Főkép

Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke 1964-től 1968-ig rengeteget dolgozott, hogy megalkossák minden idők egyik legmeghatározóbb tudományos fantasztikus filmjének forgatókönyvét, melynek amolyan nem egypetéjű ikertestvére lett az azonos című regény, Clarke egyik legtöbbre értékelt műve. Ám a könyv, mely a filmmel folyamatos kölcsönhatásban változott és alakult, végül számos eltérést mutatott a mozgóképszínházak közönségének szánt verzióhoz viszonyítva.
 
A cselekményváz persze lényegében ugyanaz maradt: hárommillió esztendővel ezelőtt egy titokzatos monolit segítségével idegen intelligencia teszteli az előemberi elmét, hogy megállapítsa, képes-e az eszközhasználatra és egyéb finommotoros tevékenységre. Az eredmény biztató, minek következtében a majmokhoz hasonlatos faj hihetetlen fejlődésnek indul. Késői leszármazottaik, akik immár a csillagok felé kacsingatnak, különös mágneses anomáliát fedeznek fel a Holdon, ám nem sokkal az után, hogy kihantolják az éjfekete követ, a monolit irdatlan erejű energiasugarat lövell a naprendszer külső bolygói felé.
 
A Szaturnuszra tartó Discovery I. űrhajó feladata lesz, hogy kiderítse, mi lehetett a nyaláb célpontja, ám biztonsági okokból a legénység tagjai közül csupán a hibernált tudósok és a HAL 9000 szuperszámítógép ismeri a küldetés valódi célját. HAL nem képes feldolgozni a titkolózási kényszer és a misszió egyetemes fontossága miatt keletkezett kognitív disszonanciát, és a pszichotikus téboly jeleit mutatja, s mintegy megoldásként végezni próbál az űrhajósokkal. David Bowmannek azonban még épp időben sikerül hatástalanítania a gyilkossá vált számítógépet, így egyedül kénytelen szembenézni az ismeretlennel és a végtelennel, majd számára is felfoghatatlan körülmények között egy távoli csillagra kerül, ahol új formában születik újjá, hogy új fejezetet nyisson az emberiség történetében.
 
A regény és a film közötti egyik legszembeötlőbb különbség az, hogy az előbbi sokkalta dinamikusabb, és ennek oka nem kizárólag a művészi közegben, hanem az alkotók eltérő habitusában is keresendő. Míg Kubrick mindenekelőtt bemutatott, szemléltetett és gyönyörködtetett, Clarke tanítani és érzékeltetni akart, márpedig az evolúció állandó mozgást és változást feltételez. Ráadásul a puszta történések mellett a gondolatokat, szándékokat és indítékokat is megismerhetjük a regényben, és így összehasonlíthatatlanul sűrűbb szövetű lesz az elbeszélés a film kifejezetten cselekvésszegény snittjeivel szemben.
 
Fontos eltérés a küldetés végcélja is, hiszen a Szaturnusz harmadik legnagyobb, Iapetus nevű holdja még távolibb és érthetetlenebb világ, mint a hatalmas, de a teleszkópoknak köszönhetően már az 1960-as években – még ha csak felszínesen is – ismert Jupiter. Ennek köszönhető, hogy Clarke leírhatta a parittya-effektust, vagyis azt a módszert, mellyel a Discovery (majd később a való életben a két Voyager űrszonda) az ötödik bolygó roppant gravitációját megcsapolva gyorsult fel anélkül, hogy propulziós meghajtásra kellett volna támaszkodnia.
 
A regény emellett még több, talán jelentéktelenebbnek tekinthető ponton különbözik a filmtől – Bowmannek például nem a hajón kívül rekedve kell felvennie a harcot HAL-lel és a világűr vákuumának rettenetével, hanem a jelenet jóval tudatosabban gyilkos magatartásra utal a számítógép részéről –, de hogy minden eltérő részletet felfedezhessük, feltétlenül el kell olvasnunk ezt a korszakos művet, mely egyértelműen a sci-fi irodalom egyik örökérvényű remeke, és persze érdemes közvetlenül előtte vagy utána megtekinteni a filmet is. Garantáltan megéri a ráfordított időt.
 
Kapcsolódó írás:

2001: Űrodüsszeia (film)