünk tovább. „Az ablakból látni lehetett a földet, amely innen fentről olyan parányinak tűnt, hogy úgy tetszett, egyetlen köpéssel be lehetne teríteni egy közepes nagyságú európai várost.” Ez se rossz, olyan szemléletes. De van benne egy kis fiziológiai árnyalat is. Ez mindig zavarba ejt. Próbálják csak meg elképzelni Rodin  Csókját úgy mint két, nyálelválasztó mirigyek működését biztosító szerv intenzív érintkezését. Hányinger!...
A stewardess az ülésem mellé tolt egy üvegekkel teli kiskocsit, és nagylelkűen italt kínált: limonádét – ingyen, alkoholt – valutáért. Dőlt róla a pacsuliszag. A csajszi ráadásul kitartóan mutogatta a stewardess-iskolában elsajátított kincstári mosolyát, amelyet lefekvés előtt nyilván kivesz a szájából, és beletesz egy pohár vízbe, mint nyugdíjas a protézisét. Ezt is meg kell jegyezni. Az író munkája roppantmód hasonlít az ősember gyűjtögetésére. Felhúzott egy gyökeret, beleharapott. Ha keserű volt, kiköpte és eldobta, ha ízlett, berakta a tarisznyájába és vándorolt tovább.
Hát efféle ostobaságokon járt éppen az eszem, és álmomban sem gondoltam, hogy ő már a közelemben van, és megölni, vagy jobb esetben is megcsonkítani készül…
Kértem egy deci  Szmirnovot meg egy adag ajókával töltött olívát – zakuszkának. Sokáig azt hittem, hogy az ajóka valami kihívó növény, aztán kiderült, hogy egyszerűen csak hal, olyasmi, mint a hering. Ötdollárossal fizettem, és a visszajáró helyett ugyanazt a protézis-mosolyt kaptam. Bagatell! Minden további nélkül megengedhettem most magamnak az efféle kiadásokat, mert éppen Cataniából tértem haza, akkora honorral a zsebemben, amennyiből szerényen egy fél évig is megélhetek.
Tulajdonképpen ezt a fél évet az íróasztalhoz láncolva készültem tölteni, hogy végre befejezzem a kisregényemet egy pártfunkcionáriusról, akiről kiderül, hogy szörnyűséges vámpír, éjszakánként behatol a kerületi pártbizottság tagnyilvántartásába, hogy a nyilvántartólapokra ragasztott fényképekkel kontaktusba lépve kiszívja a mit sem sejtő mezei kommunistákból a bioenergiát. Amikor elindultam Szicíliába, ott tartottam, hogy egy SZKP-tagjelölt fiatal lányból lakmározott. A fotója alapján ész nélkül belehabarodott, és hogy közelebbről megismerkedhessen vele, a nyakába varrt egy ügyet… Hogy mi fog történni a továbbiakban, arról csak homályos elképzeléseim voltak, márpedig az írást sürgősen be kell fejeznem, mert különben késő lesz: minden kiadót elárasztottak az elmúlt rendszer viselt dolgait taglaló irodalommal, hiszen ez az egyetlen dolog, amiből manapság egy tisztességes, de az elveihez makacsul nem ragaszkodó író meg tud élni. Az az idő, amikor úttörőköszöntőkkel keresni lehetett, végérvényesen elmúlt, valami érdemlegeset, vagy ahogy mondani szoktam, az „opuskát” megírnom pedig nem sikerült, és valószínűleg nem is fog már soha… Élni viszont csak kell!
Ha nagyon őszinte akarok lenni, kisregényem már jóval azelőtt megfeneklett, hogy elindultam volna Szicíliába, erre az ostoba születésnapra, amely a hazai és az olasz maffiózók tapasztalatcseréjét célzó konferenciába torkollott. Hiszen a kisregény olyan, mint a nő: ha ölelgeted, de közben másikra gondolsz, jön a szakítás, vagyis az egész csak szabadidő kérdése. Miközben ezt a badarságot firkáltam, aljas fráternek éreztem magam, aki intimbetét tisztaságú menyasszonyát egy útszéli cigánylánnyal csalja meg. És egy szép reggelen, miután felébredtem, éreztem, hogy utálok mindent: a cselekményt, a hősöket, az írógépet, magamat… Utálom ezt az ocsmány, fojtogató élethalál harcot, amely nem hagy sem erőt, sem vágyat arra, hogy az álmainkért küzdjünk. Különben éppen ebben rejlik a lét legfőbb, alapvető disznósága: az álmokat megvalósítani csak azoknak az erőknek rovására lehet, amelyeket egyébként az élet-halál harcra fordítunk. A kör bezárul. És kitörni belőle lehetetlen. Vagy majdnem… Azokat, akiknek sikerült, egy kezeden megszámolhatod. Kosztozsogovnak például… Különben ő nem a legjobb példa: az élet végül is felfalta, bekebelezte, összecsócsálta. És nem akadt a torkán az átkozottnak! Nem, a világ nem elefántokon, nem bálnákon és még csak nem is bikákon nyugszik. A világ három hatalmas, mocskos, bűzös, disznón tartja fenn…
Egyetlenegyszer volt esélyem arra, hogy kitörjek ebből az átkozott körből, de úgy éltem vele, mint az a tökfilkó, aki valami szerencsés véletlen folytán kiengedte a dzsinnt a palackból (éppenséggel a palackból!), és a dörgő hangú felszólításra: „Kívánj, amit akarsz!”, csak annyit kérdezett: „Hány óra van?”.  Szóval, a kisregényem megfeneklett. Naphosszat heverésztem a díványon, és próbáltam ihletet meríteni a grafomán Nobel- meg Baker-díjasok műveiből – és mindjárt bosszankodni is kezdtem, hogy még írni se tudnak, mégis kitüntetik őket! Ez néha segít abban, hogy – tiltakozásképpen – visszaüljön az ember az íróasztalhoz, és a klaviatúrát verve bosszút álljon, bosszút álljon, bosszút álljon. Ezúttal azonban még az undorító Sartre olvasása se segített. Időnként felkeltem, odamentem az írógéphez, amelyet alaposan elnyűttem a sokéves irodalmi szemétgyártásban, leütöttem valamelyik betűt, és határozott vágyat éreztem, hogy a dolgozószobám falához csapjam ezt a billentyűs szajhát. A dolgozóm egyébként a háló, az étkező és a hall szerepét is betöltötte. Az alkotói válság kínjait csak tetézte, hogy a pénzem, amelyet az éjjeliszekrényben tartottam, egyre fogyott és fogyott. Már bele se néztem, csak kinyitottam az ajtaját, és vakon előkotortam néhány bankjegyet, hogy vegyek valami ennivalót – a legtöbbször pelmenyit, mert azt csak bele kell tenni forró vízbe, és nem szabad elszalasztani a pillanatot, amikor ki kell venni, különben zavaros erőleves lesz belőle, olyasmi, mint amilyenből – ha hihetünk a tudománynak – az élet is keletkezett. Én különben úgy gondolom, hogy az élet nem más, mint az Abszolút Szellem exkrementuma.
És eljött a nap, amikor az éjjeliszekrényben kotorászva csak a következő zacskó pelmenyi reményének hiányát találtam. Akkor odaléptem az íróasztalhoz, lenyomtam egy billentyűt, és magamon kívül hozzávágtam az írógépet a falhoz, amelyen így a legmélyebb nyomot hagytam a lakásban tartózkodásom óta. Érdekes, hogy az írógép éppen oda csapódott be, ahol a barna tapétán már látszott egy folt, amely formára olyasmi volt, mint az Appenninfélsziget és Szicília, és amely régen, nagyon régen, még Szemijurtyinszkba menekülésem előtt keletkezett. És mellesleg az írógép pont oda csapódott be, ahol minden földrajzi mutató szerint Catania városának kell lennie. Az írógép, megszabadulva fém és műanyag alkatrészeitől, lehuppant a földre, és ugyanabban a pillanatban máris felhangzott a fűtéscsövön az alsó szomszéd, egy béna kisöreg felháborodott kopogása. Csak a jobb karja mozog, azt viszont használja rendesen, hogy kifejezze vele méltatlankodását, ha a lakásomban valami zaj támad. Érdekes viszont, hogy amikor eljárt hozzám a Szörnyűséges Hölgy, aki úgy üvöltözött már az előjáték alatt, mintha érzéstelenítés nélkül végeztek volna vakbélműtétet rajta, a pajkos kisöreg nem kopogtatta meg a fűtéscsöveket.
Hát így maradtam nemcsak pénz, hanem termelőeszköz nélkül is. Epigrammákat persze költhettem volna, csak úgy, fejben, írógép nélkül is, csakhogy a Moszkván végigsöprő terrorista leszámoláshullám után a nullával lett egyenlő a kereslet rá, és megint ugyanolyan kilátástalan helyzetbe kerültem, mint a Szemijurtyinszkból való szánalmas visszatérésem után. Amint a díványon heverésztem, kaja meg munka nélkül, amint az az értelmiségiek körében gyakran előfordul, átadtam magam az öngyilkosságról való elmélkedésnek, vagyis elképzeltem például, ahogy kiszabadít a hurokból – mielőtt még kellő ideig lógtam volna benne – a postás, aki egyébként éppen egy csinos összeget hoz egy régi munkámért, az Egy gumigyár történetéért, amelyet se szó, se beszéd, újra kiadatott egy Robin Hoodhoz hasonlóan jótékony „újgazdag”, aki összeszedett egy zsákra való kárpótlási jegyet mindenféle piástól, és privatizálta ezt a füstokádó üzemet.
Időnként kimentem az erkélyre levegőzni, és kinéztem magamnak a pázsiton azt a helyet, amely, ha kizuhanok a hatodikról, garantálta volna az életben maradásomat, és lehetőséget hagyott volna még erőtlenül integetni a tragédia színhelyére siető Expressz-Hírek forgatócsoportnak. Végül mégis úgy döntöttem, hogy maradok inkább a tápláló Royal szesznél. Amint az újságok írták, ennek fogyasztásába naponta csak néhány ember halt bele a városban. Ez csábítóan hangzott: ha a hárommillió rendszeresen piáló moszkvaiból naponta mindössze néhány balek hal meg, akkor még mindig több sanszom marad a túlélésre, mint akkor, ha kipottyanok a hatodikról, még ha az előre kiszemelt helyre is. Ahhoz viszont, hogy ezt a szerény öngyilkossági tervet végrehajtsam, venni kellett volna egy üveg alkoholt. Pénzem viszont nem volt.
És akkor eszembe jutottak a DDD Rt. részvényei! Ezekbe fektettem majdnem az összes megtakarításomat. Ezt az ostobaságot az után követtem el, hogy visszatértem a Moszkva–Asztrahán hajóútról, amelyet epigrammáim szenvedélyes rajongója, az Ingatlan gúnynévre hallgató lakásügynök szervezett. Nagyszerű dolgot talált ki: magányos, szükséget szenvedő nyugdíjas bácsikákat vagy nénikéket hajtott fel, havi tisztességes ellátást ígért nekik, akik viszont hálájuk jeléül ráíratták a lakásukat. Tulajdonképpen semmi különös, nem egy fantasztikus bevételt jelentő üzlet, a biznisz viszont virágzott, mert a pártfogásba vett öregek a szerződéskötést követően még előrehaladott korukhoz képest is nagy sietséggel haláloztak el, így a lakások Ingatlan tulajdonába kerültek. Hogy miként sikerült szabályoznia a kliensei elhalálozását, nem tudni, de azt hiszem, a dolognak van némi köze ahhoz, hogy a lakások mellett lejárt szavatosságú amerikai fejfájás-csillapítókkal is üzletelt, amelyekkel ingyen ellátta a nyugdíjasait. És mint ismeretes, a legszédítőbb felfedezések éppen a tudományok határterületein születnek!
Úgyhogy egyszer csak, amikor Ingatlan visszafordíthatatlanul gazdagnak érezte magát, vett egy motoros hajót, és énekeseket, színészeket, tévésztárokat hívott meg rá. Engem, bűnös lelket arra szerződtetett, hogy a műsorszámok közötti szünetekben felolvassak az epigrammáimból:

A politika elmerül,
Nem érdekel az adó,
Ha a nődről lekerül
A francia bugyogó.

Ott, a hajón megismerkedtem egy undok alakkal, aki mindenféle hírességek hangját tudta utánozni, de ide azért vették fel, hogy Ingatlan anyósának hangján elmondjon egyetlen mondatot: „Kolomnai hülye vagyok én…”, ami elbűvölő lelkesedést váltott ki a házigazdából. Ez a fickó olyannyira jól utánozta az anyós hangját, hogy Ingatlan előbb elkezdett vele amúgy családiasan ordibálni, aztán verekedni. Ennek eredményeképpen a pasas nem bírta tovább, és Nyizsnyij Novgorodban partra szállt. De még mielőtt elmenekült volna, azt tanácsolta, fektessem be a pénzemet a DDD Rt. részvényeibe. „A pénznek kell dolgoznia, nem nekünk…” – hangoztatta búcsúzásképpen, miközben megpróbálta eltakarni valahogy a hatalmas kék monoklit a szeme alatt – ezt a jutalmat kapta az utánzásért. Én pedig hallgattam erre az idiótára – hogy egész életében a háború előtti budikagylók zubogását kelljen utánoznia! –: a DDD Rt. fülsiketítő robajjal bedőlt, és én megint koldus lettem. De erről majd később…
Amikor már teljesen kétségbe estem, és a nagyszámú moszkvai koldust bizonyos fél-szakmai érdeklődéssel szemlélgettem, egyszer csak felhívott Ingatlan. Komoly egészségi problémái voltak: részegen bevett egy amerikai fejfájás-csillapítót, szerencsére csak egyet – ez mentette meg. Örömében Ingatlan úgy döntött, hogy a születésnapját Szicíliában ünnepli meg, ahová hívott engem is, és csinos honoráriumot ígért. Megdermedtem a boldogságtól, és némi hatásszünet után azonnal igent mondtam.
Cataniában semmit sem csináltam, csatangoltam a városban, olcsó olasz lőrét ittam, a mercatón, vagyis a zsibin vettem magamnak egy zakót meg néhány rendes inget. Fellépnem egyetlenegyszer kellett, a búcsúebéden, ahol száz főre terítettek meg egy fényűző külvárosi étteremben, egy régi akvadukt alatt. A mi maffiózóink, akik a világ minden tájáról érkeztek ide, hogy köszöntsék a születésnapost, hangosan röhögtek az epigrammáimon. Itáliai kollégáik azonban csak a tisztesség kedvéért mosolyodtak el, habár az MGU bölcsészdoktora, Gabriele D’Annunzio kiváló ismerője fordított nekik, akit kifejezetten erre a feladatra hoztak ide. Ráadásul a tucatnyi epigramma fordításáért, amint azt részegen elsírta a vállamon, többet fizettek neki, mint az egész D’Annunzióért, akit a szerencsétlen már huszonöt éve fordított! Alkotásaimat az olaszok közül csak a Cataniai Egyetem könyvtárának igazgatója értékelte. Odajött hozzám, és a panaszosan szipogó tolmácson keresztül közölte velem, hogy éppen most állít össze egy modern orosz költészeti antológiát, amelybe feltétlenül bevesz engem is, Jevtusenko és Puskin között fogok szerepelni. Egy ilyen bejelentést követően minden olasz maffiózó kötelességének tartotta kezet szorítani velem, annál is inkább, mert kiderült, hogy a könyvtárigazgató a keresztapa. A helyi elit ilyen fokú elismerésétől meghatottan Ingatlan másfélszeres honort fizetett ahhoz képest, mint amit ígért, én pedig örömmel konstatáltam, hogy így tudok venni még egy villanyírógépet is. Ráadásul bőkezű megbízóm a kezembe nyomott egy visszaútra szóló business-class jegyet. Ő maga maradt még egy hétre, hogy alaposabban megismerkedjen a szicíliai lakáskérdés finomságaival. A vendégei szétszéledtek, ki az Államokba, ki a Kanári-szigetekre vette az útját. D’Annunzio fordítója pedig, miután kijózanodott, elhelyezkedett mosogatónak ebben a bizonyos akvadukt alatti étteremben. Hát ezért mentem most visszafelé Moszkvába egyedül, iszogattam a gépen műanyag pohárból a Szmirnovot, és szemelgettem hozzá az ajókával töltött olívabogyókat.
Újra kinéztem az ablakon, és buzgón gondolkodni kezdtem, vajon mivel lehetne még összehasonlítani az alattam elterülő földgolyót. Sikertelenül… Valószínűleg még el is szundikáltam egy kicsit: a fejemben kellemes, sokatmondó üresség tátongott. Arra eszméltem, hogy valaki durván megmarkolja a vállamat. Kinyitottam a szemem, és megláttam  őt. Rám meresztett szemében annyi gyűlölet gyűlt fel, hogy elég lett volna egy kisebb népcsoport kiirtására…
  – Szervusz, te gazember! – szólalt meg. – Na végre, találkoztunk. Most véged van.
  Állt az ülésem mellett, és úgy nézett rám, mint ahogy valószínűleg egy mészáros néz szadista hajlamokat kifejező szemmel a birkapörköltről mit sem sejtő bárányra. Szinte semmit sem változott: ugyanaz a csupa szeplős, pirospozsgás, kerek arc, ugyanaz a homlokán gyűrűkbe csavarodó, vörös haj, ugyanaz a nagy, kék szem. Csak most éppen nem a korábbi, egyszerű lélekre valló bizalommal, hanem hűvösen, ellenségesen nézett rám. És öltözve sem úgy volt, mint régebben: a helyett az egzotikus, a tajgai Scsimityi faluból felbukkant zsenire valló jelmez helyett, amelyet kigondoltam neki, most kifogástalan, kétsoros öltönyt viselt, amely szivárványszínben tündökölt, mint olajfolt a víz tetején. Jól mutatott hozzá drága, mélyvörös nyakkendője is.
– Mi az, nem ismertél meg? – kérdezte, és kíméletlen mosolyra húzta a száját.
– De megismertelek – suttogtam. – Mit akarsz?
– Be akarom verni a pofádat!
– Ennyi?
– Kezdetnek ennyi, aztán egyszerűen kinyírlak!
– És miért?
– Még tőlem kérdezed?
– Tőled…
– Azt te is tudod, te kandúr! Te elcseszett Frankelstern!
Az utasok érdeklődve pillantgattak felénk.
– Frankenstein – javítottam ki automatikusan.
– Elég volt, hogy folyton kioktatsz! Egyszer már kiokosítottál… Az egész világ előtt majd’ hogy meg nem aláztál!
– A lehető legjobbat akartam! – Sikerült a hangomba hamis őszinteséget csempészni.
– Aztán úgy sült el, mint mindig! Ne főzd nekem itt a gödölyét! Egész életemben csak a te Pavlov-nyulad voltam…
– Pavlov-kutyád… – javítottam ki újra, és kilelt a hideg.
– Pontosan, a kutyád! Mindig is ezt éreztem! Gyerünk, menjünk ki! – Azzal elkapta a grabancomat.
Az utasok már összesúgtak, amint felfogták a kilátásban lévő verekedés dramaturgiáját.
– Repülőn vagyunk, itt nem lehet verekedni… – vetettem ellene.
– És ki mondta, hogy verekedni fogunk? Egyszerűen letépem a fejed! Szép csendben… Gyerünk!
– Akkor se lehet: megbonthatjuk a szárnyemelő rendszer tengelyének egyensúlyi helyzetét! – böktem ki az első eszembe jutó badarságot.
– Én se vagyok hülyébb, mint mások. Én is tudom. Majd a reptéren nyírlak ki. Készülj fel rá!
És ekkor ismét pacsuliszaggal telt meg a levegő. Már régen észrevettem: amennyire az uniformist viselő férfiak kedvelik az erős italokat, ugyananynyira hajlamosak a szolgálatban álló nők az erős illatok használatára. (Jó megfigyelés. Megjegyezni!)
– Ne állja el a folyosót! – szólt rá a stewardess, és szavainak szigorú kincstári műmosollyal adott nyomatékot. – Azonnal felszolgáljuk a melegételt.
– Mi az, nem beszélgethetek el egy kicsit valakivel? – kérdezte ő, és előrelátóan elengedte a galléromat, sőt még barátilag fel is borzolta a tarkómon a hajamat. – Lehet, hogy egy régi barátommal találkoztam. Nyolc éve nem láttuk egymást! Lehet, hogy meg akarom ölelni!
– Ha a többiek ettek, akkor majd ölelkezhetnek! – vágta el a további vitát az utaskísérő.
A pasas sokat ígérő gyűlölettel nézett rám, megfordult, és széles hátával elindult a repülőgép utasterében. Mielőtt eltűnt volna a business-classt és a turistaosztályt elválasztó függöny mögött, visszafordult, és felmutatta hatalmas öklét, amely minimum bőséges vérontást és számtalan csonttörést ígért. Igen, előbb vagy utóbb ennek is be kellett következnie. Mindenért fizetni kell. Előbb vagy utóbb a kiagyalt és életre keltett teremtmény meg kell hogy fojtsa az ő Frankensteinjét, Galatea pedig fel kell hogy szarvazza Pygmaliont. Tulajdonképpen azzal az átkozott maralszarvas-aganccsal kezdődött minden…
A stewardess kihúzott a kerekeken gördülő kis ládából egy műanyag tálcát, rajta a szegényes Aeroflot-koszttal, és letette elém a lehajtható asztalkára:
– Jó étvágyat! Sört nem kér?
– Hogy mit? Nem… Nem-nem! – rándult össze minden porcikám.

A Kiadó engedélyével.