FőképFülszöveg
Verhovinára bizonytalanul jár a vonat, a menetrendet eltörölték. Anatol Korkodus brigadéros nevelt fia, Adam, a lepusztult állomáson várja a javítóból átirányított, mezítlábas Daniel Vangyelukot. Később miért tartóztatják le Korkodust? Vajon miért tűntek el a madarak a környékről? És mi a titka Eronim Mox mesés szakácskönyvének? Az olvasó hajnaltájt érkezik meg Bodor Ádám regényvilágának kellős közepébe - a mindenkori periféria, a civilizációs végvidék centrumába.
A "Verhovina madarai" alcíme "változatok végnapokra": a kisebb történetelemekből, elbeszélés-mozaikokból panorámaszerűen felépülő regényben az emberi érintkezések megdermednek és felolvadnak, a kultúra természetté bomlik, a csend pedig beszédes lesz. "Úgy kezdi, halkan sóhajtozva, mint egy távoli vízesés, majd sisteregni kezd, aztán amikor már harsog, tombol kibírhatatlanul, hirtelen, mintha beléd spriccelnének, az egész világ jegesen becsorog a füleden." -És talán soha nem hagyjuk el Verhovinát.


Részlet a regényből
3.
(Nika Karanika)

Áldozócsütörtök reggelén, a hittanórán történt eligazítás végeztével Lorenz Fabritius lelkész kiválasztott hét iskolás lányt és kiküldte őket a Paltin mezejére, hogy a délutáni ünnepségre szedjenek margarétát, németszegfűt és búzavirágot, mindegyikük mindegyikből egy-egy csokorral. a választás a két Nyegrutz leánykára, Augustinék két kislányára, és a három Gleznár-unokatestvérre esett, nyolc-, kilenc- és tizenegy évesek voltak. Mind odavesztek, amikor délután a Szent Vaneliza erdei kápolnába, amely kihívóan, magányosan áll a réten, belecsapott a villám.
Medárd napja abban az évben pünkösdre esett, de a Medwaya fölé az első komor fellegek már egy héttel korábban megérkeztek. Előbb csak kerülgették az ormokat, aztán azon a szerdai napon, kora délután egyszer csak összecsaptak és haragos mordulással megindultak Jablonska Poljana felé.
A gyerekek, amikor látták, hogy a völgyre hirtelen esti szürkület homálya borul, amelyet fatörzs vastagságú villámok szabdalnak, szerteágazó, vakító nyalábokkal, tűzgolyók gurulnak végig a Paltin lejtőin, egészen az első kőkerítésekig és ott éktelen sivítással elpukkannak, a romos erdei kápolnában kerestek menedéket, amelynek fedele hiányzott, jóformán már csak a falai álltak. Ott érte őket a villámcsapás.
A bajt odalenn a telepen sokan megsejtették, a mezőkről a jégverés baljós bürökszaga áradt, úgy, hogy még zuhogott az eső, de már többen siettek az erdei kápolna felé. Ott voltak Gleznárék, Nyegrutzék, valamint több aggódó érdeklődő, és ott volt Nika karanika gondozónő is.
Augustin a feleségével valamivel később érkezett. Bősz lakatosok voltak, bádogosmunkát is egyedül ők vállaltak, amiből az asszony is kivette a részét, dolgukat kósza hírekért abba nem hagyták volna. az sem zavarta őket, hogy a veteményesből a jégverte hagyma, petrezselyem, kapor és csombor bódító illata betört a pincébe, ahol vasakat kalapáltak. Először nem is akartak kimenni, az Adam nevű alkalmi inast, egykori javítós gyereket küldték ki körülnézni, akit Anatol Korkodus adott nekik kölcsön két hétre, hogy egy sürgős tetőfedés előkészítésében segítsen nekik. Akkor rohantak ki ők is eszeveszetten, amikor az inas visszatért a hírrel, hogy a gyerekek valamennyien a kövezeten feküsznek mozdulatlanul, fölöttük, mint valami szemfedő, jeges párafelhő lebeg. Pedig akkor még nem is állt módjában senkinek őket közelről megszemlélni.
Az ablakon át látták ugyan a kövezeten, a margaréta- és búzavirág-csokrok között mozdulatlanul heverő gyerekeket, de jó ideig nem tudtak a közelükbe menni. Az oromzat csúcsán megolvadt a kis kereszt, végigcsorgott a falakon és a bejárat előtt a lépcsőkre csöpögött. Megolvadt a tölgyfa ajtón a kilinccsel együtt a zár is, helyén csak egy éktelen vasgombóc maradt. az ajtót végül – miután lakatos létére Augustin és felesége sem bírt vele boldogulni – hegyes kövekkel kellett betörni.
A hét gyermek a kőpadlón feküdt, messziről látszott, hogy nincs bennük élet. a csenevész, mozdulatlan testek körül már temetőbogarak futkostak. Ha félig nyitott szájuk előtt még remegett is volna valami kis fehér párafoszlány, az csak a távozó lélek lehetett, mert odabenn a vértelen ajkak mögött már a túlvilág örök éjszakája sötétlett.
Nika Karanika gondozónő körbejárta a fekvő gyerekeket, végül föléjük hajolt és mint valami halottkém, egyenként megérintette a homlokukat. Eközben két kislány homlokára egy-egy könnycseppje hullott – az egyik Nyegrutzéké volt, a másik pedig a Gleznároké –, ezek egy idő után megrezzentek, hirtelen mély lélegzetet vettek, fészkelődni kezdtek, kicsit nyöszörögtek, majd felültek, míg a többi, köztük az Augustin házaspár két lánya is, fekve maradt.
Augustin sürgetni kezdte, hogy tovább, tovább, de Nika karanika nem értette, mit akar.
Hogy a könnycseppek? Lehet, de neki csak az a két könnycseppje volt.
A Nyegrutz kislányt a Gleznárékéval bevitték megfigyelésre a beteggondozóba, az Augustin házaspár két gyermekét és a Gleznárok másik két gyermekét, valamint a másik Nyegrutz lánykát pedig a halottasházba.
Délután, ahogy a förgeteg elvonult, Hamilcar Nikonuk tiszteletbeli csendbiztos unszolására Anatol Korkodus brigadéros behívatta Nika Karanikát a közösségi házba. kettőt feltámasztott, azt mondják. Hogy a fenébe csinálta?
Nika Karanika megvonta a vállát. Nem szólt egy szót sem, kinézett az ablakon.
A többit mért nem akarta?
A gondozónő továbbra is csak bámult kifelé, a vállát vonogatta, mintha azt mondaná: úgy látszik, ennyire tellett, senki se tökéletes.
Anatol Korkodus ezzel bocsátotta el: ilyesmi nálam egyszer fordulhat elő. Ígérje meg, hogy soha többet nem tesz ilyet.
Nika Karanika talán nem is értette, miket kérdeznek tőle, azt sem, hogy miért. Mindenesetre aznap éjjel hátulról leszúrták. az eset az udvaron történt, az árnyékszék és a betegház között, teljes sötétségben, mivel a sorozatos villámcsapások után egész Verhovina áram nélkül maradt. A penge nem ütött mély sebet, megcsúszott a bordákon, hegye talán bele is törött. Nika Karanika visszatámolygott a szobájába, a sebet egész éjjel egy mézbe mártott fakanállal kenegette, úgyhogy hajnalra már talpra is bírt állni. Amikor megjött az áram, átbicegett a betegszobába, megnézni a gyerekeket, hogyan töltötték az éjszakát. De azok akkor már megint nem éltek. Testükre drót volt tekerve, egyik ága bokájukra, másik a nyakukra, a vége pedig az aljzatba dugva. aki ezt tette, tudta, mit tesz, és azt is, mi annak a módja.
Nika Karanikának minden péntek reggel, mielőtt elindulok Klara Burszen kisasszonyhoz, én viszek Nyegrutztól egy tejfölös lángost, és mivel madár, aki belekóstolna, egy sem lakik már Jablonska Poljanán, bekopogok, aztán egyszerűen otthagyom neki az ablakpárkányon. Boldoggá tesz, ha olykor őt is megpillantom, az ablak résein beszívhatom illatát is, de ha nem, egyszerűen továbblépek.
Ezen a reggelen, miközben lépcsőjén fölfedeztem az elhullott kövér vércseppeket és épp arra figyeltem, hogy valamelyikre rá ne lépjek, ő már a nyitott ablak mögött várt rám, és röviden szóba állt velem. Hogy úgy látszik, az embernek már a puszta léte elég ok, hogy kitegye magát éjszakai támadásoknak. De hiába is faggatnák, ő nem tud semmit, miután hátba döfték, egész éjszaka a maga kenegetésével volt elfoglalva. Egy dologra azért esküdni merne, mégpedig arra, hogy a betegszobában, a két halott gyermek ágya körül olyan nehéz, fémes szag lebegett, mint az olyan helyiségekben, ahol vasakat munkálnak meg. az ilyen szag tartósan beleivódik az ember ruhájába, de még a bőrébe is. Bárhol járna is az illető, nyomát mindenütt otthagyja, meg is marad, amíg valamilyen légvonat el nem sodorja.
Nagy kunszt nem volt kitalálni, kire gondolhatott.
Úgyhogy amikor Anatol Korkodus Eronim Mox meséskönyve és egy nevekkel teleírt papírlap előtt ülve megkért, tippeljem meg, ki legyen az, akire nyomós indokok alapján rátereljük majd a gyanút, nyomban rávágtam, ne is fárassza magát: Augustinék voltak azok.
Bólintott, mint aki pont ezt a választ várta. Akkor hát jaj nekik.

9.
(Svantz állatorvos)

Radoj állítólag értett egy keveset magyarul, még Gledinben, a javítóban ragadt rá valamennyi, olvasni, legalábbis azt mondják, jó vagy rossz kiejtéssel, majdnem folyékonyan tudott. Így egy pénteki nap reggelén Klara Burszen hegyoldali tanyája felé tartott, tarisznyájában egy magyar nyelvű verseskönyvvel, hogy felolvasson neki. A kisasszonynak Aliwanka varrónő egy lucskosra telebőgött zsebkendőből már évekkel korábban megjövendölte, hogy egyszer egy magyar katonatiszt jön érte a hegyeken túlról, hogy nőül vegye, ezért már előre szoktatta a fülét a sok é, ő meg ű betűhöz, sejtelmes idegen hangzókhoz. Adam a vízfelügyeleti brigádtól volt az, aki rendszeresen felolvasott neki, de olykor, ha fontosabb teendője akadt, vagy éppen nem volt hozzá kedve, maga helyett Radojt küldte. a gyerek ilyenkor – megegyezés szerint péntek délelőtt – csak úgy találomra kicsempészett a közmosoda fáskamrájából, a gyújtósnak vagy éppen tüzelésre szánt könyvek közül egyet, tarisznyájába tette, kiment a tanyára, és Adam utasítása alapján egy vagy két órán át felolvasott Klara Burszennek, aki fizetségül mézes bodzateát főzött, és ha kedve úgy tartotta, lángost is sütött neki.
Radoj most éppen a tanya kerítése mentén baktatott, amikor az aljból utolérte a gégebajos Balwinder, a vízfelügyeleti brigád mindenes hátramozdítójának rekedtes hangja.
Hogy azonnal forduljon vissza. Edmund Pochoriles fogadós kérve kéri, hogy siessen tüstént a vasútállomásra, ahol egy padon ülve Ambrozi pópát találja. Radoj kérje el tőle a menetjegyét és a táskáját, utazzék helyette Kolinára, ott keresse Svantz dokit, az állatorvost, és hozzon tőle pisztrángot, amennyit csak elbír, amit már korábban megrendeltek tőle. Adam, a brigádtól, ahova Radoj is tartozott, tud a dologról, nyugodt lehet, az ő engedélyével távozik. a pópa, aki a halat hozta volna, bizonyos okok miatt aznap nem utazhat, márpedig a pisztrángnak másnap reggelre mindenképp itt kell lennie. Már olvadozik a jég a pincében, amit a jegesember a Medwaya fagyos hasadékaiból direkt a hal frissen tartására hozott.

Egyszóval Ambrozi pópa aznap nem utazhatott. Radoj pedig, aki a fogadó konyháján apró szolgálatok fejében – fát vágott, sepert, mosogatott – szerény ebédet kapott, akkor már kilenc tányér leves ára robottal tartozott. Mennie kellett. Tarisznyáját, amelyet pár napja Aliwanka varrónőtől kapott, benne a verseskönyvvel, a fogadó termében egy fogason hagyta, és mivel a hegyormok felől bozontos felhők gyülekeztek, ő pedig hajadonfőtt volt, mielőtt elindult, kért még a konyháról egy nejlonzacskót, hogy ha esni kezd, a fejére húzhassa.

Egy nappal korábban, kora délután, a halál órájában, amikor Jablonska Poljanára se vonat, se busz nem érkezik, mindenki alszik és csak a település kocsonyás csendje remeg a háztetők fölött, egy idegen jelentkezett a Két Cefréhez címzett fogadó pultjánál, azzal, hogy két napra szobát bérelne, olyat, amely a térségre nyílik. Vékony szálú, sima, hátrafésült haja volt, szürke köpenye alatt egérszürke öltönyt viselt, amely, mintha más termetre szabták volna, gyűrötten lógott rajta. Beesett, fakó arcával, nagy, áttetsző, csupasz fülével kissé egeresen szürke volt ő maga is. Csak egy kopott aktatáska volt nála.
Edmund Pochoriles mesélte, hogy első pillanattól fura érzése támadt: mintha az illető korábban már járt volna nála. És hogy a ruhájából most is, mint egyszer már korábban, olyan savanykás szag áradt, mint aki irodistaként naphosszat egy olyan helyiségben dolgozik, ahol olajkályhával fűtenek. Mielőtt odaadta volna neki kitöltésre a bejelentkezőlapot, elkérte, hogy nagyítóval megvizsgálja személyi okmányán a pecsétet, de rendben találta. Az illető balkezes volt, ahogy körmölt, teljesen eltakarta a bejelentőlapot, így Pochoriles csak akkor látta az adatait, miután az aláírva elébe tolta. Damasskin Nikolskynak hívták, ami pedig a foglalkozását illeti, a rovatban ez állt: püspöki prokurátor. Ki tudja, mit jelenthetett még az is.
A fogadós átsietett a hírrel az evangélikus lelkészhez, Fabritiushoz. zavarában hadarva és akadozva próbálta neki leírni a vendéget. Bár nevét még nem is említette, a kiugrott lelkész máris a korábbi vendégre, a közegészségügyi prokurátorra gyanakodott. Ez utóbbi korábban már megfordult a telepen, amikor egy kóberes utánfutóban három pár rókát hozott és a Paltin mezején szabadon engedte őket. állítólag azért, hogy pusztítsák ki a környéken elszaporodott pestises nyulakat. Rövidesen kiderült, a két prokurátor nemcsak hasonlít egymásra, de még a nevük is azonos.
A Damasskin Nikolsky nevű idegen fölment a bérelt szobába, többet ki sem mozdult, oda kérette a vacsorát is. Legfönnebb az ablaka mögött meglibbenő függöny jelezte, hogy olykor kitekint az alkonyat fényeitől szomorkás térségre, a Háromlábú asszony szobra körül ostáblázó öregekre, lógó nyelvvel lihegő mélabús kutyákra.
Ambrozi pópát ezen a pénteki reggelen ez az illető, a püspöki prokurátor hívatta. De ő akkor már nem volt otthon.

A Kiadó engedélyével.