Főkép

1941 nyarán Roosevelt egyik titkárát Churchillhez küldi, hogy tájékozódjon az angliai helyzetről, és a további segítségnyújtás lehetőségéről. A tárgyalás végeredményeképpen az angol miniszterelnök elhatározza, hogy személyesen találkozik az USA elnökével. Mivel Angliát továbbra is rendületlenül támadják a Luftwaffe gépei és Dönitz (a német tengeralattjáró flotta parancsnoka) tengeralattjárói sorra süllyesztik el a szigetországba igyekvő hajókat, meglehetősen veszélyes vállalkozás ez Churchill részéről. Ráadásul mindössze egyetlen csatahajót akar igénybe venni az utazáshoz.

A németek lehallgatják a két elnök közt zajló telefonbeszélgetést. Dönitz úgy dönt, hogy itt a lehetőség Anglia térdre kényszerítésére: Hitlernek azzal a javaslattal áll elő, hogy tengeralattjárók segítségével küldjék a tenger fenekére a britek első számú emberét. Az U-69 (másik kilenc társával együtt) kapja a feladatot, hogy a Kanada partjainál található Német-öbölbe hajózzon, találja meg és süllyessze el a Prince Of Wales csatahajót, csakhogy az U-69 már az odafelé vezető úton súlyos sérüléseket szerez, ráadásul Baer kapitány is meghal, így az ifjú Jungblut kénytelen átvenni a hajó parancsnoki posztját. Ám ahelyett, hogy visszatérhetne a biztonságos honi kikötőjébe, Dönitz azt az őrült parancsot adja, hogy folytassák a küldetést. Így 1941 augusztusában az U-69 megérkezik egy titkos német tengeralattjáró-támaszpontra a kanadai partokhoz és felkészül, hogy teljesítse a világ talán egyik legaljasabb merényletét.

Kessler regénye leginkább olvasmányossága miatt magával ragadó. Nem igazán tudtam letenni a könyvet azután, hogy kinyitottam az első oldalon, és nekifogtam Christian Jungblut történetének folytatásához. Persze az is nagyban hozzájárult az „egy ültő helyben” történő végigolvasáshoz, hogy mindig is szerettem a II. világháborús történeteket, különösen azokat, amelyek megtörtént eseményeken alapulnak. Kessler tájékozottsága és hozzáértése ismét megmutatkozik a regény szinte minden oldalán. Tisztában van a német tengeralattjáró-flotta viselt dolgaival, és itt nem csak a harci kiképzésre, a bevetésekre gondolok, hanem a mindennapi életre a bázisokon, a hajókon; vagy hogy hogyan és mivel ütötték el az időt az eltávon lévő katonák.

A tengeralattjárón szolgáló katonák nagyon is tisztában voltak azzal, hogy körülbelül fél évet húzhatnak le az U-boat-okon, aztán utoléri őket a végzet, vagy egy romboló, vagy egy Sunderland repülőgép bombája által. És mégis, ezek az emberek zokszó nélkül kihajóztak a tengerre, végrehajtották a parancsokat, és megpróbáltak túléli. Kessler mindössze elmeséli az eseményeket, ám óhatatlanul kialakulhat valamilyen szintű szimpátia Jungblut és társai iránt. Azt hiszem ez, olvasva a történet előzményeit (A farkasfalka), egyáltalán nem szégyellni való dolog. Hiszen Jungblut is csak ember volt, ráadásul a tisztességes fajtából, aki a legembertelenebb körülmények között is megpróbálta, és meg is tudta őrizni emberségét.