Főkép

Olybá tűnik, Viktor Pelevin minden regényformába öntött megnyilatkozásával újabb határokat feszít szét, az irodalomértőket a korábban jól bevált kategóriák újradefiniálására, de legalábbis újraértelmezésére készteti. Különösen igaz ez A rettenet sisakjá-ra, ami tulajdonképpen nem is regény, mert (1) elbeszélő próza helyett drámai formában íródott, (2) mert cselekményvezetés helyett mindössze egy (beszéd/gondolat)fonalat kapunk, (3) a történések hiányából következően hiányoznak belőle a plasztikus, vagy általában bármilyen, jól jellemezhető karakterek, (4) a fiktív hely és idő látszatra vajmi kevéssé utal a valóságra. És hogy hogyan lehetséges mindez? Úgy, hogy a regény egy csetszobában folytatott diskurzus megjelenítése, a valós idejű moderátori átfésülés után.

A rettenet sisakja ugyanakkor nem is dráma, hiszen hiányzik belőle az akció, nem tanulmány, mert ahhoz túlságosan csapongó és szerteágazó, nem líra, mert szubjektív érzések helyett tárgyilagos okfejtések teszik ki a szöveg jelentős részét, és még a végtelenségig sorolhatnám, miféle kategóriákba nem illik bele. Voltaképp tehát mégis regény, minden műformák közül a legflexibilisebb, legnehezebben meghatározható.

A szöveg, a diskurzus: posztmodern tűzijáték a szavakkal és elméletekkel. Már a nick- vagyis a megjelenített név-választások is sziporkázó ötletességről tanúskodnak. Nutscracker éppúgy utal E. T. A. Hoffman - és a Csajkovszkij zenéjére írt balett - hősére, a Diótörőre, amely az orosz kultúra kiszakíthatatlan eleme, mint az „s” betoldásával „Mogyorótörő”-vé bővített kasztrációs félelem okozójára; az őrületre és a drogokra utaló mellékzöngéket nem is említve. IsoldA szintén nem csak a középkori lovagregények és Wagner Izoldája, hanem az a személy is egyben, aki „Eladta(m) A-t”. TheZeus a megmentő Thészeusz, aki angol nick-átírásban egyben Jupiter, az Atyaisten, a több lehetséges értelemben vehető deus ex machina is.

A „történet” kezdetén ezek a csupán beceneveik, alfanumerikus avatarjaik alapján beazonosítható alakok egy virtuális térbe zárva találják magukat. E virtuális tér egy kiúttalannak tetsző útvesztő, a Minótaurosz (aki ugyanúgy Minótaorosz, pregnánsan „orosz” is lehetne) labirintusa, ami egyben a rettenet sisakja is. A regény szövetének szétfejtésével/szétfejlésével maga a mítosz dekonstruálódik a pszichoanalízis, az elektronikus reklám- és virtuális szabadság-teóriák, a vallás, a filozófia, az irodalomelmélet, és még számtalan más megközelítés eszköztárával, s mindez szórakoztató, szépirodalmi igényű szöveg formájában.

Imígyen A rettenet sisakja több értelemben véve is csoda. Csoda a regényforma szinte minden kritériumát tagadóan is regénnyé összeálló szövegként, s csoda az élet nagy kérdéseire játékosan válaszokat kereső diskurzusként is. Alapvetően egyhuzamban olvasandó (vagyis akinek nincs szabad három órája, viszont könnyen elveszíti a nem-történet fonalát, az jobb, ha nem próbálkozik vele), ugyanakkor a csetszobák, s különösen az azonnali üzenetküldő szolgáltatások töredezett eszmecseréihez szokott új olvasónemzedék lehet, hogy végre magára talál az irodalomban. Vagyis magának való irodalomra lel.

Részlet a regényből