Főkép Az előző kötet kapcsán azt latolgattam, vajon milyen irányba halad tovább a sorozat: Dexter továbbra is egy rakás szerencsétlenség marad, aki csak hagyja, hogy sodorják az események, vagy hideg megfontolt sorozatgyilkosként viselkedik, és kezébe veszi az irányítást? Fontos kérdés, legalábbis számomra, hiszen ez dönti el, hogy folytatom-e a könyvsorozat olvasását, avagy elengedem, és újabb csemege után nézek. Nos, a Dexter dicsfényben után sem dőlt el teljesen a kérdés, viszont újabb nézőponttal gazdagodtam, ami segít feldolgozni a bekövetkezett változásokat.
 
A weben nézelődve lépten-nyomon beleütközik az ember abba, hogy egyesek egekig magasztalják a tévé-, míg sárba tiporják a könyvsorozatot. Mivel nem vagyunk egyformák, teljesen érthető, hogy nem egyezik a véleményünk, hiszen saját egyéniségünk szűrűjén át nézzük a dolgokat. Azt viszont nem árt tudni, hogy teljesen tudatos az a döntés, miszerint a két médiumban egészen máshogy alakul Dexter élete és sorsa, éppen ezért úgy gondolom, hogy nincs is értelme az összehasonlításnak, sokkal inkább törekednünk kell arra, hogy mindent a saját helyén és közegében szemléljük. Persze az sem árt, ha felfedezzük azokat a finom megoldásokat, vagy éppen abszurd elemeket, amikkel a szerző a pikareszk felé tolja a regényt.
 
A szatirikus hangvétel szinte folyamatosan jelen van, de leginkább a főszereplő belső monológjaiban érhető tetten, ahol jó adag cinizmussal elemzi a körülményeket és egyben a körülmények áldozataként feltüntetett önmagát, vagyis egyértelműen az ő egyéniségének szűrőjén keresztül ismerhetjük meg az egész helyzetet, élhetjük át a kalandokat, és tudhatjuk meg a szerző véleményét a goth szubkultúra egyes elfajzott irányzatairól, illetve a manapság divatos vámpírmániáról. Zseniális.
 
Már a felütés is hihetetlenül ütős: az éppen apukává lett sorozatgyilkos vérfoltelemző nem csupán azon mélázik el, hogyan képes egy kicsi, mindenre képtelen teremtmény „olvadozva bámészkodó, csöpögős, tehetetlen tócsává” változtatni egy csapat „egészséges, vérszomjas embert”, de azt is elhatározza, hogy már nem akar Dexter, a Démon lenni. Mintha az olyan egyszerű lenne… Főleg, miután észreveszi, hogy valaki figyeli… majd Deborah a maga „kedves” módján a segítségét kéri… és ezzel kezdetét veszi az a teljesen és tökéletesen abszurd utazás, melynek során hőseink kapcsolatba kerülnek egy bizarr, vérivó kannibál szektával, Dexter pedig a saját bőrén tapasztalja meg a szűkebb és tágabb értelemben vett család, illetve a családi élet minden „örömét”…
 
A befejezés ezúttal is legalább annyira kiszámítható, mint egy egyszerű több-ismeretlenes egyenlet, de nem is a váratlan fordulatokért és a bonyolult cselekményért szeretjük a Dexter regényeket, hanem a menet közben előforduló apróságokért, ötletekért és megoldásokért, amik olyakor még a „harcedzett”, sokat látott olvasókat is szemöldökemelésre késztetik. Vegyük például a Dexter dicsfényben fináléjának helyszínét…
 
Kapcsolódó írás:Interjú: Jeff Lindsay - 2011. nyár
 
Részlet a regényből