Főkép Magyarországon tizenegy év késéssel mutatták be Stanley Kubrick remekét, alig pár hónappal a Csillagok háborúja premierje előtt, és fél évtizeddel a Kubrick mesterművére adott válaszként is felfogható Solaris, Andrej Tarkovszkij első, Stanisław Lem regénye alapján készült, komoly sci-fije előtt. Nálunk 1979 volt tehát az áttörés éve a tudományos fantasztikus filmek terén, hiszen egy esztendővel később Tarkovszkij másik alapműve, a Sztalker is bemutatásra került, 1981-ben pedig Ridley Scott Nyolcadik utas: a hálál című tudományos fantasztikus horrorja borzongatott a mozikban. Mindez egybeesett ráeszmélésemmel úgy a filmre, mint a sci-fire, így nem csoda, hogy a műfajt illetően e néhány feledhetetlen mozi-élmény egyértelműen meghatározta az ízlésemet.
 
Az egyetlen Csillagok háborúja kivételével mind súlyos, lassú folyású filmek ezek, melyek alig néhány akciódús jelenettől eltekintve az űr és a világmindenség térbeli és időbeli – viszonylagos – végtelenségének és a hosszú űrutazások eseménytelenségének, valamint a vészhelyzetekre való felkészülés lehetetlenségének metaforáiként is értelmezhetők. Mai szemmel – különösen némely képregény-adaptáció és más szuperhős-mozi pergő cselekményvezetésével összevetve – mindez akár unalmasnak is tűnhet, pedig filmművészeti szempontból összehasonlíthatatlanul indokoltabb és főképp realisztikusabb ez a látszólagos vontatottság.
 
Vajon melyik rendező merné megtenni ma, hogy a főcím előtt percekig egy teljesen elsötétített teremben (vagyis teljesen fekete vászon mellett) Ligeti György félelem és áhítat között lebegtető darabjával, az „Atmospheres”-rel hangolja rá filmjére a közönséget? Ligetitől ráadásul további három, hasonlóan atmoszférikus kompozíció („Requiem”, „Lux Aeterna” és „Adventures”) szerepel későbbi jelenetek kísérőzenéjeként. A filmmel leginkább egybeforrt zenemű azonban Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustrája, melyet először főcímzeneként, majd a film végén újra hallhatunk. S nem kevésbé jellegzetes a folyton forgó űrállomással asszociatív kapcsolatot teremtő „Kék Duna keringő”, Johann Strauss híres valcere.
 
Ám Kubrick zsenije nemcsak a zeneválasztásban mutatkozik meg. „Az emberiség hajnala” címet viselő, első rész például statikus snittek sorával indul, melyek akár az emberi evolúció lomhaságát és hirtelen váltásait is érzékeltethetnék metaforikusan, de önmagukban, mindenféle elvonatkoztatás nélkül is kontemplációra késztetnek. És ahogy a képsorok egy vizuális hasonlat (a levegőbe hajított csont és a Föld körüli pályára álló űrhajó részleges alaki egyezése) segítségével átváltanak a „TMA 1”fejezetbe, úgyszintén szokatlanul erős asszociációs hatást vált ki a befogadóból.
 
A legnagyszerűbb effektusokat mégis magukban az űrutazást ábrázoló jelenetekben alkalmazta a rendező. Ehhez, vagyis a valószerűség megteremtéséhez bizonyára jelentős segítséget nyújtott a tudósként is híres sci-fi író, Arthur C. Clarke, akivel Kubrick együtt dolgozta ki a kiváló forgatókönyvet. A mesterséges gravitáció létrehozása, a hibernálás és a kriokamrák koncepciójának kidolgozása, valamint a Discovery űrhajó összetéveszthetetlen, elsőre meghökkentő alakja mindenképp az űrkutatásban jártas elmét feltételez. Ahogy nyilvánvalóan tudományos megközelítést igényelt a hajó összes funkcióját irányító fedélzeti számítógép, a HAL 9000 „személyiségének” hiteles megrajzolása is.
 
Hiszen a cselekmény magvát egy viszonylag egyszerű történet adja. Az előembert szuggesztív, telepatikus úton eszközhasználatra tanító, földön kívüli eredetű monolitot (vagy annak mását) a NASA kutatói a Hold egyik kráterében, a Tychóban fedezik fel a második millenniummal lényegében egy időben, a rész címét adó „Jupiter-misszió” nem hibernált tagjait azonban nem tájékoztatják küldetésük mibenlétéről, s kizárólag HAL van tudatában a földönkívüli intelligencia felfedezésének, és így az utazás történelmi jelentőségének. A titkolózás és a hazugság kényszere azonban pszichopatológiás torzuláshoz vezet a számítógép „elméjében”, és előhozza belőle gyilkos „ösztöneit”.
 
Mondanom sem kell, hogy a téma – a mesterséges intelligencia tébolya és az azt kiváltó téves emberi döntés – számtalan újabb erkölcsi, politikai, valamint ontológiai kérdést vet fel, megindítja és hosszasan megdolgoztatja a képzeletünket. „A Jupiter és a végtelenen túl” című, lezáró rész filozofikus, a végtelen ábrázolhatatlanságát ábrázoló képeivel a burke-i „fenséges” dimenziójával bővíti ki az amúgy is gondolatébresztő történetet, és ezzel a valóban maradandó értékek közé emeli a filmet. Ez annak ellenére is igaz, hogy a 2001: Űrodüsszeia mindössze egyetlen Oscart kapott (igaz három BAFTA-díj mellett). Úgy vélem, még legalább a legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrocskát Kubricknak és Clarke-nak illett volna odaítélnie az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia bizottságának.
 
Nem mondhatja igazi sci-fi rajongónak magát, aki nem ismeri ezt az filmet, hiszen valóban vitathatatlanul alapmű a maga műfajában. Szeretni ugyanakkor nem feltétlenül kell – az akciófilmeken nevelkedett korosztályoknak tényleg túlzottan elnyújtottnak és egyhangúnak tűnhet. Ami viszont engem illet, időről időre biztosan újra előveszem majd, hogy ismét rácsodálkozhassak a film eredetiségére, mély gondolatiságára és döbbenetesen élethű és szép effektusaira.

Kapcsolódó írások:
Arthur C. Clarke teljes űrodisszeia univerzuma