FőképFülszöveg
András építészhallgatóként éppoly hirtelen csöppen a `30-as évek Párizsi bohéméletébe, amilyen önkéntelenül ragadja később magával a századközép világégése, hogy munkatáborról munkatáborra sodródva, küszködve kapaszkodjon az egyetlen szerelembe: élete legnagyobb ajándékába...
Klára még szinte gyermek, mikor az erősödő szélsőséges eszmék Magyarországáról - saját sorstragédiája után - Párizsba kénytelen menekülni, egyik pillanatról a másikra felnőtté válva, hogy ott megismerje Andrást, és életük egymáséba gubancolódjon...
Tamás és Ibolya a háború gyermekei; miközben szüleik a földi poklokkal csatáznak értük és egymásért, mindnyájuk túléléséért, ők olyan emlékekre tesznek szert, melyek generációk sorsában hagynak kitörölhetetlen nyomot, amit nem moshat el sem az óceánnyi távolság, sem a részvétlen idő...
Julie Orringer regénye, a "Láthatatlan híd" magával sodor és felkavar, kétségbe ejt és megvigasztal, elveszi és visszaadja az életbe és az emberségbe vetett hitünket. Arról mesél, amiről csak a fontos könyvek tudnak: hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen - és szükségünk van valakire a boldogsághoz és a boldoguláshoz.
"Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott.
-Ne feledjék -mondta-, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért."

"Több mint egy éve olvastam Julie Orringer megrázó, nagy erejű, vizuálisan is sodró remekművét. Az ilyen súlyú könyvekre mondják, hogy letehetetlen "nagy regény". Vártam, hogy egy magyar kiadó rátaláljon és beleszeressen. Megtörtént. Hála érte." (Koltai Lajos operatőr, filmrendező)


Részlet a könyvből
Hetedik fejezet
Az ebéd

Alig néhány nap telt el azóta, hogy Perret óráján a Marais építészetét tanulmányozták. külön kirándulást tettek az Hôtel de Sens tizenötödik századi palotájához. Alaposan megszemlélték a csúcsos tornyokat, oroszlánfejes vízköpőket, a tető girbegurba vonalát és szabálytalan formájú, túlzsúfolt homlokzatát. András azt várta volna, hogy Perret szigorú kritikával illeti majd, miközben fejtegetést tart az egyszerűség erényéről. Az óra ezzel szemben arról szólt, hogy ebben az épületben milyen erő van, és a kivitelezése is mennyire igényes, ennek köszönhető, hogy máig fennmaradt. Perret végigsimította a főbejárat köveit és megmutatta a diákoknak, hogy micsoda műgonddal faragták ki a kőművesek a gótikus ívek ék alakú tartóköveit. Mialatt beszélt, ortodox zsidók jelentek meg az utcán, kipát viselő iskoláscsapat élén. Ahogy elhaladtak mellettük, a két diákcsoport megbámulta egymást. A fiúk közül néhányan összesúgtak, és alaposan megnézték a katonai egyenruhát viselő Perret-t. Volt, aki kissé le is maradt, hogy meghallgassa, amit mond. egyikük odavetett nekik valami köszönésfélét, de tanáruk jiddis szavakkal megszidta.
András most az Hôtel de Sens épülete mögött járt, a formásra trimmelt kert mellett, amelynek megemelt ágyásait télire teleültették bíborszínű kálával. Virágterhével megrakodva kerülgette a rue de Rivoli forgalmát. A Marais utcáinak majdnem olyan bensőséges hangulata volt, mint egy filmforgatási helyszínnek. A Cinescope-ban vagy a Le Film Complet-ben látott már András olyan miniatűr városokat, amelyeket Los Angeles-i stúdiók zegzugos csarnokaiban építettek fel. A fakó téli ég most itt is egy stúdió boltíves tetejének látszott. András félig-meddig azt várta, hogy az épületek között középkori ruhában szaladgáljanak az emberek, és megafonnal hadonászó rendezők meg operatőrök kövessék őket emelőkre erősített bonyolult szerkezetekkel. Volt ott kóser hentesüzlet, héber könyvesbolt, zsinagóga, mind jiddis feliratokkal, mintha a városon belül lenne egy másik város. Viszont hiányoztak az olyan antiszemita falfeliratok, amelyek rendszeresen felbukkantak Budapest zsidónegyedében. Helyettük csupasz, vagy szappan-, csokoládé- és cigarettareklámokkal teleragasztott falakat lehetett látni. Amikor András a rue de Sévigné szűk sikátorába lépett, egy fekete taxi viharzott el mellette, és kis híján fel is döntötte. Miután kissé megnyugodott, a hatalmas csokrot áttette a másik kezébe, és még egyszer kisilabizálta a Madame Gérard kártyáján szereplő címet.
Az utca túloldalán üvegezett üzletbejáratot látott, fából faragott, gyermekbalerinát ábrázoló cégérrel, alatta pedig a felirat: École de Ballet – Mme Morgenstern, maîtresse. Átkelt az úton. A saroképület mindkét oldalán félig elfüggönyözött ablakok sorakoztak, lábujjhegyről be is tudott látni egy üres, sárga padlós terembe. Az egyik falat végig tükör borította, a másik mentén csiszolt fakorlát húzódott. A sarokban zömök pianínó állt, mellette asztalka régimódi gramofonnal, a fényes fekete tölcséren megcsillant a fény. A déli csend homályában kavargó porszemek szállingóztak, és a teremben mintha még mindig áradna a mozgás meg a zene, tovább folyna a tánc, ha nem is volt éppen óra.
Az épület bejáratát ólomüveggel berakott zöld kapu fedte. András megnyomta a csengőt és várt. Az ablak áttetsző üvegén át egy testes asszonyt látott lejönni a lépcsőn, aki kinyitotta az ajtót, és csípőre tett kézzel kezdte méregetni. Arca vörös volt, kendőt viselt, és olyan mélységes paprikaszagot árasztott, mint azok az asszonyok, akik zöldséget és kecsketejet hordtak a debreceni piacra.
– Madame Morgenstern? – kérdezte András elbizonytalanodva. A hölgy nem tűnt éppen balettmesternek.
– Á, dehogy – hangzott a válasz magyarul. – Lépjen be, és csukja be a kaput maga után. Bejön a hideg!
Szóval megfelelt a vizsgán. jóleső érzés töltötte el, mert bentről olyan illatok terjengtek, hogy az éhségtől szinte elszédült. Belépett az előszobába, az asszony pedig szapora magyarsággal egyre csak mondta, miközben elvette tőle a kabátját és kalapját. Mennyi rengeteg virág! Megnézi, van-e fönt elég nagy váza, amibe mind belefér. Mindjárt kész lesz az ebéd. Pörköltet főzött, reméli, ízleni fog, mert más nincs, csak hozzá egy kis galuska meg gyümölcskompót, hideg sült csirke meg a diós rétes. Jöjjön csak fel őutána. Apfelnénak hívják. felkapaszkodtak az emeletre, ahol egy kissé kopott török szőnyegekkel és sötét színű bútorokkal berendezett első szalonba irányította. Megkérte, ott várjon Madame Morgensternre.
Leült a szürke bársonykanapéra, és vett egy mély levegőt. A tömény pörköltszagon túl bútortisztító citromaromáját és édesgyökér halvány illatát érezte. előtte egy faragott kisasztalon rózsaszínű meg lila cukortojásokkal teli kristályüveg tál állt. kivett egy ánizsos cukorkát, és bekapta. Megigazította nyakkendőjét, nehogy hátul kilátsszon a vászon. egy pillanat múlva cipősarkak kopogását hallotta a hallból. karcsú árnyék suhant végig a falon, és egy lány lépett be, kezében kék vázával. A váza tele volt tömve virágok, ágak és kék madárfigurák kusza sokaságával, a sásliliomok a szélükön már barnulni kezdtek, a nehéz rózsafejek kókadoztak a szárukon. A hervadó virágok tömkelegén át a lány Andrásra pillantott, sötét haját, mint egy szárnyat, a homlokába söpörte.
– Köszönöm a virágokat! – szólalt meg franciául.
És miközben elhelyezte a vázát a tálalón, András látta, hogy egyáltalán nem is lány. Arcán a felnőtt nő markáns vonásai, dereka szálfaegyenes az évtizedes gyakorlástól. Termete viszont apró és hajlékony, vázát tartó keze pedig olyan, mint egy gyermeké. Miközben nézte, ahogy elrendezgeti a virágokat, Andráson végigfutott a zavar hulláma. Miért hozott ennyi félig hervadt virágot? Miért hozta a kék madarakat? Azt a sok ágat? Miért nem vett a sarki piacon valami egyszerűt? Egy tucat százszorszépet? Vagy egy csokor csillagfürtöt? Mennyibe kerülhetett volna? Néhány frankba? Az erdei nimfa a válla fölött visszamosolygott rá, aztán odajött és kezet nyújtott neki.
– Claire Morgenstern vagyok – mondta. – Örülök, hogy találkoztunk végre, Lévi úr. Madame Gérard olyan sok szépet mesélt magáról!
András kezet rázott vele, és próbált nem bámulni rá. Évtizedekkel fiatalabbnak tűnt, mint képzelte. Úgy gondolta volna, nagyjából Madame Gérard-ral lesz egykorú, ez a nő azonban aligha lehetett több harmincévesnél. Visszafogottan, megindítóan szép volt finom csontjaival, rózsaszín héjú gyümölcsre emlékeztető ajkával, hatalmas, okos szürke szemével. Claire Morgenstern. Őt takarja tehát a C-betű, nem valami idős úriembert, aki Haászné szeretője volt egykor. Ugyanolyan nagy szemei voltak, mint Haásznénak, ugyanaz a csendes szomorúság tükröződött bennük, mint az idősebb asszony tekintetében. Ez a Claire Morgenstern biztosan Haászné lánya. Hosszú idő telt el, míg végül meg tudott szólalni.
– Örvendek, hogy megismerhetem – felelte hadaró, emelkedett franciasággal, de rögtön érezte, hogy nem ezt akarta mondani. Csak késve jutott eszébe, hogy fel is álljon, és bár keresgélte magában a helyes szavakat, ugyanazon a hangon folytatta: – köszönöm a meghívást – hebegte és leült megint.
Madame Morgenstern mellette foglalt helyet egy alacsony széken.
– Szeretne inkább magyarul beszélgetni? – kérdezte magyarul. – Azt is lehet.
András mintha egy kút mélyéről nézett volna fel rá: – Jó lesz a francia – mondta magyarul. Franciául is megismételte: – Jó lesz a francia.
– Hát jó. el kell mesélnie, milyen mostanában Magyarország. Évek óta nem jártam ott, Elisabet pedig még sohasem volt ott.
És mintha nevének kiejtésével odaidézték volna, magas, komoly lány lépett a szobába egy kancsó jeges teával a kezében. Széles válla azokra az úszókra emlékeztette Andrást, akiket a Palatinusban mindig megcsodált. A lány türelmetlenséggel vegyes megvetéssel nézett rá, miközben kitöltötte a teát.
– Ő az én Elisabetem – közölte Madame Morgenstern. – Elisabet, ő András.
András képtelen volt elhinni, hogy ez a lány Madame Morgenstern lánya. Elisabet kezében úgy festett a teáskancsó, mint valami játékszer. András megitta a teát, és hol az anyára, hol a lányára nézett. Madame Morgenstern hosszú kanállal kavargatta a teáját, Elisabet pedig, mihelyt letette a kancsót az asztalra, hátravetette magát a karosszékben, és az órájára pillantott.
– Ha nem kezdünk most rögtön enni, elkések a moziból – mondta. – Egy óra múlva találkozom Marthe-tal.
– Milyen filmet néz meg? – próbálta András felvenni a társalgás fonalát.
– Magát nem érdekelné – hangzott a válasz. – Franciául van.
– De hát tudok franciául – felelte András.
Elisabet visszafogott mosolyt eresztett meg felé: – Me zső párl fránszé – mondta.
Madame Morgenstern lehunyta a szemét: – Elisabet! – szólt rá.
– Mi van?
– Tudod te jól, mi van.
– Én csak el akarok menni a moziba! – felelte Elisabet és unalmában a sarkával rugdosta a szőnyeget. Aztán András felé fordította a fejét, és azt mondta neki: – Jól fest a nyakkendője!
András lenézett. Nyakkendője kifordult, mikor előrehajolt a poharáért, és most a vászon nézett kifelé, nem látszottak az aranyfoglyok, berepültek az ingébe. Szégyentől égve fordította vissza, és bámult bele a teájába.
– Az ebéd tálalva! – rikkantott a vörös képű Apfelné a küszöbről, és hátratolta a kendőjét. jöjjenek, nehogy kihűljön!
Külön étkező volt politúrozott vitrinnel a porcelánok számára, az asztalon fehér terítő. Minden a Benczúr utcai házra emlékeztet, gondolta magában András. Csak a vértelen szendvics hiányzik. Az asztal roskadozott a pörkölttel, galuskával és hideg csirkével megrakott tálak alatt, mintha nem is hárman, hanem legalább nyolcan ebédelnének. Madame Morgenstern ült az asztalfőnél, András és Elisabet pedig mellette, szemben egymással. Apfelné kiszedte a pörköltet. András örült, hogy a figyelem elterelődött róla, nyakába tűrte a szalvétát, és nekilátott. Elisabet a tányérjára meredt. Félretolta a pörköltet, és a nokedlit kezdte enni, darabonként.
– Hallom, hogy érdekli a matematika – szólt András Elisabet lehajtott feje búbjához.
Ő rá emelte a tekintetét: – Anyámtól tudja?
– Nem, Madame Gérard-tól. Azt is mesélte, hogy megnyert egy versenyt.
– A gimnáziumi matematikát mindenki tudja.
– Egyetemen nem akarja tanulni?
Elisabet megvonta a vállát: – Hát, ha megyek egyetemre…
– Drágám, nem élhetsz kizárólag nokedlin – szólalt meg halkan Madame Morgenstern, Elisabet tányérjára pillantva. – Eddig szeretted a pörköltet.
– Húst enni kegyetlenség – felelte Elisabet, és András felé fordította a tekintetét. – Láttam, hogyan vágják le a teheneket. kést döfnek a nyakukba, aztán lerántják, így, és csak úgy ömlik a vér. Biológiaórán elmentünk a sakterhez. Tiszta barbarizmus.
– Nem igazán – felelte András. – A testvéreimmel jól ismertük a városi kóser hentest. Apám barátja volt, és nagyon kedvesen bánt az állatokkal.
Elisabet elszántan nézett rá: – El tudja nekem magyarázni, hogyan lehet kedvesen levágni a tehenet? Akkor mit csinált vele? Halálra simogatta?
– A hagyományos módszerrel – válaszolt neki András, valamivel élesebb hangon, mint szerette volna. – Egy gyors döfés a nyakába. Nem fájhat neki egy másodpercnél tovább.
Madame Morgenstern letette az ezüst evőeszközt és szalvétát szorított a szája elé. Rosszullét fogta el, Elisabet arcára pedig kiült a csendes diadal kifejezése. Apfelné az ajtóban állt egy vizeskancsóval, várta, mi fog történni.
– Folytassa! – mondta Elisabet. – Mit csinál a döfés után?
– Azt hiszem, ezt a témát befejezhetjük – felelte András.
– Ne, kérem, ne! Szeretném hallani a többit, ha már belekezdett.
– Elisabet, elég lesz – szólalt meg Madame Morgenstern.
– Pedig most kezd érdekes lenni a beszélgetés.
– Azt mondtam, elég!
Elisabet összegyűrte a szalvétát és az asztalra lökte: – Én kész vagyok. – mondta. – Te csak ülj tovább a vendégeddel, és faljátok a húst. Én megyek a moziba Marthe-tal. Hátratolta a székét és felállt. Kis híján vizeskancsóstul feldöntötte Apfelnét. Lement a hallba, egy távoli szobában kezdett zörögni. Néhány pillanattal később döngő lépteitől visszhangzott a lépcsőház. Majd bevágódott a táncstúdió ajtaja, beleremegtek a kazettás ablakok.
Az étkezőasztalnál Madame Morgenstern a tenyerébe temette az arcát: – Elnézést kérek, Monsieur Lévi – mondta.
– Kérem, ne tegye! – felelte András. – Minden rendben. – Az igazat megvallva, cseppet sem bánta, hogy kettesben maradt Madame Morgensternnel. – Miattam ne aggódjon! – mondta. – Szörnyű téma volt, én kérek bocsánatot.
– Szükségtelen – mondta Madame Morgenstern. – Elisabet időnként lehetetlenül viselkedik, ennyi az egész. tehetetlen vagyok, amikor úgy dönt, hogy dühöng velem.
– De miért dühöng magával?
Megvonta a vállát, és fanyar félmosoly jelent meg az arcán.
– Félek, túl bonyolult. tizenhat éves lány. Az anyja vagyok. Gyűlöli, ha beleavatkozom a társas kapcsolataiba. És arra sem szabad emlékeztetnem, hogy magyarok vagyunk. felvilágosulatlan embereknek tekinti a magyarokat.
– Néha én is így érzem – felelte András. – Például mostanában én is rengeteget küszködök a franciával.
– Pedig úgy látom, remekül beszéli.
– Nem, rémesen. És sajnos semmivel sem járultam hozzá, hogy a lánya kevésbé tartsa barbároknak a magyarokat.
Madame Morgenstern egy mosolyt takart el a kezével: – Nagyon elhamarkodta azt a mészárost.
– Sajnálom – felelte András, de nevetni kezdett. – Pedig ebéd közben soha nem szoktam szóba hozni.
– Tehát tényleg ismerte a kóser hentest a városában.
– Igen. Munka közben is láttam. De Elisabetnek igaza van, valóban rettenetes.
– Maga bizonyára… hol is nevelkedett? Valahol vidéken?
– Konyáron. Debrecen mellett.
– Konyár? Az még húsz kilométerre sincs Kabától, ahol anyám született. – Egy árnyék suhant át az arcán, de el is tűnt rögtön.
– Az édesanyja? – kérdezte. – És már nem ott él?
– Nem – felelte Madame Morgenstern –, Budapesten lakik. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán megint András történetére terelte a beszélgetést. – Szóval maga is hajdú. Alföldi gyerek.
– Így van – mondta András. – Apámnak fatelepe van Konyáron. – Tehát nem akar erről társalogni, nem szívesen beszél a családjáról. Már azon a ponton volt, hogy előhozakodik a levéllel: találkoztam az édesanyjával, de elszállt az alkalmas pillanat, és bizonyos megkönnyebbülést jelentett számára, hogy Konyárról beszélhet. Amióta Párizsban van, és eleget tud franciául ahhoz, hogy a származására vonatkozó kérdésekre is válaszoljon, mindenkinek azt mondja, hogy Budapestről jött. Mit is tudhatnak ők Konyárról? Aki pedig tud, mint Haász József vagy Pierre Vago, Konyár annak is csak egy elmaradott kis település, szerencse, hogy sikerült elmenekülnie onnan. Már a neve is mulatságos, úgy hangzik, mint egy obszcén vicc poénja, vagy akár a dobozból kipattanó rugós bohócfigura. András viszont mégiscsak Konyárról származik, egy sárpadlós házból, amely ott állt a sínek mentén.
– Az igazat megvallva apám afféle híres ember a városban – mondta András.
– Valóban? És miről híres?
– Borzalmas balszerencséjéről. – András egyszeriben felbátorodott. – Elmondjam az egészet, úgy, ahogy otthon mesélik?
– Feltétlenül – felelte Madame Morgenstern, és várakozóan összefonta a karját.
András tehát elmesélte az egészet úgy, ahogy hallotta. Apját, mielőtt a fatelep tulajdonosa lett volna, egymás után annyi balszerencse érte, hogy a Szerencsés Béla gúnynevet kapta. Miközben a prágai rabbinikus iskolába járt, apja otthon megbetegedett, és mire hazaért, meg is halt. Örökölt ugyan egy szőlőskertet, de a szőlőt elvitte a penész. Az első felesége szülés közben meghalt újszülött lánygyerekével együtt, nem sokkal később pedig a háza is porig égett. Mindhárom bátyját megölték a nagy háborúban, anyját pedig elemésztette a bánat, végül a Tiszába ölte magát. Harmincévesen tönkrement, nincstelen ember volt, egész családját elvesztette. Egy ideig a konyári zsidók kegyelemkenyerén élt, éjszakánként az ortodox súlban hált, és a maradékot ette. Aztán egy aszályos nyár végén híres ukrán csodarabbi érkezett a határon túlról, aki egy időre szintén a súlban ütötte fel a szállását. A tórából olvasott a helybéli férfiaknak, vitákban ítélkezett, esküvőkön működött közre, válásokat engedélyezett, esőért imádkozott, az udvaron táncolt a tanítványaival. egyik hajnalban belebotlott András apjába, aki a szentélyben aludt. Már hallotta ennek a szerencsétlen embernek a történetét, akiről az egész falu úgy tartotta, hogy átok sújtja. Mégis bizonyos hálával gondoltak rá, amiért eltereli róluk az ördög figyelmét. A rabbi felébresztette és megáldotta Bélát, akinek a szemében elmondhatatlan rettegés tükröződött. A rabbi hófehér szakállú, ösztövér ember volt, sötét, nedves szemei fölött a szemöldöke úgy emelkedett ki domború homlokából, mint két szárny.
– Ide hallgasson, Lévi Béla – suttogta a rabbi a szentély félhomályában. – Nincs magával semmi baj. isten azokat próbálja meg legerősebben, akiket a legjobban szeret. Két napig böjtölnie kell, utána menjen el a rituális fürdőbe, aztán pedig fogadja el a legelső felajánlott munkát!
Szerencsés Béla, még ha hitt is volna a csodákban, számtalan szerencsétlensége szkeptikussá tette: – Annyira éhes vagyok, nem tudok böjtölni – felelte.
– Könnyebb a böjt annak, aki gyakorolja az éhezést – jelentette ki a rabbi.
– Honnan gondolja, hogy nincs rajtam átok?
– Nem akarok gondolkozni. Bizonyos dolgokat csak úgy tudok. – A rabbi még egyszer megáldotta Bélát, azzal magára hagyta a szentélyben.
Milyen vesztenivalója volt Bélának? Böjtölt két napot, és megmerítkezett a rituális fürdőben. Másnap reggel, miközben az éhségtől félájultan a sínek felé baktatott, leszedett egy almát egy fehér téglaházikó mellett nőtt aprócska almafáról. Mire a fatelep tulajdonosa, egy ortodox zsidó kijött a házból és kérdőre vonta Bélát.
– Volt nekem egyszer egy szőlőm – felelte Béla. – Amikor még megvolt, én megengedtem volna, hogy szedjél róla. Amikor még volt házam, örömmel fogadtalak volna. A feleségem enned adott volna. Most már nincs se szőlőm, se házam. Se feleségem. Nincs mit egyek. De dolgozni, azt tudok.
– Nincs itt munka számodra – felelte az ember megenyhülve. – De azért gyere be, egyél valamit!
Kohn Zindelnek hívták. A felesége, Gitta, kenyeret és sajtot tett Szerencsés Béla elé. Zindellel, Gittával, meg öt apró gyerekével együtt evett, és közben első ízben hinni tudott abban, hogy élete hátralevő részében nem muszáj eddigi nyomorúságát folytatnia. Azt azonban el sem tudta képzelni, hogy ez a ház egyszer az ő háza lesz, és ugyanennél az asztalnál a saját gyerekei fognak étkezni. Mire azonban a délután véget ért, lett állása is. Az a fiú, aki Kohn Zindel fatelepén a fűrészgépen dolgozott, úgy döntött, hogy az ukrajnai rabbi tanítványának szegődik. Reggel szó nélkül elment.
Hat évvel később, amikor Kohn Zindel a családjával Debrecenbe költözött, Szerencsés Béla átvette a fatelepet. Feleségül vett egy Flóra nevű fekete hajú lányt, aki három fiúval ajándékozta meg, és mire a legnagyobb tízéves lett, Szerencsés Béla már megkeresett annyi pénzt, hogy meg is vehette a fatelepet. És jó üzletet csinált. A Konyáriaknak minden évszakban szükségük volt építőanyagra meg tűzifára. Nem sok idő múlva már senki nem emlékezett arra, hogy valamikor a gúnyneve volt a Szerencsés Béla. Története örökre feledésbe is merülhetett volna, ha egyszer újra el nem jön az ukrajnai rabbi. Akkor történt, amikor a világválság éppen a tetőfokára hágott, nem sokkal a főünnepek előtt.
A rabbi egy napot Szerencsés Béla házában töltött, és megkérdezte, elmondhatná-e a történetét a zsinagógában. Talán a konyári zsidókon is segít, ha hallják, mi mindent megtesz isten azokért a gyermekeiért, akik nem engednek a kétségbeesésnek. Szerencsés Béla beleegyezett. A rabbi elő is adta a történetet, a konyári zsidók pedig végighallgatták. Bár Béla kitartott amellett, hogy a szerencséje kizárólag mások nagylelkűségének köszönhető, az emberek afféle szent embernek kezdték tekinteni. Ha arrafelé jártak, megérintették a háza falát, hogy szerencsét hozzon rájuk, és „keresztapaságra” is felkérték. Mindenki úgy hitte, hogy valamilyen kapcsolatban áll az istennel.
– Gyerekkorában bizonyára maga is így hitte – jegyezte meg Madame Morgenstern.
– Igen. Legyőzhetetlennek gondoltam, még sokkal inkább, mint más gyerekek a szüleiket – felelte András. – Néha azt szeretném, bárcsak soha nem vesztettem volna el ezt az illúziómat.
– Hát, persze. Megértem – felelte az asszony.
– A szüleim egyre idősebbek – folytatta András. – Nagyon rossz arra gondolni, hogy magukra maradtak Konyáron. Apám tavaly tüdőgyulladást kapott, utána egy hónapig nem tudott dolgozni. – Ezt Párizsban még senkinek nem is említette. – Az öcsém csak onnan pár órányira jár iskolába, de őt leköti a saját élete. És most a bátyám is elmegy, orvosi egyetemre, Olaszországba.
Ismét árny jelent meg Madame Morgenstern arcán, mintha odabenn belehasított volna a fájdalom.
– Az én anyám is öregszik – mondta. – Hosszú ideje nem láttam, nagyon hosszú ideje. – Elhallgatott, és elfordult az asztaltól, a nyugatra néző magas ablakok felé. A késő őszi fény átlósan hullott az arcára, és megvilágította ajkának elkeskenyedő vonalát. – Bocsásson meg – mondta, miközben mosolyogni próbált. András felkínálta a zsebkendőjét, és ő odaszorította a szeme elé.
Andrásban erős késztetés támadt, hogy megérintse, végigsimítsa a tarkójától a háta közepéig hajló ívet. Úgy kellett visszafognia magát.
– Talán máris túl sokáig maradtam – szólalt meg végül.
– Ó dehogy, kérem szépen! Még a desszertet sem ette meg.
Abban a pillanatban, mintha csak hallgatózott volna, az étkező ajtaja mögül felbukkant Apfelné, és behozta a diós rétest. András érezte, hogy újra visszatért az étvágya. Kifejezetten farkaséhség tört rá. Három szelet rétest is megevett, hozzá tejszínhabos kávét ivott. Közben a tanulmányairól mesélt, Vago professzorról, a boulogne-billancourt-i kirándulásukról. Úgy érezte, könnyebb beszélgetni vele, mint Madame Gérard-ral. Madame Morgenstern, mielőtt válaszolt volna, mindig csendesen elgondolkodott. töprengve beszívta az ajkát, és amikor megszólalt, mély, bátorító hangon beszélt. Ebéd után visszamentek a szalonba, és megnézegették a képeslapgyűjteményét. Néhány táncos barátja még Chicagóba, vagy Kairóba is eljutott. Afrikából is érkezett egy kézzel színezett lap. Három szarvasra emlékeztető, csak kisebb és kecsesebb állat volt látható ajta, egyenesen felágaskodó szarvuk és mandulavágású szemük volt. franciául gazelle-nek nevezték.
– Gazelle – töprengett András. – Megpróbálom megjegyezni.
– Igen, próbálja is – mosolygott Madame Morgenstern. – Mert legközelebb kikérdezem.
Amikor a délután fénye lassan kihunyt, felkelt és kivezette Andrást a hallba. kabátja és kalapja ott lógott a politúrozott fogason. Átadta a holmiját, a zsebkendőjével együtt. Miközben mentek le a lépcsőn, megmutatta neki a falra kiakasztott fényképeket is. A tanítványai voltak a korábbi évekből. Éteri tüllfelhőkbe, tündéri drapériákba burkolt leánykák, ifjú táncosok a jelmezek, sminkek, reflektorfények tünékeny varázslatában. Komoly arckifejezéssel sorakoztak a képen, sápadt, csupasz karjaik, akárcsak a téli faágak. András is csak állt és nézte őket. Azon tűnődött, vajon Madame Morgenstern gyermekkori képe is ott van-e köztük.
– Köszönet mindenért – mondta, mikor leértek a lépcső aljára.
– Szívesen. – finom kezét rátette András karjára. – Nekem kellene megköszönnöm. Nagyon kedves magától, hogy itt maradt.
A kéz érintésétől Andrásnak fejébe tódult a vér, homlokán érezte a lüktetését. Madame Morgenstern kinyitotta az ajtót, ő pedig kilépett a hűvös délutáni levegőre. Úgy érezte, nem tud visszanézni, hogy búcsút vegyen. Legközelebb kikérdezem. A zsebkendőjét mégis visszaadta, mintha nem sok esélyt látna arra, hogy még egyszer keresztezzék egymás útját. András csak a küszöbtől, az őzbarna cipőbe bújt lábaktól köszönt el. Elfordult, és az ajtó be is csukódott mögötte. Gondolkodás nélkül követte saját útját visszafelé a Pont Marie hídig. A híd szélén megállt, előhúzta a zsebkendőjét. Még mindig nedves volt ott, ahol Madame Morgenstern megtörülte vele a szemét. Mintha álmodna, szájába vette a sarkát, és megízlelte a sós könnyek nyomát.

A Kiadó engedélyével.