Főkép Fülszöveg
A 2007. július 30-án elhunyt Ingmar Bergman önéletrajza a filmekből, forgatókönyvekből, színházi rendezésekből álló páratlan életmű záróköve, ismételt igazolása annak a mindig is sejtett ténynek, hogy A nap vége, A csend, a Persona, a Rítus, a Suttogások, sikolyok, a Fanny és Alexander írója és rendezője valódi anyagból, megélt élményekből, tulajdon életéből építette műveit.
Önéletírása számos ponton világítja meg mű és alkotó viszonyát, és fényesen bizonyítja, amit magyarul megjelent forgatókönyvei, filmnovellái óta már nálunk is sokan tudnak: hogy Bergman írónak is kivételes tehetségű.
Könyörtelen igazságkereső, aki nem kímél senkit és semmit, legkevésbé önmagát. A lényeget kutatja mindenben, így kerülhet könyvében egymás mellé a legnagyobb természetességgel a megalázó testi bajok leírása és Garbo, Chaplin, Karajan, Oliver portrévázlata, a gyermekkori pofonok és a felnőttkori rendőri meghurcoltatás, kamaszkori élmények a náci Németországban, riasztó tapasztalatok a svéd szocialista "pokolban", menedékkeresés és részbeni kirándulás a "demokratikus" Münchenben, siker és kudarc, sírás és nevetés. És, talán mondani sem kell, ítélet nincs: Bergman nem dicsőül meg - sőt ellenkezőleg, inkább az esendő, a szenvedő, a gyarló emberi arcát mutatja.


Részlet a könyvből
Neveltetésünk legnagyobbrészt olyan fogalmakon alapult, mint bűn, vallomás, büntetés, megbocsátás és kegyelem, és ezek konkrét tényezők voltak a gyermekek és szülők egymáshoz és Istenhez való viszonyában. Volt ebben valami belső logika, amit elfogadtunk, és amiről azt hittük, értjük is. Ez a tény talán hozzájárult ahhoz, hogy bénultan elfogadtuk a nácizmust is. Hírét se hallottuk soha a szabadságnak, és persze nem ismertük az ízét sem. A hierarchikus rendszerekben zárva vannak az ajtók.
A büntetést is természetesnek tartottuk, jogosultságát nem vontuk kétségbe. Voltak gyors és egyszerű fajtái, mint a pofonok vagy fenékre verések, de voltak végtelenül rafinált, sok nemzedéken csiszolódott változatai is.
Ha Ernst Ingmar bepisilt, ami nagyon is gyakran és nagyon is könnyen megesett, a nap hátralevő részében egy térdig érő piros szoknyát kellett viselnie. Ezt ártalmatlan és mulatságos büntetésnek tekintették.
A nagyobb bűnökért példás büntetés járt: de ehhez először a bűnnek napfényre kellett kerülnie. A bűnös alacsonyabb szinten tette meg vallomását, vagyis először valamelyik cselédlánynak szólt vagy anyának vagy a paplakban gyakran vendégeskedő nőrokonok közül valakinek.
A vallomásnak azonnal következménye lett: a bűnöst kiközösítették, nem szóltak hozzá, nem válaszoltak neki. Így akarták elérni, ha jól tudom, hogy vágyjon a büntetés és a megbocsátás után. Az ebéd és a kávézás végeztével az érintetteket apám dolgozószobájába citálták. Itt újabb kihallgatásra és újabb vallomástételre került sor. Ezután behozták a szőnyegporolót, és a bűnösnek magának kellett megmondania, hány ütést érdemel. A büntetés mértékének megállapítása után elővettek egy keményre tömött zöld párnát, és a bűnöst, miután nadrágját lehúzták, hasra fektették a párnán, nyakát erősen leszorították, és kimérték az ütéseket.
Nem állíthatom, hogy különösebben fájt volna; a szertartásosság és a megaláztatás sokkal fájdalmasabb volt. A bátyámnak jutott ki belőle a legtöbb. Anyám sokszor ült az ágya szélén, és borogatta a verés nyomait, a felhasadt bőrt, a véres csíkokat. Mivel gyűlöltem a bátyámat és féltem hirtelen fellobbanó haragjától, kemény büntetése engem nagy elégedettséggel töltött el.
Az ütések kimérése után meg kellett csókolni apám kezét, ezt követte a megbocsátás, a bűn nyomasztó terhe lehullott, eljött a szabadulás és a kegyelem, és a bűnös ugyan vacsora és esti imádság nélkül, de mégis megkönnyebbülten tért nyugovóra.
Volt a büntetésnek egy valamivel spontánabb, de kiváltképp kellemetlen módozata olyan gyermek számára, aki félt a sötétben: hosszabb-rövidebb időtartamú elzárás egy félreeső kamrában. Alma, a szakácsnő azt mondta, hogy ebben a kamrában él egy kis manó, amelyik leharapja és megeszi a rossz gyerekek lábujjait. Tisztán hallottam is, hogy valami mozog a sötétben, rettenetesen féltem, és már nem emlékszem, mit csináltam, valószínűleg felmásztam a polcokon, és a kampókba fogódzkodva csüngtem a levegőben, hogy megmentsem lábujjaimat. Ez a büntetés azonban csak addig rémisztett, amíg rá nem jöttem a megoldásra: az egyik sarokban elrejtettem egy piros és zöld fénnyel világító zseblámpát. Amikor bezártak, megkerestem a lámpámat, a fénycsóvát a falra irányítottam, és azt képzeltem, hogy moziban vagyok. Egyszer, amikor kinyitották az ajtót, a földön feküdtem csukott szemmel, mintha eszméletlen volnék. Mindenki megrémült, anyám kivételével, aki sejtette, hogy színlelek, de nem tudták rám bizonyítani, és megúsztam az újabb büntetést.
Voltak továbbá olyan büntetések is, mint eltiltás a mozitól, eltiltás bizonyos étkezésektől, ágyfogság, szobafogság, külön számtanfeladatok, körmös, hajhúzás, száműzetés a konyhába (ez nagyon kellemes is lehetett), meghatározott idejű kiközösítés, és így tovább.
Ma már értem szüleim dühödt elszántságát. Egy lelkész családja mintha kirakatban élne, semmi nem óvja a kíváncsi szemektől. A háznak mindig nyitva kell állnia, a gyülekezet semmit se hagy szó nélkül. Apám is, anyám is mindig mindennek kifogástalanul meg akart felelni, és bizonyára roskadoztak a hatalmas teher alatt. Napjaik legnagyobb részét munkával töltötték, házasságukat küszködve navigálták, önfegyelmük kemény volt és tántoríthatatlan. Mindkét fiuk olyan jellemvonásokat érlelt, melyeket ők szüntelenül elnyomtak önmagukban. A bátyám képtelen volt megvédeni magát és a lázadását. Apám minden erejét latba vetette, hogy megtörje, és ez majdnem sikerült is neki. A húgomat apám is, anyám is önzőn és szenvedélyesen szerette. O ezt önfeladással és szelíd félénkséggel viszonozta.
Azt hiszem, én vészeltem át az egészet a legjobban azzal, hogy megtanultam hazudni. Olyan külsőt öltöttem magamra, melynek vajmi kevés köze volt az igazi énemhez. Mivel nem tudtam, hogyan kell egymástól távol tartani a művi és a valódi énemet, a káros következmények még felnőttkoromban és alkotó munkámban is éreztették hatásukat. Néha azzal vigasztaltam magam, hogy aki hazugságban él, szereti az igazságot.
Tisztán emlékszem az első tudatos hazugságomra. Apám akkoriban egy kórház papja lett, és beköltöztünk egy sárga villába a Lill-Jans-erdő melletti nagy park szélén. Hideg, téli nap volt. Együtt voltam a bátyámmal és a barátaival, és hógolyóval dobáltuk a park egyik távoli szögletében álló üvegházat. Sok üvegtábláját betörtük. A kertész mindjárt ránk gyanakodott, és jelentette a dolgot apámnak. Kihallgatás lett belőle. A bátyám beismerő vallomást tett, a barátai szintúgy. Én a konyhában álltam, és épp egy pohár tejet ittam. Alma tésztát gyúrt az asztalnál. A bepárásodott ablakon át még láttam is a megrongált üvegház oromzatát. Siri kijött a konyhába, és beszámolt a bent zajló szörnyű eseményekről, a kegyetlen büntetésről. Megkérdezte, hogy én is részt vettem-e a vandál szórakozásban, holott ezt már az előzetes kihallgatáson is tagadtam (feltételesen, bizonyítékok híján, el is engedtek). Most, amikor Siri tréfásan és mintegy mellékesen azt kérdezte, hogy sikerült-e egyáltalán eltalálnom néhány ablakot, nyomban rájöttem, hogy csapdába akar ejteni, és nyugodt hangon azt feleltem, hogy én egy darabig csak néztem a többieket, aztán eldobtam néhány hógolyót, de csak a bátyámra, majd bejöttem, mert fázott a lábam. Jól emlékszem, hogy eközben arra gondoltam: ilyen, amikor az ember hazudik.
Ez sorsdöntő felfedezés volt. Szinte éppolyan racionálisan, mint Moliere Don Juanja, elhatároztam, hogy Képmutató leszek. Persze nem voltam mindig ilyen szerencsés. Olykor a tapasztalatlanságom miatt átláttak rajtam, néha meg kívülállók lepleztek le.
Családunknak volt egy mérhetetlenül gazdag jótevője: Anna néni. Gyerekzsúrokat rendezett bűvészekkel és egyéb mulatságokkal, mindig drága és hőn óhajtott karácsonyi ajándékokat hozott, és minden tavasszal elvitt a Djurgardenbe, a Schumann-cirkusz első előadására. Ez az esemény mindig lázas izgalomba hozott: az autóút Anna néni egyenruhás sofőrjével, a belépés a hatalmas és fényesen kivilágított faépületbe, a titokzatos illatok, Anna néni óriási kalapja, a harsogó zenekar, az előkészületek varázslata, a vadállatok ordítása a porond vörös függönyei mögött. Valaki azt suttogta, hogy megpillantott egy oroszlánt a kupola alatt egy sötét nyílásban, a bohócok ijesztőek voltak és mérgesek, izgalmamban elnyomott az álom, és aztán csodálatos zenére ébredtem: fiatal, fehér ruhás nő lovagolt egy hatalmas, fekete csődör hátán.
Beleszerettem ebbe a fiatal nőbe. Beleszőttem képzelődéseimbe, és elneveztem Esmeraldának (lehet, hogy valóban így hívták). Álmaim végül is megkezdték a nehéz átkelést a valóságba: titoktartás esküje mellett elárultam Nisse nevű padtársamnak, hogy a szüleim eladtak a Schumann-cirkusznak, és nemsokára elvisznek otthonról és az iskolából, és akrobatának képeznek ki Esmeraldával együtt, akit a legszebb nőnek tartanak a világon. Ábrándomat másnap persze már mindenki ismerte és gúnyolta.
Az osztály tanítónője annyira komolyan vette a dolgot, hogy feldúltságában levelet írt anyámnak. Nagy ügy lett belőle, rémesen felfújták. Pellengérre állítottak, megaláztak és megszégyenítettek otthon és az iskolában is.
Ötven évvel később megkérdeztem egyszer anyámtól, hogy emlékszik-e erre a cirkuszos ügyre. Jól emlékezett rá. Erre azt kérdeztem, hogy miért nem nevettetett vagy indított meg senkit ez a merészség és ez az élénk képzelet. Vagy miért nem tette fel senki magában legalább azt a kérdést, hogy miért szeretné egy hétéves gyerek, ha eladnák egy cirkusznak, és elhagyhatná otthonát. Anyám azt felelte, hogy őket akkor már többször is aggodalommal töltötték el a hazugságaim és a fantáziáim. Ő maga még annak a híres gyerekorvosnak a tanácsát is kikérte. Az orvos nagyon fontosnak tartotta, hogy egy gyermek idejében megtanulja, mi a különbség képzelet és valóság között. Ha tehát egy ilyen nyilvánvaló és arcátlan hazugságon kapják, példásan meg kell büntetni.
Volt barátomon mindenesetre bosszút álltam: a bátyám tőrkésével a kezemben körbekergettem az iskolaudvaron. Amikor egy tanítónő közénk akarta vetni magát, akkor őt próbáltam megölni.
Egy darabig nem mehettem iskolába, és otthon alaposan elvertek. Álnok barátom később gyermekbénulást kapott és meghalt, aminek örültem. Ahogy ilyenkor szokás, osztályunknak három hétig nem kellett iskolába járnia, aztán az egész feledésbe merült. De én azért tovább álmodoztam Esmeraldáról. Kalandjaink egyre veszélyesebbek lettek, szerelmünk egyre szenvedélyesebb. Közben mégis gondom volt rá, hogy eljegyezzem magam egy Gladys nevű osztálytársammal, amivel persze elárultam hűséges játszópajtásomat, Tippant.

A Kiadó engedélyével.