Főkép 1980-at írunk, a világban tombol az olajválság, itt a forradalmak, a háborúk és a titkos hadműveletek ideje. Emellé adott két bérgyilkos, akik első ránézésre amolyan apa és fia stílusban dolgoznak. A fiatalabbnál, Dannynél épp betelik a pohár, ezért abbahagyja a zsoldoskodást és nyugodtan éldegél Ausztráliában, amikor egy évvel később váratlanul egy repülőjegyet és egy fényképet kap a fogságban tartott ex-munkatársáról, Hunterről. Danny persze nem habozik és rögtön barátja segítségére siet. Az alku a következő: ha elvégzi a munkát, amit Hunter ígért az ománi sejknek, akkor „mestere” szabad ember. A feladat pedig nem más, mint megbosszulni a sejk három fiának halálát, akiket az angol SAS emberei öltek meg a háborúban, s lehetővé tenni, hogy a negyedik fiú visszatérhessen az országba. Miután Danny elindul levadászni a különleges alakulat embereit, kiderül, hogy a célpontjait egy titkos, ex-SAS-es tagokból álló társaság próbálja megvédeni, amelynek a Clive Owen által alakított Spike áll az élén. Idővel aztán kiderül, hogy a helyzet még ennél is bonyolultabb, az események pedig a világ több pontján folytatódnak.
 
Ahogy ebből is látszik, a cselekmény elég változatos, bővelkedik a fordulatokban és sosem tudhatjuk, hogy mi történik legközelebb. Mindezt az izgalmat tetézi, hogy amikor már azt hinnénk, hogy nagyjából rendeződött a helyzet és elült a vihar, minden kezdődik elölről, hiszen mindig van valaki, aki még törleszteni akar, és ahogy a sejk is mondja, „A háborúnak akkor van vége, ha mindkét fél azt mondja!”.
 
A Statham által alakított Dannyn különösen érezhető, hogy legszívesebben abbahagyná az egész bérgyilkososdit, de folyton jön valami, ami miatt vissza kell szállnia a bizniszbe. Ezen a ponton szokták elszúrni a filmeket, amikor a besokallt főszereplő rájön, hogy csúnya dolog embereket ölni, és arra gondol, hogy jó lenne valami eldugott helyen csendes életet élni. Ebben az esetben viszont nem egy adag erkölcsi meghasonlottságot és ömlengést kapunk, hanem az igazi fásultságot, azt az érzést, amikor már tényleg elege van az embernek. És ezt a forgatókönyvnek, a rendezésnek és elsősorban Stathamnek köszönhetjük, hiszen ő alakítja ilyen meggyőzően a karaktert.
 
Egy másik nagy erőssége a filmnek, hogy a két szembenálló oldal egyformán profi – itt senki sem gázol át könnyedén a másikon. Mivel igazi „szakemberek” állnak egymással szemben, könnyen kiszúrják egymás apróbb hibáit, amiket egy amatőr nem venne észre. Ebből pedig az következik, hogy semmi sem alakul a tervek szerint, és a felek gyakran tesznek egymásnak keresztbe.
 
Sokszor előfordul, hogy egy modern kémfilm elkezd ítélkezni, s a néző szájába rágja, hogy melyik oldal a jó és melyik a rossz. Ez esetben viszont nem érezzük az ítélkezést, hiszen a karaktereken keresztül mindegyik oldal mozgatórugóit megismerhetjük. Mindenkinek megvan a maga oka a cselekedeteire, s mindenki átlép egy határt, hogy elérje a célját. S bár mondhatni, hogy a film bűnbakot csinál az angolokból, még ők is csak sötétebb szürkék, nem pedig feketék.



Ami viszont nagyon zavaró a Válogatott gyilkosokban, az a film első felét jellemző elnagyoltság. A szereplők nem merülnek el a részletekben, csak a haladás a lényeg. Amikor például elhatározzák, hogy megszerzik az információt, amire szükségük van, akkor egyszerűen megszerzik és kész. Amikor épp akcióra készülnek fel, akkor felkészülnek és kész. Semmi részletezés, semmi olyan snitt, amiben éppen felszerelkeznek vagy terveznek – ezeket pedig hiányolja a néző. És erre nem elég magyarázat, hogy a történetnek haladnia kell, hiszen pár ilyen jelenet bizonyára nem akasztotta volna meg a film lendületét.
 
Aztán itt van még Spike, akinek az egyik bevetés alatt kilőtték a szemét – mint azt mellékesen megtudjuk, mert sem a képeken nem túl feltűnő a dolog, sem a mozgásán nem érezzük a félszeműséget. Mintha csak utólag találták volna ki ezt a tulajdonságát. De Niro karaktere, Hunter, pedig érezhetően csak azért került be a filmbe, hogy Dannyt motiválja az ügy elrendezésére. Ezen kívül nem sok vizet zavar, egyedül a film végén mutat valamit az állítólagos profizmusából.
 
Végül még a tipikus akciófilmes hibák is előkerülnek: profik lőnek egymásra közvetlen közelről, mégsem talál el senki senkit; egy helyiség teljes berendezését összetörik verekedés közben, a szereplőknek mégsem fáj semmijük, ugyanúgy beszélnek, futnak, lőnek utána. Ezek viszont már az efféle filmek megszokott jellemzői, tehát nem is biztos, hogy hibaként kell tekinteni rájuk.
 
A hibák mellett érdemes kitérni a kamerakezelésre is, mert úgy érzem, ezt nagyon eltalálták. Egyrészről olyan sokszínű, akár a történet, hisz egy-egy jelenetet rengeteg szögből vettek fel, ezeket pedig elég változatosan vágták össze, így a film végére a főszereplők szinte minden négyzetcentiméterét szemügyre vehetjük. Személyes kedvencem az a kép a film vége felé, ahogy a vászon bal felében Spike áll a sivatagban, s csak a jobb kézfejét látni hátulról, mintha pisztolyt akarna rántani, a kép jobb oldalán a Volkswagen „ló” áll, a háttérben pedig a sivatag. Mintha csak egy modern westernt forgattak volna. Mivel a történet több világrészt is érint, időnként nagy plánokat is láthatunk Londonról, Párizsról vagy épp a sivatagról, de ezek csak villámképek, pusztán a hangulat megteremtéséhez szükségesek. Mindemellett természetesen kapunk napszemüvegben tükröződő tájakat, kapkodó, kaotikus mozgású kamerával felvett jeleneteket és az akciófilmek minden egyéb kellékét is. Az operatőr, Simon Dugann kitett magáért, azt meg kell hagyni!
 
Az elsőfilmes rendező, Gary McKendry viszont nem akart túlzottan feltűnősködni. Megcsinálja a munkát, beletesz egy-két eredeti megoldást (mint például a kezdő zsoldos bénázásait, ami társa életébe kerül; vagy a punkok megjelenését), aztán az egészet odadugja az orrunk alá, mondván, „ezt főztem”. Semmi extra, de minden a helyén van, ennél többet pedig nem is kell csinálni.
 
Röviden összefoglalva, a Válogatott gyilkosok tisztességes akcióthriller, a műfaj igazi nagyágyú színészeivel, jó történettel, ügyes megvalósítással és némi moralizálással – valahonnan a könnyeden szórakoztató és az elgondolkodtató filmek határvidékéről.