FőképFülszöveg
“Alászállok egy romlott birodalom fekete szívébe, hogy eltapossam ellenségeimet. De Rómát nem egy nap alatt építették, és egyetlen magányos orgyilkos nem lesz képes visszaállítani régi fényét. A nevem Ezio Auditore da Firenze. Ez az én testvériségem.” Az egykor oly dicsőséges Róma romokban hever. A városban szenvedés és pusztulás az úr, polgárai a kegyetlen Borgia család tehetetlen bábjai. Csak egyvalaki mentheti meg őket a Borgiák zsarnokságától – Ezio Auditore, a orgyilkos hagyományok mestere.
Küldetése során Eziónak latba kell vetnie minden képességét. Cesare Borgia, aki apjánál, a pápánál is elvetemültebb és veszélyesebb, nem nyugszik, amíg egész Itáliát meg nem hódította. Mivel ez a köpönyegforgatók kora, az összeesküvők mindenhová befészkelik magukat, még a Testvériség soraiba is…


Részlet a könyvből

A bíborosok vörös miseöltözetének hullámzó tengere szétvált, és utat nyitott négy Borgia-őrnek, akik Eziót és Mariót üldözték. Pánik uralkodott el az egybegyűlteken, a kardinálisok rettegve kiáltoztak; Ezio és a nagybátyja egy emberekből képződött arénában találta magát. A bíborosok fejvesztettségükben önkéntelenül sorfalat alkottak. Talán tudat alatt feltüzelte bátorságukat a nehézpáncélt viselő őrök érkezése, akiknek mellvértje csillogott a napfényben. A négy Borgia-katona kivont kardal rontott a körbe, ahol az orgyilkosok is pengét rántottak, hogy szembeszálljanak velük.
– Dobjátok el a fegyvert, és adjátok meg magatokat, orgyilkosok! Nincs számotokra kiút, és túlerőben vagyunk! – kiáltotta az őrparancsnok előrelépve.
Mielőtt még egy szót szólhatott volna, Ezio előrepattant védekező állásából, telve a végtagjait újra elárasztó energiával. A katonák vezetőjének nem volt ideje reagálni, hiszen nem számított rá, hogy az ellenfele ilyen vakmerő lesz ekkora túlerővel szemben. Ezio kardja egy láthatatlan félkört írt le, sivítva szelte át a levegőt. Az őr hiába emelte hárításra készen fegyverét, Ezio mozdulata egyszerűen túl gyors volt. Az orgyilkos pengéje feltartóztathatatlan pontossággal talált célba: ellenfele szabadon hagyott nyakába vágott, a csapás hatására vérszökőkút tört fel. A maradék három őr mozdulatlanná dermedt; elképedtek az orgyilkos gyorsaságán, és esetlennek tűntek egy ilyen képességű ellenféllel szemben. Ez a késlekedés a halálukkal lett egyenlő. Ezio kardja épp csak befejezte első halálos ívét, már emelte is bal kezét; rejtett pengéje kattanva tűnt elő ruhájának ujja alól. A második őr szeme közé döfte, mielőtt az akár egy izmát is mozdíthatta volna védekezésül.
Ezalatt Mario észrevétlenül két oldallépést tett, hogy letámadja a két maradék katonát, akiknek a figyelmét még mindig a vérfagyasztó erőszak látványa kötötte le. További két lépést követően a közelebbi ? ckó mellvértje alá döfte kardját, és teljesen átszúrta vele a felsőtestét.
Az őr arca eltorzult váratlan haláltusájában. Az egyetlen talpon maradt szemében rettegés gyúlt, sarkon fordult, hogy elmeneküljön, de túl későn. Ezio pengéje a menekülő oldalába csapódott, Mario kardja pedig a combjába vágott. A fér? hörögve rogyott térdre. Mario a földre rúgta.
A két orgyilkos körbenézett; az őrök vére egyre jobban szétterült a kövezeten, átáztatva a bíborosok miseruhájának skarlátvörös szegélyét.
– Gyerünk, mielőtt még több Borgia-bérenc érkezik.
– Meglóbálták a kardjaikat a megrettent bíborosok felé, akik villámgyorsan utat nyitottak az orgyilkosoknak. Közeledő lovak zaját hallották, ami kétségtelenül még több katonát jelentett. Ezióék utat törtek maguknak délkelet felé, teljes erejükből rohantak a tágas téren keresztül, távolodva a Vatikántól a Tevere folyó irányába. A lovak, amelyeket Mario szerzett a menekülésükhöz, az Apostoli Szentszék közvetlen szomszédságában voltak kipányvázva. Azonban fogadniuk kellett azokat a pápai testőröket, akik a nyomukban lovagoltak, és sebesen közeledtek. A paták mennydörgő robaja visszhangzott a macskakövön. Ezio és Mario szablyájával sikeresen hárította az őrök alabárdjainak heves döféseit.
Mario levágta az egyik katonát, éppen abban a pillanatban, amikor az hátulról akarta átszúrni Eziót dárdájával.
– Nem rossz egy vénembertől! – kiáltotta Ezio hálásan.
– Elvárom, hogy viszonozd a szívességet – replikázott a nagybácsi –, ahelyett, hogy vénemberezel!
– Nem felejtettem el mindent, amit tanítottál.
– Remélem is! Vigyázz! – Ezio éppen időben pördült meg ahhoz, hogy elkaszabolja a ló lábait, amelyen egy félelmetes buzogányt lóbáló őr ugratott felé.
– Buona questa! – üvöltötte Mario. – Szép volt!
Ezio oldalra ugrott, hogy elkerülje két másik üldözőjét, akiket egyúttal sikerült is kilöknie nyergükből, hátasaik pedig továbbvágtattak velük. Mivel Mario súlyosabb és idősebb volt, jobban szerette helyből levágni ellenfeleit, ahelyett, hogy elugrik előlük. Ahogy elérték a hatalmas katedrális, a Szent Péter-bazilika előtti terjedelmes tér szélét, a két orgyilkos fürge gekkó módjára, a málladozó házfalakon kúszva felkapaszkodott a biztonságot adó tetőkig, majd ott megiramodtak, és a házak közötti réseken átugrálva rohantak tovább. Ez néha nehezen ment, és Mario egyszer majdnem lezuhant, ujjaival éppen hogy el tudta kapni az ereszcsatornát, mivel az egyik ugrása kicsit rövidre sikerült. Ezio erősen zihálva visszafordult, hogy felhúzza, ami alig sikerült üldözőik számszeríjakból kilőtt nyilainak záporában, amelyek hasztalanul süvítettek el mellettük az ég felé.
Így is messze gyorsabban haladtak, mint az őrök, akik nehezebb páncélzatban és az orgyilkosok képességei hiányában hiába próbálták tartani velük a lépést: az alattuk elterülő sikátorokban szaladva fokozatosan lemaradtak.
A két fér? megtorpant egy apró térre néző tetőn, a Trastevere városnegyed szélénél. Két hatalmas, kemény külsejű pej ló várt felnyergelve egy lepusztult kocsmánál, megviselt cégére egy alvó rókát ábrázolt. A lovakra egy bozontos bajszú, erősen kancsal, púpos ? ckó vigyázott.
– Gianni! – sziszegte Mario.
A fér? felnézett, és azonnal kicsomózta a kantárokat, amelyekkel a hátasokat egy a kocsma falához erősített, óriási vaskarikához pányvázták ki. Mario azonnal leugrott a tetőről; guggolva ért földet, majd a közelebbi és nagyobb ló nyergébe pattant. A hátas felnyihogott, és ideges várakozással kaparta a földet.
– Csitt, Campione! – súgta Mario az állat fülébe, és felnézett Ezióra, aki még mindig a párkányon állt. Elkiáltotta magát.
– Gyerünk! Mire vársz?
– Csak egy pillanat, Zio! – válaszolta Ezio, miközben szembefordult két Borgia-őrrel, akiknek végül sikerült felküzdeniük magukat a tetőre, és megdöbbenésére olyan kibiztosított pisztolyt szegeztek rá, amilyennel eddig még nem találkozott. Honnan a fenéből szerezték ezeket? De ez nem a kérdések ideje volt. Feléjük vetette magát a levegőben, kieresztette rejtett pengéjét, és tisztán átvágta a torkukat, mielőtt még tüzelhettek volna.
– Lenyűgöző! – mondta Mario, miközben megfékezte türelmetlen lovát. – Most már mozogjunk! Cosa diavolo aspetti?
Ezio levetette magát a tetőről, és a második ló közelében landolt, amelyet a púpos határozottan fogott, majd a földről egyenesen az állat nyergébe ugrott. A mén izgatottan felágaskodott a súlya alatt, de Ezio azonnal megzabolázta és visszafordította, hogy kövesse bácsikáját, aki sebesen vágtatott a Tevere felé. Ugyanekkor Gianni eltűnt a fogadóban, és egy Borgia-lovaskülönítmény kanyarodott be a térre. A sarkát hátasa oldalába vágva Ezio a bácsikája nyomában lovagolt, és nyaktörő sebességgel száguldottak Róma kopottas utcáin a mocskos, tunya folyó irányába. Hátuk mögül hallották a Borgia-lovasok prédájukat átkozó kiáltozását, miközben Mario és Ezio az ősi utcák labirintusában vágtázva egyre jobban eltávolodott. Ahogy elérték a Tevere-szigetet, átkeltek a folyón egy hátasaik patája alatt rázkódó, rozoga hídon, majd észak felé fordultak a főutcára, amely kivezetett a nyomorúságos kis településről, a civilizált világ egykori fővárosából. Nem pihentek meg, csak amikor már vidéki táj szívében jártak, és megbizonyosodtak arról, hogy üldözőik nem érhetik el őket.
Settebagni település közelében, egy a folyó mellett haladó, poros út menti, terebélyes szilfa árnyékában megálltak lovaikkal, hogy kifújják magukat.
– Ez túl szoros volt, bácsikám.
Az idősebb fér? vállat vont és mosolygott, kicsit fájdalmasan. Az egyik nyeregtáskából elővett egy érdes vörösborral teli bőrkulacsot, és odakínálta unokaöccsének.
– Nesze! – lihegte, lassan visszanyerve lélegzetét.
– Jót tesz.
Ezio ivott, majd grimaszolt.
– Honnan szerezted?
– Ez a legjobb bor az Alvó Rókában – felelte Mario széles vigyorral. – Ahogy Monteriggioniba érünk, jobbat is kapsz majd.
Ezio szintén vigyorogva visszaadta a flaskát bácsikájának, de aztán gondterheltté vált az arca.
– Mi a baj? – kérdezte Mario szelídebben.
Ezio lassan elővette az Almát erszényéből.
– Ez. Mit kezdjek vele?
Mario komorrá vált.
– Ez súlyos felelősség. De neked kell viselned, egyedül.
– Hogy tudnám?
– Mit súg a szíved?
– A szívem azt súgja, hogy szabaduljak tőle. De az eszem…
– Rád bízták… Bármilyen hatalommal találkoztál is a kamrában – mondta Mario ünnepélyes komolysággal.
– Nem adták volna vissza a halandóknak minden cél nélkül.
– Túl veszélyes. Ha újra rossz kezekbe kerül… – Ezio baljós tekintete a közeli, lusta folyóra révedt. Mario várakozásteljesen nézett rá.
Ezio a kesztyűs jobb kezébe vette az Almát. De még habozott. Tudta, hogy képtelen egy ilyen nagy kincset csak úgy eldobni, bácsikája szavai pedig megingatták. Minerva ok nélkül biztosan nem hagyta volna, hogy visszavegye az Almát.
– A döntést egyedül neked kell meghoznod – mondta Mario. – De ha pillanatnyilag nem szívesen vigyázol rá, add át nekem, én majd őrzöm. Később visszakérheted, amikor már megnyugodtál.
Ezio még mindig habozott, de aztán a távolból paták mennydörgése és kürtök harsanása hallatszott.
– Ezek a férgek nem adják fel egykönnyen! – sziszegte Mario fogcsikorgatva. – Gyerünk, add ide!
Ezio sóhajtott, de visszatette az Almát a bőrerszénybe, és odadobta Mariónak, aki gyorsan elrakta a nyeregtáskájába.
– És most – mondta Mario – be kell terelnünk ezeket a gebéket a folyóba, és átúszni velük. Az átkozott kutyáik utána már elvesztik a szagunkat, és még ha üldözőink elég okosak, hogy maguk is átgázoljanak a Teverén, lerázhatjuk őket a túlparti erdőben. Gyerünk! Holnap ilyenkor már Monteriggioniban szeretnék lenni.
– Milyen keményen akarsz hajtani?
Mario belevágta sarkát a hátasa oldalába. A fenevad habzó pofával felágaskodott.
– Nagyon keményen – vetette oda. – Mert mostantól nem csak Rodrigóval kell számolnunk. A ? a és a lánya is vele van: Cesare és Lucrezia.
– És ők…?
– A legveszélyesebb emberek, akikkel valaha is találkozhatsz.

A Kiadó engedélyével.