FőképFülszöveg: Robert Merle-t szívükbe zárták a magyar olvasók, már-már halhatatlannak hitték, mint a nagyon szeretett és csodált öregeket szokta az ámuló fiatal nemzedék. Az író lenyűgöző szellemi frissességgel dolgozott kilencvenedik életévén túl is, közkívánatra gyarapította újabb és újabb kötetekkel a Francia históriá-t. 2004-ben, 95 éves korában bekövetkezett halála pedig valóban nem volt egészen természetes, fedi fel sok egyéb mellett apjáról írott életrajzában második házasságából született fia, Pierre Merle.
Robert Merle zárkózott ember volt a magánéletben, féltékenyen őrizte titkait, de nem hagyta veszendőbe menni: amellett, hogy műveiben megörökítette magát (és övéit), gondosan tárolta iratait, leveleit. Pierre Merle pedig ezekre támaszkodva idézi fel apja kivételes pályafutását.
Szó esik a Franciaországból Algériába származott szegény felmenőiről, korán elhalt, imádott apjától örökölt nyelvtehetségről, a tanári és írói ambícióiról, németországi fogságáról a második világháború alatt, politikai elkötelezettségeinek viszontagságairól, kiadókkal folytatott patvarkodásairól, házairól, autóiról. És persze az asszonyokról-lányokról az életében, kardos, fukar anyjáról, melegszívű, okos nővéréről, angliai első szerelméről, első feleségéről, aki hűtlen lett hozzá hadifogsága alatt, a fehérneműárus kedvesről, aki a megszállt Párizsban visszaadta életkedvét, a második feleségről, aki vállalta érte az apai kiátkozást, de kapcsolatuk megromlása után ádázul harcolt ellene a gyerekeikért, a tragikus véget ért harmadik feleségről, és egyéb bájos és bajkeverő alakokról.
Robert Merle nem volt szent, de egy erényhez utolsó percéig ragaszkodott: az önsajnálatot mélyen megvetette. Mérhetetlen érdeklődéssel fordult szűkebb és tágabb környezete felé. Mesterségem a halál című regényét tartotta legjobb írásának, mert úgy érezte, talán tett-értékű egy jó ügy szolgálatában. Kudarcait és tévedéseit pedig nyíltan beismerte. Nem egy mélypontja volt életének, de műveiben megírta szebbik mását a maga és a mindenkori olvasó örömére.

Részlet a könyvből:
A sikeres szakvizsga után Robert sietett konzultálni sorbonne-i tanáraival és René Travers-rel, kiváló angoltanárával, aki a Louis-le-Grand Gimnáziumban volt a mentora, amikor az École Normale Supérieure-re való felvételire készült. A szakvizsga még csak a kezdet volt: Robert egyetemi tanár és regényíró akart lenni. A nővérével, Christiane-nal tíz éve folytatott levelezése óta épen megőrizte a Pescade-földnyelven szőtt titkos álmát. Megerősödve került ki a sok kudarccal is járó iskolai küzdelmekből, a végső siker pedig megacélozta önbizalmát. Egyébként egyszerű matematikai okokkal magyarázható, miért felsőfokú oktatási intézményben akart tanítani. Heti tizenöt óra nagyon sok. Az egyetemi docensek óraszáma ennek éppen a fele. A piramis csúcsán álló egyetemi tanárok pedig rendkívüli kedvezményképpen mindössze heti három órát voltak kötelesek tanítani! Robert tehát arról álmodott, hogy bebocsátást nyer ebbe a paradicsomba, s akkor marad elég szabadideje az íráshoz, sőt az angol drámaelmélet iránti szenvedélyének is hódolhat.
A professzori cím elnyerésének azonban nagy ára volt: egy doktori értekezés. Robert Merle 1933 nyarán hosszan gondolkodik, belevágjon-e ebbe az unalmas munkába. A dolgozatnak minimum ötszáz oldalasnak kell lennie. A hagyományokhoz és szokásokhoz híven azonban a dokotrandusznak jócskán túl kell szárnyalnia ezt a terjedelmet. Aki ad magára, legalább ezer oldalt ír.
Robert beleveti magát a titáni vállalkozásba. Több mint harminc évvel később, az 1968-as egyetemi életet lefestő Üvegfal mögött című regényében az egyik szereplő gyilkos kritikával illeti ennek a fajta doktori értekezésnek a szokását: „Sehol a világon nem kívánják az embertől, hogy ilyen 500–1000 oldalas salabaktereket irkáljon össze, csak Franciaországban, irdatlan, szőröző munkák, mint a középkori céhlegények remekei, rámegy az élet negyed része, opus magnum, amely tökéletesen kimeríti a tárgyat és a szerzőt.”
Robert úgy dönt, hogy egy XIX. századi angolszász írót vesz górcső alá, és a türelemmel begyűjtött tanácsok nyomán végül két nagy szerző marad, aki méltónak látszik rá, hogy a nagy mű témája legyen: Lord Byron és Oscar Wilde. Az ifjú tanár megszerzi azt az 1838-ban megjelent, szép, bőrkötéses könyvet, amely Byron összes művét tartalmazza. A 856 oldalas, egészen apró betűkkel nyomtatott mű elborzasztja Robert Merle-t. Byron életével kapcsolatos első felfedezései sem ösztönzik további kutatásra. 1806-ban az angol regényíró Southwellbe költözik az anyjához, de kapcsolatuk borzalmas, állandóan veszekednek. A fáma szerint egy nagy veszekedés után mindketten a patikushoz siettek, hogy megkérdezzék, vajon a másik nem vásárolt-e nála mérget, s megkérjék, hogy ha vásárolni akarna, ne adjon neki. Az ifjú Robert-t, akinek az anyjával való viszonya szintén nem volt felhőtlen, rendkívülimód irritálta Byron életének már ez a vonatkozása is. Az angol író ráadásul öntelt lord volt, és mint ilyen a Condorcet gimnáziumbeli gőgös kis társaira emlékeztette Robert-t. Egyszóval Byronból nem tudott volna akkora ihletet meríteni, ami túllendíthette volna egy doktori értekezés hosszú kálváriáján.
Oscar Wilde viszont, épp ellenkezőleg, nyomban elbűvölte. Írásai mélyen megrázták és együttérzést ébresztettek benne. Már néhány verssor is elég volt hozzá, hogy fellobbanjon a szikra. Az ír Wilde fellebbenti a fátylat élete nagy drámájáról: „Itt nyugszik életem / földbe temetve.” Egy gyereksírról van szó, szeretett kishúga sírjáról, aki kilencévesen halt meg, váratlanul, amikor a költő tizenhárom éves volt. Robert Merle is átélte, nagyjából hasonló korban, ezt a szörnyű fájdalmat. Wilde élettörténete mint megfejtésre váró rejtély saját sorsához is kulcsot kínált, Wilde írói pályája az ő irodalmi ambícióinak tükörképe volt.
Ez idő tájt Robert Merle semmit sem tudott még az ír mester magánéletéről: homoszexualitásáról, peréről, elítéléséről, franciaországi száműzetéséről, s arról, miként züllesztette el végzetesen az abszint. 1933 nyarán, amikor utoljára töltötte a vakációt Angliában Elsie Kurbyvel, az ifjú tanár felkutatta Wilde perének ügyiratait, s tanulmányozta élete eseményeinek befolyását a műveire. A nagy munkába azonban egy másik kötelezettség miatt nem tud azonnal belekezdeni. A frissen szakvizsgázott Merle-nek sürgősen állást kell vállalnia.
Az októberi tanévkezdet előtt az ifjú tanár szeretne egy kicsit udvarolni. Az 1933-as tanévben a pontoise-i gimnázium internátusi felügyelőjeként egy filozófiatanárt is helyettesített. A két háború között Pontoise unalmas kis község volt. Estére az utcák kiürültek. A kezdő tanár szünet nélkül dolgozott, a szakvizsgára készülve elmélyült a nagy írók műveiben, és mivel filozófiaórákat is adnia kellett, az erkölcsről, az erényről és más, a filozófusokat mindig is foglalkoztató kérdésekről is olvasott…
A huszonnégy éves Robert Merle a gimnáziumban tanító kolléganőit túl ráncosnak találta. Csak a végzős diáklányok vonzották, akik minden órán kísértésbe vitték. Félig voltak csak nők, félig még kamasz lányok, de a csábításhoz már nagyon értettek. Robert gyorsan felfigyelt egy bizonyos Edmée Thiriet-re, egy karcsú, formás, a megfelelő helyeken gömbölyded leányra. Nehéz lett volna nem észrevenni. A bőre színétől eltekintve egészen olyan volt, mint Joséphine Baker, az a csodálatos mulatóbéli táncosnő, aki később, az 1930-as években, filmszínésznő lett, s játszott a Zouzou-ban és a Tam-Tam hercegnő-ben.
Annak a kis személyi lapnak köszönhetően, amelyet Robert tájékozódás céljából minden diákjával kitöltetett, megtudta, hogy Edmée egy iskola – egészen pontosan egy „kiegészítő iskola” –igazgatónőjének a leánya: a két háború között az elemi iskola elvégzése után itt tanulhattak néhány éven át azok a tanulók, akik a hivatalos oktatásban nem akartak részt venni. Edmée Thiriet 1913 júliusában született, vagyis most töltötte be huszadik életévét. Még nem volt nagykorú – ez idő tájt huszonegy év volt a korhatár –, de épp kibontotta szirmát ez a szépséges virágszál. Robert-t elbűvölte a leányzó, s megpróbált közeledni hozzá. De vállalkozása persze kudarcra volt ítélve: szegény internátusi felügyelő volt, míg a leány jó családból való… Hiába volt a kölcsönös vonzalom, ekkora szakadékot nem tudott áthidalni!
1933 szeptemberében Robert Merle ismét találkozik Edmée-vel. S igazi elégtétel a számára, hogy most már reményteljes udvarlónak minősül! A sikeres szakvizsga a perspektívátlan fiatalembert egy csapásra ígéretes partivá emeli. Diplomája, mint valami gazdag örökség, afrodiziákumként hat. Edmée, de még inkább az anyja, Jeanne szemében, aki Robert-hez hasonlóan tiszteli a munkát és az érdemet, a szakvizsga olyan, mint egy nemesi oklevél. Remélhetnének nála jobb partit a kis Pontoise-ban? Nincs hát mire várni!
Az ifjú tanárt hasonló motivációk vezérlik. Tudja, hogy az Elsie Kurbyhoz fűződő viszonya csupán ifjúkori kaland. Igazi szenvedély fűtötte ugyan mindkettejüket – hét éven át tartott a szerelem –, de a La Manche csatorna is, az asszony két gyermeke és a kettejük közti korkülönbség is elválasztja őket. Elsie olyan volt neki, mint egy második anya, akitől megkapta azt a gyöngédséget, amivel az igazi anyja adós maradt. De ennél többet már nem nyújthatott. Robert egy incesztuózus szerelem tárgya volt, s most már a felnőtt oltalmazó szerepére törekedett.
Robert vágyott a házasságra. Mint a szakvizsga, ez is megállapodottság. Elképzeli, hogy a hosszú esték végén, melyeket doktori értekezésének szentel, asszonya – ezt a szót szerette a feleség szó szinonimái közül a legjobban – felüdülést nyújt majd a megfáradt harcosnak. Vágyott a kényelmes otthonra, a vasalt ingre, a házi kosztra. Edmée megfelelt a feleségről alkotott ideáljának. Szép volt, fiatal, s ráadásul egyéniség. Mi kell még?
Alighogy az 1933-as iskolaév kezdetén megvallották egymásnak szerelmüket, és álmodozni kezdtek tavaszi virágos esküvőjükről, Robert-nek be kellett vonulnia Metzbe, újonckiképzésre.
Az ifjú Robert Merle, aki szerette volna álmait mihamarább valóra váltani, undorítónak találta a katonai szolgálatot, a felesleges dolgok vég nélküli ismétlését, az elavult fegyverek gondos karbantartását, használatuk gyakorlását, csaták szimulálását, a kimerítő menetelést, akadályokon való átjutást, a 14--18-as háború manővereinek örökös ismételgetését. A „hősi halált halt” Merle százados fia gyűlölte a napi gyakorlatozást. S a katonaság még egy titkos ok miatt is taszította az ifjú tanárt. A puskavégnél, az elképzelt ellenség mögött, mindig ott látta az özvegyet és az árvát is, hiszen emlékezetében még elevenen élt hétéves kori önmaga és apja felfoghatatlan halála.

A Kiadó engedélyével.