Főkép Magyar alternatív zenekar, amelyik nem a Kispál és a Borz vagy a Quimby klónja? Valóban létezik ilyen? Igen, furcsaságuk magyarázata pedig valószínűleg az, hogy nem az itthoni klubéletben nevelkedtek, hanem felvidékiek, és így részben kivonhatták magukat a budapesti, pécsi és dunaújvárosi underground szcéna közvetlen és kikerülhetetlen hatása alól. A csapat motorja és egyben agya pedig az a Bíró Szabolcs, aki egyike a ma ritka reneszánsz embereinek. Polihisztorsága persze értelemszerűen csak részleges, és bár tudtommal nem foglalkozik behatóan sem építészettel, sem anatómiával, és még csak nem is fest, a történelem, az irodalom és a zene alapos ismerete önmagában is eléggé széles látókört biztosít neki.
 
No de vissza a lemezre. Amikor először végighallgattam az albumot, rögtön a finn Leningrad Cowboys ugrott be, és esküszöm, nem a „Talpnyaló” mozgalmi dalos fel- és levezetése vagy Ferke, a gitáros pompadúr frizurája miatt. Ami az Aki Kaurismäki ötlete nyomán létrejött vicczenekart összeköti Szabolcsékkal, az leginkább a profi hangszeres tudást – jobb szó híján – ellensúlyozó stílusbeli változatosság és pimasz irónia. Hogy nem teljesen komolyan vehetők-veendők a dalok, azt tökéletesen igazolja a „Hímsoviniszta” cinikus szövege, no meg az üzenet és a hamisítatlan rock and roll fíling között feszülő ellentét – jobban mondva a kettő (többnyire leplezett) elválaszthatatlanságának – túlzó, az abszurdig vitt kikarikírozása.
 
Természetesen azt sem tagadhatom, hogy akadnak az anyagban ezeknél jóval komolyabb dalok (sőt, még a „Talpnyaló” is elgondolkodtató társadalmi üzenetet hordoz valahol), mint amilyen az „Ezer szál” vagy a „Megnyugvás”, még akkor is, ha ezek a lassú, elégikusabb hangvételű számok valamivel nehezebben megszokhatók, mint a vidámabb opusok. Aztán itt van még a teljesen instrumentális funk-jazz elborulás, az „Igen!”, amely szöveg híján kénytelen kizárólag a zenére koncentrálni, így nem meglepő módon az albumon található legtisztábban muzikális szerzemény.
 
Többedszeri meghallgatás után persze előjönnek néhol a Lovasi Andrást idéző megoldások is a szövegekben, de a Kispál lilagőzös zenei megoldásaitól mentesen. Mi több, az ének és az atmoszféra időnként (legfeltűnőbben a lemezt lezáró „Talpnyaló”-ban s valamennyire még az „Isten jobbján” című, himnikus kompozícióban is) kifejezetten az István, a király némely dalára, legalábbis jellegzetes pillanatára hajaz. Ugyanakkor a beemelések, kiszólások, kifigurázások mégis egyedivé teszik a produkciót. Szabolcs le sem tagadhatná, hogy ő írta a lemezhez mellékelt, sodró lendületű, humortól csöpögő „miniatűr rockregényt”, a Zsírkígyót is.
 
Arénában nehezen tudnám elképzelni a zenekart, kisebb klubokban ugyanakkor egész biztosan nagyszerű hangulatot képesek teremteni. „Közép-Kelet-Európa legvidámabb és leggördülékenyebb zenekara” valóban megtörhetetlennek tetsző optimizmusával hódíthatja meg a szélesebb közönséget, és ugyanezért érdemes megismerni és megszeretni a tíz éves fennállás és néhány demó után most végre elkészült első nagylemezt.
 
Az együttes tagjai:
Bíró Szabolcs – ének
Viola Ferenc – gitár
Nagy Péter – billentyűk
Szabó László – basszusgitár
Kovács László – dob
Alan – kapitány és kabalababa
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Izzik a galagonya
2. Két hely között
3. Ezer szál
4. Nyújtózkodós dal
5. A jég hátán is
6. Hímsoviniszta
7. Igen!
8. Megnyugvás
9. Isten jobbján
10. Talpnyaló
 
Diszkográfia:
Mindennek a teteje (2011)