Főkép Móricz Zsigmond Árvácska című regénye életem egyik legmegrázóbb olvasmányélménye volt, és ugyan könnyen kikövetkeztethető, hogy az abban leírt események nem lehettek teljes egészében a képzelet szüleményei, ehelyett igencsak keményen gyökerezhettek a valóságban, a Csibe becenéven ismert Littkey Erzsébetről, aki az Árvácska-portréhoz szolgált modellül, vajmi keveset tudok. Az, hogy Csibe kisfia, Imre esetleg Móricz vér szerinti gyermeke lenne, valószínűleg nem több pletykánál vagy rosszakaratú fantáziálgatásnál, a sorsa miatt öngyilkosságra készülő lelenclány és a nagy író esetleges titkolt szerelmi viszonya ellenben tökéletes regényalap.
 
Leghangsúlyosabban talán E. M. Forster jelentette ki, hogy egy regénynek mindenképp történetet kell elmondania, ennél pikánsabb és egyben megrázóbb történetet viszont valószínűleg a legmerészebb kitalációk világából sem meríthetni. Nem mintha a művésznek és modelljének a plátói vonzódáson messze túlmutató kapcsolata, az emésztő erotikus vágy és a hála vibráló interakciója nem tartozna a legősibb toposzok közé, mindennek ennyire életközeliként, a valóságba beágyazottként való feltüntetése már-már a blaszfémiával határos.
 
Különösen szentségtörőnek tűnnek a szerelemben való egyesülések nyers, bár illendően rövidre fogott leírásai, és a durva realizmustól, ahogy az idősödő férfi szinte állati vággyal kívánja az apai védelmező ösztöneit szintén felhorgasztó süldőleányt, az általában a tisztelet távolából szemlélt íróóriás egészen közönséges, nagytermészetű férfiemberré vedlik vissza. Ennek ellenére nem lehet egyértelműen elítélni őt, a szerző legalábbis nem undorító, szexmániás kéjencnek mutatja őt, a család ellenszenvével szembeállítva pedig szeretete valóban értékes és néha őszinte is.
 
Mindebbe a narrátor családtörténete és az izraeli és magyar zsidóság történetének sokszor csak épp felvillanó részletei tolulnak be – vagyis foglalják keretbe a mesét és akadnak be horgok módjára a szövegszövetbe. Ez legfeljebb azért tűnhet furcsának, mert a posztmodern elmélészekre egy helyen arroganciájuk miatt tesz gúnyos megjegyzést az elbeszélő, a konstrukció mégis számos elemében kifejezetten a hatvanas-hetvenes évek kísérleteit idézi. Elegendő az 1938-as esztendő történéseit jelképező/helyettesítő szőlőfürtre utalnom. Ezzel együtt nem az írástechnikai megoldások, hanem a megragadó történetmesélés miatt érdemes elolvasni a regényt.
 
Az elsőkönyves Barna Dávid ráadásul éppoly abszolút magabiztossággal kezeli a magyar nyelvet, mint ahogy a cselekményvezetéshez és a jellemek érzékletes és lélektanilag hiteles ábrázolásához ért. Szárnypróbálgatásnak mindez több, mint ígéretes, ráadásul a központi téma szokatlanul mélyreható – ugyanis alaposan megkutatott – ismerete úgyszintén kiolvasható a regényből. A megismeréséhez szükséges két, legfeljebb három órát feltétlenül érdemes rászánni az Egy magyar regényre.